Film

Báb-apokalipszis, Afrika szellemei és a nagy texasi pornós mészárlás – ezek 2022 horrorfilmes gyöngyszemei

Hiába jött idén új A texasi láncfűrészes mészárlás, Halloween, Hellraiser, illetve Sikoly epizód vagy Stephen King adaptáció/remake, az év legizgalmasabb, legegyedibb és legjobb horrorfilmjeit 2022-ben sem a multiplexekben kell keresnünk (hanem itthon sajnos jobb híján az internet eldugott zugaiban). A cikket a Shudder horror-streaming szolgáltató szponzorálta (volna, ha elérhető lenne innen).

Mad God

Phil Tippett Hollywood egyik legelismertebb és híresebb trükkmestere. Többek között olyan filmek vizuális effektjein dolgozott, mint a klasszikus Csillagok háborúja trilógia, a Robotzsaru és a Jurassic Park (ebben, mint „dinoszaurusz felügyelő”). 1984-ben alapította meg saját cégét, amelynek munkáit egyaránt megtaláljuk a Star Wars, Marvel és DC filmekben és sorozatokban is. Tippett még 1990-ben kezdett dolgozni főművén, az általa írt és rendezett Mad God című animációs filmen, ám, akkor a stúdiójának munkái miatt nem tudta befejezni. 2010-ben visszatért a projekthez, amire végül a Kickstarteren sikerült összegyűjtenie a büdzsét. A nagy közönség – pár fesztivál után – végül idén tekinthette meg a Shudder streaming szolgáltatón.

A 30 évnyi munka gyümölcse pedig egy letaglózó, leírhatatlan és döbbenetes rémálom-film.

Kicsit minden film egy utazás. Ám a Mad God nézése közben tényleg úgy érezhetjük magunkat, mintha asztronauták lennénk egy másik világban. Mintha csak Lovecraft, Giger vagy éppen Clive Barker elméjének legsötétebb részeiben kirándulnánk. Tippett filmjének rémálomba illő szegmenseit csupán minimális narratíva tartja egyben. A lényeg sokkal inkább az atmoszféra teremtésen, és bizonyos érzések átadásán van. Ahogy a névtelen, gázmaszkos hős bandukol egyik apokaliptikus rémálomjelenetből a másikba, úgy válunk mi is a pokol felfedezőivé. Egy elképesztően gazdag és lebilincselő pokolénak. A Mad God ugyanis egy stop-motion animációs csoda. A technika egyik abszolút csúcsteljesítménye. Szinte minden jelenete és beállítása olyan inger-gazdag, hogy nagyjából az összes külön spin-off filmek alapjaiul szolgálhatna. Döntő érvényű példája annak, hogy milyen sok potenciál és erő lakozik ebben a formában. Ám Tippett – helyesen – nem magyarázza túl (meg nagyjából sehogy, hiszen gyakorlatilag nincsenek dialógusok) a világát. Annak megértése és megfejtése a mi dolgunk. Bár kétségtelen, hogy technikailag jóval erősebb a film, mint tartalmilag, ha eleget bolyongunk benne, akkor lassan felismerjük, hogy ez a gyötrelmes lázálom nem is olyan idegen tőlünk. A Mad God egy haragos és reménytelen szózat a jelenlegi világrend – a kapitalizmus, az értelmetlen háborúk és mi egymás ellen. A folyamatban lévő apokalipszis talán legbrutálisabb filmes leképezése.

X

A Ti West rendezésében készült slasher elsőre nem tűnik érdekesebbnek, mint egy Texasi láncfűrészes mészárlás/Motel Hell utánérzés. Hiszen a konkrét cselekmény tényleg arról szól, hogy a videókorszak derekán egy csapat fiatal, lelkes pornófilmes kibérel egy Istenháta mögötti kunyhót, ahol aztán – tevékenységükből kifolyólag – nézeteltérésbe keverednek a tulajdonospárral. (A nézeteltérésben természetesen több szúróvágó-szerszám, és egy krokodil is bevonódik majd.)

West olyan remek vizualitással, tempóval és fekete-humorral rendez, hogy ha csak ennyiből állna a film, már akkor jobb modernkori A texasi láncfűrészes mészárlás lenne, mint amilyen annak az idei, hivatalos folytatása volt. Ám az X nem pusztán egy szórakoztató, mezei slasher. Az igazi zsenije nem ebben rejlik, hanem, hogy szembesíti a nézőt a saját sötét oldalával. Ügyes vágásaival és ihletett fényképezésével (Eliot Rockett) az X tulajdonképpen egy videó-esszé arról, mennyire hasonló a pornó és a horror filmnyelve és hatásmechanizmusa. És, hogy tulajdonképpen mint a két műfajt nagyon hasonló okokból, a kielégülés pillanataiért fogyasztjuk. A már említett krokodilos jelenet annyira hirtelen jött, és emiatt olyan morbid mód viccesnek találtam, hogy fel is ugrottam a kanapéról. Hogy aztán azonnal el is szégyelljem magam a reakcióm miatt.

Az az elmúlt évek messze legokosabb meta-narratívájú horrorja,

hiszen az önreflexiója nem abban merül ki, hogy a karakterek popkulturális utalásokban beszélgetnek. A vizuális történetmesélés eszközeivel éri el, hogy a néző átgondolja viszonyát a műfajhoz. Ebben a minőségében pedig még, az általam határozottan nem kedvelt „poszt-horror” jelzőt is sokkal inkább megérdemli, mint azok a komolykodó rémfilmek, amelyek nagy „találmánya” az, hogy a szörny valami trauma metaforája. Félreértés elkerülése végett: a film nem egy „horror-ellenes horror”, hiszen épp az adja a pikantériáját, hogy tényleg egy roppant szórakoztató darabja a műfajnak. Miközben szemtelen pajkosággal fordítja ki a francia mondást, miszerint az orgazmus egy kis halál. Hiszen horror filmen gyakran a halál válik egy kicsi orgazmussá.

Másrészről azonban az X minden idők egyik legmelankolikusabb slasherje is. Hiszen nem arctalan gyilkológépek vagy túlvilági démonok törnek a főszereplők életére, hanem nagyon is emberi karakterek. Persze pszichopaták, de egy végtelenül azonosulható, és szomorú motiváció által vezetett pszichopaták. Az év egyik legeredetibb meglepetése.

Pearl

Épp csak bemutatták az év egyik – jogosan – legjobb horrorfilmjeként számon tartott X-et. Ti West író-rendező máris bejelentette, hogy készül az előzményfilm. West és az A24 stúdió ugyanis kisebb filmuniverzumot szándékozik felhúzni az köré (az eddigi két filmen túl már készül az X folytatása is, MaXXXine címmel). Így félévvel az X bemutatója után meg is érkezett az annak antagonistájára fokuszáló Pearl. Az ilyen brand építő kapkodás pedig még akkor sem teljesen bizalomgerjesztő, ha alapvetően tehetséges emberek követik el. Ám a Pearl e téren legalább akkorra kellemes csalódás, mint amelyen váratlan meglepetés volt az X.

Noha nem olyan újszerűen és egyedi módon mesél, mint „folytatása”, önmagában is egy roppant erős és stílusos dráma. Mert a Pearl inkább slasher elemekkel tűzdelt dráma. Annak viszont meglehetősen erős. Köszönhetően ez nem kis részben Mia Goth fantasztikus alakításának, akinek film közeli, kényelmetlen monológja hidegrázósabb, mint a különféle kerti szerszámokkal elkövetett gyilkosságok. Bár kicsivel lassabb, és karakter/dráma-központúbb, mint az X, ugyanolyan erős „stílusbravúr”. Hiszen, amilyen pontosan idézte meg utóbbi késő 70-es évek horrorfilmjeit (A texasi láncfűrészes mészárlást), a Pearl épp olyan erősen rekreálja az 50-es évek melodrámainak, technicolorban izzó hangulatát. A végeredmény tulajdonképpen

az Óz, a nagyvarázsló morbid paródiája

– mind a két főhőse elvágyódik az unalmas farmról, csak Pearl kissé erőszakosabban éli ki vágyait, mint Dorothy. Miközben önállóan is kerek egész film, plusz hátteret ad az X-nek is. Nagyszerű színészeivel (Mia Goth mellett az anyját alakító Tandi Wright is elsőrangú játékot nyújt!), remek vizualitással és a zavarba ejtően kétszínű (horror-melodráma) atmoszférájával, a Pearl egy olyan előzmény, amire nem tudtuk, hogy szükségünk van, de annál jobban örülünk neki. Jöhet a MaXXXine!

Deadstream

Ha van, ami többnyire hiányzik a mai horror felhozatalból, az a könnyed, vicces és szórakoztató szörnyfilm. A kortárs trendekkel ellentétben nem kell minden jó horrornak komolyan és komornak lennie. Nem kell minden szörnynek valamilyen trauma vagy a gyász metaforájának lennie. A szörny lehet pusztán szörny, a horror pedig lehet szórakoztató.

A sok magát (néha talán túlságosan) komolyan vevő és morózus horror után épp ezért kisebb felüdülés Joseph és Vanessa Winter filmje, ami mer totálisan elborult és veszettül szórakoztató lenni. A kísértetházban éjszakázó youtuber „livestreamje” olyan, mintha A gonosz halott filmek „found footage” verziója lenne.

Mintha csak Sam Raimi rendezett volna egy Paranormal Activity/Blair Witch filmet.

Totálisan eszeveszett, az alacsony büdzsé ellenére frenetikus praktikus effektekben, trutyiban és éjfekete-humorban tobzódó állatság. Sőt még az intenzív humora ellenére is elég jól tud feszültséget teremteni. Talán belefért volna több internet/média kritika, de annyira azért nem hiányzik. Szenzációsan párosítja össze a 80-as évek B-kategóriás/trash zombi/démon-horrojainak mentalitását, a modernkori környezettel (Winter nagyszerűen a tenyérbemászó, kihívás videókat gyártó youtuberek tűpontos típusát/paródiáját). Az év legimádnivalóbb és legviccesebb horrorja.   Hát persze, hogy a Shudder filmje!

Barbár (Barbarian)

Zach Cregger – a Disney+ kínálatában nézhető – filmjében egy fiatal nőt az a kellemetlen meglepetés éri, hogy a lefoglalt Airbnb szállásban már tartózkodik egy másik vendég. Alternatív szállás híján kénytelen az estét az ismeretlen férfi társaságában töltenie, innentől pedig tudjuk, mi jön. Vagy nem.

Cregger horrorjának legfőbb erénye ugyanis az alapvető kiszámíthatatlansága, hogy mielőtt a néző rájönne, hogy mire megy ki a játék rendre képes újra definiálni magát. Az első harmadában kiváló érzékkel építi és fokozza a feszültséget, hogy aztán az év egyik legerősebb csúcspontján látszólag teljesen új irányt vegyen. Mesterien adagolja az információkat, idegtépően feszült és precízen rendezett rémálom. Noha az utolsó harmadban néhányszor átugorja a közmondásos cápát, igazán ez sem tudja elrontani. Ahogy az sem, hogy bár néhol komolyabb, érdekes és releváns társadalmi-témák is előfordulnak benne, azokkal nem igazán kezd semmit. Ismert elemekből építkezik, ám azokat meglehetősen frissen, és energikusan vegyiti. Az eredmény pedig az év legfélelmetesebb, leginkább izzasztó horrorja, amiről minél kevesebbet tud az ember előre, annál erősebb a hatás. Az év legfeszültebb horrorfilmje. 

Saloum

Bissau-Guinea. 2003. Nem sokkal a katonai puccs után. Három zsoldos, egy halom arannyal és egy kimenekítendő drogdílerrel a nyakukban próbálnak eljutni Dakarba. Ám mivel a menekülés során megsérült a repülőjük üzemanyagtartálya, kénytelenek lesznek kis időre meghúzni magukat egy eldugott Sine-Saloumban. Ami pedig ezután jön, arra nem voltak felkészülve… De a néző sem.

A kongói származású Jean Luc Herbulot filmje ugyanis egy rendkívüli csodálatos műfaji mix. A neo-western hangulatú kalandfilm makulátlan magabiztossággal válik előbb bosszúfilmmé, majd természetfeletti horrorrá. A Saloum már pusztán attól a ténytől is különleges, hogy egy szenegáli filmről van szó. Ugyan Afrika filmgyártásáról legtöbbeknek – ha egyáltalán bármi – az ugandai Wakaliwood trashfilmjei juthatnak eszébe. Ám a Saloum nem pusztán nem egy amatőr bohóckodás, hanem semmiben sem marad el az amerikai/európai kis-közép költségvetésű filmektől. Megjelenésében és technikailag abszolút elfér az északi félteke bármelyik műfaji/horror-filmes fesztiválján (nyert is díjakat több amerikai fesztiválon). A film igazi különlegesége pedig, hogy Herbulot remekül vegyíti a nyugati filmek műfaji jegyeit a (nagyon) afrikai környezettel és témákkal. Így válik az itteni nézőnek egyszerre ismerőssé (western hangulat, suspense építés) és egzotikussá (az afrikai társadalmi problémák, és hiedelem/szellemvilág beépítése). Egy remek tempójú, csavaros, sokoldalú és meglepően jól kinéző film. Bárcsak több ilyen jutna el hozzánk is. (Jöhetne már ide a Shudder!)

Szerző

Leave feedback about this

  • Quality
  • Price
  • Service

PROS

+
Add Field

CONS

+
Add Field
Choose Image