A csoda a Netflix idei filmes felhozatalának egyik csendes, de hatásos csodafegyvere lehet. A múlt eseményeiből kiindulva tud ma is egyre aktuálisabb témákról mesélni, és mindvégig a karakterei, a tetteik mögött megbúvó humánum kerül előtérbe. Továbbá arra is ügyesen irányítja rá a figyelmet, hogy az elmesélt történetek minden másnál fontosabbak az embereknek. Mert végsősoron azok alakítják világlátásunkat, és vele együtt tetteinket is. Még akkor is, ha látszólag a ráció ellen mennek, vagy éppen gonosz dolgokra ösztönzik a közönséget. A csoda kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A csoda olyan esemény, amelyet nem tartunk lehetségesnek vagy valószínűnek tapasztalataink és ismereteink fényében. A csodát ezért főleg különböző vallások hívői élik meg, fogadják el és magyarázzák úgy, hogy az az Isten és/vagy természetfeletti erők munkájának eredménye.
Ezt mondja az internet legnépszerűbb enciklopédiája a csodáról. A csoda című film pedig egy olyan korban játszódik, amikor Írországnak nagyon is nagy szüksége volt a reményteli történetekre.
A Nagy Éhínség
Az akkor még egységes, de Brit fennhatóság alatt álló szigetország a Nagy Éhínség következményeit nyögve tengődik 1862-ben, a lábadozás még mindig tart. Az 1845-től nagyjából 1852-ig tartó súlyos válságidőszak az ország burgonyatermését érintő gombafertőzésből eredt. Az ír sztereotípiákhoz tartozik a túlzott burgonyafogyasztás, ami persze nem is alaptalan. Írország az említett időszakban ugyanis jóformán monokultúrás mezőgazdaságot folytatott, amiben a krumpli mellett csak néhány gabonának jutott nagyobb szerep a táplálkozásban.
HIRDETÉS
A kártevő ezért is tudott hatalmas pusztítást okozni: a Nagy Éhínség éveiben közel egymillió ember halt meg, és nagyjából ugyanennyi hagyta el az országot.
A nemzeti tragédia pedig azóta a történelmi és kulturális emlékezet jelentős pontja.
Beivódott a folklórba, és közvetlenül is hozzájárult a későbbi függetlenségi mozgalmak kiteljesedéséhez. Így közvetetten pedig a nacionalizmus, republikanizmus későbbi szárbaszökkenéséhez. Akárhogy is, a nagy burgonyavész cseppet sem hozta közelebb egymáshoz a két népet. Nem csoda, hiszen a Brit döntéshozók késlekedését hibáztatva az írek jogosan gondolhatták, hogy az angolok direkt odázzák a probléma megoldását és a segítségnyújtást. A már korábban is fennálló nemzeti ellentétek tehát sokkal jobban kiéleződtek. Ugyancsak az írekhez kapcsolt sztereotípiákhoz tartozik a mély katolikusság is. Ezek az elemek pedig szépen megjelennek a filmben is.
Ki látott már ilyen csodát!
Az 1862-ben játszódó A csoda abból az alapállásból indít, hogy a nagy burgonyavész már véget ért, de a népek egymással szembeni bizalmatlansága, valamint a rekonstrukció még közel sem. Elterjed azonban a szóbeszéd, hogy van egy lány, aki a tizenegyedik születésnapja óta étkezés nélkül él. Anna (Kíla Lord Cassidy) megfigyelésére a falu bizottsága (többek között Ciarán Hinds és Tobey Jones) egy Londonból hivatott nővért (Florence Pugh) és egy apácát (Josie Walker) bíz meg. Vajon tényleg egy olyan csodával van dolga a településnek, amelynek a szent iratokban a helye? Netalán egyszerű szemfényvesztő szélhámosságról van szó? Esetleg még ennél is bonyolultabb helyzet áll fenn?
A csoda kapcsán már az elején érdemes leszögezni, hogy egy komótosan csordogáló, harsány cselekménytől mentes filmről van szó.
Aki az előzetesek alapján tehát arra számítana, hogy valamilyen klasszikus értelemben vett, különösen feszült thrillerrel, vagy folk horrorral áll szemben, az nyugodtan hesegesse el az elvárásait. Mert furcsa, de azért érthető módon a kedvcsináló anyagok jócskán rámentek a baljós zsánerfilmes hatáskeltésre. Az Emma Donoghue azonos című regénye alapján készült film azonban közel sem az a félelmetes közönségfilm, aminek elsőre tűnhet.
A történetmesélés emberi szükséglet
Erre már a szokatlan nyitány is felhívja a figyelmet. A csoda ugyanis egy stúdióban megépített díszlet fémvázas, művi környezetének képeivel kezd. Pugh narrációja pedig kiemeli az emberi közösségek történetekhez fűződő viszonyát. Ez a rendhagyó felütés már rögtön kizökkenthetne a kosztümös film további folyásából. Mégis inkább az egész film konstruált jellegére hívja fel a figyelmet. Mint ahogy a filmbe később megérkező taumatróp is, ami szintén az elbeszélt történet fiktív voltának szimbolikus kifejeződése, Az Álmosvölgy legendája után szabadon.
Amivel szembesülünk tehát, az is pusztán csak egy történet a sok közül, amit a rendező a színészek és a stáb segítségével mesél el. A film szereplői pedig rabjaivá is válnak saját kis történeteiknek, a Pugh által alakított Lib feladata pedig ennek a történetnek a leleplezése. Vagy legalábbis feltárása. Lib és Anna központi történetszála a maga csendességében is felettébb feszült pillanatokat szül, ami Anna állapotán túl a film egy másik érdekes aspektusára is ráirányítja a figyelmet.
Mégpedig arra, hogy a csoda mögött valójában nagyon is emberi mozgatórugók állnak.
Például az, hogy hogyan képes egy kis, majd nagyobb közösség a traumákkal való szembenézés helyett a mágikus gondolkodás útját választani. Ezzel együtt pedig a felelősséget is áthárítani egy megfoghatatlan, láthatatlan erőre. Anna csodájának történetét tehát éppen a közösség fejesei irányítják. Menetközben pedig a ráció és tudomány sarokba dobása sem számít bűnnek.
De A csoda további eseményei is olyan eredményességgel rántják be a nézőt, hogy a kezdő képsorok szándékolt művisége egy szempillantás alatt foszlik semmivé. Ez pedig az Oscar-díjas rendező, Sebastián Lelio (Egy fantasztikus nő) egyik olyan mesteri húzása, ami láthatatlanul is képes plusz jelentésrétegeket kölcsönözni a filmnek.
Nem csupán hamar feledteti a kezdés kizökkentő mivoltának minisokkját, de észrevétlenül kezd el organikus módon bekúszni a befogadó bőre alá. Ezt pedig A csoda a fokozatos atmoszférateremtéssel éri el. A sáros ír táj komor gyönyörűsége ötvöződik a kosztümök harsány, főleg kékes színeivel. Miközben a sötét és mocskos, depresszív belsőkben zajló jelenetek nyomasztóbbak, mint amit kortárs horrorok nagy részében tapasztalhatunk. A film látványvilágáról pedig könnyen a Netflix sok dicséretet bezsebelő filmje, az A kutya karmai közt juthat eszünkbe. Ugyanis mindkét film esetében Ari Wegner volt az operatőr. A hangulatból áradó rokonság pedig tagadhatatlan. A barokk festményeket, németalföldi csendéleteket, vallási- és parasztképeket idéző hosszú beállítások jellemzően hozzák az operatőr képzőművészeti érzékenységét. Az éles képhatárokkal rendelkező szimmetrikus kompozíciók így joggal keltik egy hangos, mozgó festmény hatását.
Mennyei manna, persze
Tematikailag pedig amennyire elsőre megfoghatónak tűnik A csoda, éppen annyira sok réteget lehet lehántani róla. Kezdve egészen az ír-angol konfliktussal, folytatva az orvosi etika határaival; a vallás és tudomány szembenállásától a patriarchális berendezkedés elnyomó jellegével bezárólag számos témát érint A csoda. De ezeken belül is rengeteg árnyalat jelenik meg. Például a patriarchátust sem teljesen idős férfiak megüszkösödött rendszereként mutatja be. A falu tanácsában is akad, aki hibáikat beismerve kész lenne szembefordulni a rendszerrel. Vagy éppen a szenvedő családban is éppen az apa lenne az, aki képes lenne felfedni a csoda mögött meghúzódó csalárdságot. Ugyanakkor a nők közötti, valamint női-férfi kapcsolatokat is érdekfeszítő módon ábrázolja a film.
De amit mégiscsak a leginkább kiemel A csoda, az az egymásra gyakorolt pozitív befolyás a negatív környezeti hatások ellenében.
Ennek részletekbe menő elemzése pedig már spoileres terep lenne.
A csoda ugyanis éppúgy tekinthető vezeklés- és szenvedés-, valamint megváltástörténetnek is. A főszereplők felfoghatatlannak tűnő testi és lelki kínokat élnek át, mígnem egymásban megtalálják a gyógyírt a problémáikra. Meg azt is, hogy a traumáikért nem ők a hibásak, de a szégyennel nem könnyű együtt élni. Közösségi szinten pedig közel sem biztos, hogy az eltérő nemzetek szülöttei jelentik a veszélyt a másikra. Egy olyan lassú folyású, türelmet igénylő filmről van szó, ami többet mond, mint ami a felszínen látszik. Végső soron pedig a narratíva, a történetformálás fontosságára irányítja a figyelmet. Mind személyes, mind közösségi síkon. Ebből a perspektívából szemlélve pedig éppen annyira lehet félelmetes is, mint felemelő. Attól függően, honnan nézzük.
