A Black Adam tökéletes popcorn mozi, ami a korai Marvel filmek egyszerűségét ötvözi napjaink leglátványosabb CGI technológiával. Ennek megfelelően kiváló választás, ha úgy két órára szeretnénk elengedni a világ gondjait, elmerülni egy brutalitásában komikus antihős kalandjaiban és ehhez készek vagyunk elnézni a sztori gyenge pontjait. Filmkritika.
A Dwayne Johnson nevével fémjelzett Black Adam talán az egyik leghosszabb ideje folyamatban lévő szuperhős film valaha. A színészt eredetileg még Shazam! szerepével keresték meg a kétezres évek elején, majd 2007-ben kapcsolódott össze a neve szorosan a DC mindenható antihősével. Míg a projekt az elmúlt tizenöt év során több rendezőt és forgatókönyvírót is elfogyasztott, addig Johnson maradt. A Jaume Collet-Serra (Viasztestek, Non-Stop, A zátony) rendezésében, Adam Sztykiel, Rory Haines és Sohrab Noshirvani forgatókönyve alapján készült filmet látva pedig valóban olyan, mintha ezt a szerepet ráöntötték volna.
Na, de kezdjük az elején!
A filmbéli Teth-Adam eredettörténete egyfajta egyvelege a karakter számos képregénybeli interpretációjának. A sztori 5000 évvel ezelőtt, Khandaq kitalált nemzetének szívében kezdődik. Az egykor virágzó birodalom népét egy zsarnok hódító rabszolga sorba taszítja, hogy rejtett kincséből, a csak itt megtalálható eterniumból varázslatos koronát készíthessen magának. Nem lehetne azonban szuperhős filmről beszélni, ha nem bukkanna fel egy különösen tiszta szívű bajnok (Black Adam), aki a varázslók ráruházott erejének köszönhetően legyőzheti az elnyomó uralkodót.
Itt jön azonban a csavar, Adam ugyanis egészen sajátos nézetekkel rendelkezik az igazságszolgáltatást illetően, amelyek sokak szemében inkább gonosztevővé, mintsem a világ megmentőjévé teszik.
Gyakorlatilag ez a szürke morál a film egyik fő konfliktusforrása. A nemzetét bármi áron felszabadítani vágyó erős női karakter, Adrianna Tomaz (Sarah Shahi) és a Khandaq-ba érkező Igazság Szövetsége nem nézik jó szemmel az 5000 éves álmából felébresztett Black Adam ténykedését. A film jól bemutatja a címadó kettősségét: annak ellenére, hogy főhőse sith nagyúr módjára a végletekben gondolkodik, nem eredendően rossz. Igaz, hogy egy személyben játszik rendőrt, bírót és kivégzőtisztet, de a nemes cél érdekében hajlandó félretenni és felül is emelkedni önmagán, ami igazán érdekessé teszi.
Mivel manapság már nem lehet szó nélkül elmenni a kérdés mellett, érdekes volt látni Adriannában, hogy ha veszik a fáradtságot egy karakter kidolgozására, bizony jól is lehet ezt csinálni. A nő gond nélkül megállja a helyét a már-már isteni erővel rendelkező szereplők között, egyszer-kétszer még jól helyre is teszi őket, mégsem tűnik erőltetettnek. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy a sztori férfi karakterei is meglehetősen kompetensek, ha a saját csatáik megvívásáról van szó, mégha indítékaik sokszor klisések, vagy épp légből kapottak is.
Meg kell hagyni, nem volt egyszerű dolga az íróknak. Teth-Adam mellett ugyanis egy csokornyi új hőst is meg kell ismernünk az Igazság Szövetségének formájában. Ezek közé tartozik Hawkman (Aldis Hodge), Atom Smasher (Noah Centineo), Cyclone (Quintessa Swindell) és nem utolsó sorban a DC univerzum egyik mindenhatója, Doctor Fate (Pierce Brosnan). Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nincs elég idő egyesével belemenni minden karakter eredettörténetébe, a legtöbbjükről sikerül átfogó képet kapnunk saját elmondásuk, vagy épp társaik beszámolói alapján.
Mivel a készítők mindehhez még a kreativitásukat is elővették, nincs két egyforma történet, ahogy két egyforma módszer sem, amivel segítenek mélyebben megismerni ezeket az új hősöket. Hawkman és Doctor Fate például egyértelműen régóta ismerik egymást, kapcsolatuk pedig a közös munkán túl már inkább barátinak számít. Ezt érzékelteti, hogy ugyan bármikor készek tűzbe menni egymásért, nem riadnak vissza attól sem, hogy időnként akár tréfálkozzanak is a másik jellemhibáin.
Ezek mind élvezhetőbbé és hitelesebbé teszik a Black Adam filmet, nézőként könnyebben kötődünk az egyes karakterekhez, együtt érzünk velük, ha megsérülnek, vagy veszélybe kerülnek. Ha erre nem helyeznének elég hangsúlyt a készítők, filmjük könnyen érdektelenné és feledhetővé válnaik. A szuperhős műfajban sajnos több példát is láthattunk már erre az utóbbi időben, és nem csak a DC esetében. Elég visszagondolni például a Marvel első nagyot bukott filmjére, az Örökkévalókra, ami hasonló problémával küzdött, mint a Black Adam. Egyetlen filmben akart ugyanis bemutatni egy csapat mindenható hőst, akikről soha nem hallottunk korábban, mégis elvárta, hogy azonnal kötődjünk hozzájuk, miközben sem a nézővel, sem az egymással való kapcsolatukat nem építette fel rendesen.
A forgatókönyv jóindulattal is hullámzó
Habár a karakterek többsége jól megírt, megformálásukban pedig a kiválasztott színészek is kiváló munkát végeztek, a film egyik legnagyobb gyenge pontja mégis az írói munka. Persze, csak ha mindenképpen ki akarunk emelni egyet.
A cselekmény nagyjából a második perctől folyamatosan pörög és egyik látványos jelenet követi a másikat. Sokszor éreztem úgy, miközben épp lenéztem, hogy igyak a kólámból, egy szempillantás alatt lemaradtam valamiről.
A sztori ugyanakkor végtelenül egyszerű és gyakran olyan események lendítik előre, amelyeknél még a legnagyobb gyermeki elragadtatással megáldott nézőnek is legyintenie kell, hogy “Na, jólvan… Persze!”.
De ez nem feltétlenül gond!
Láttunk már rá jó példát, hogy egyszerű sztorival is lehet kultuszfilmet csinálni, hiszen épp ezen alapszik a Star Wars is. Vader épp a Tatooine fölött támadja meg Leia hajóját és épp Luke találja meg az elveszett droidokat, Solónak pedig épp akkor kell menekülnie, amikor főhőseink megérkeznek a kikötőbe. Tehát mindenki pontosan ott van, ahol kell és azt csinálja és mondja, amit kell azért, hogy a cselekmény előre haladjon. Nincs ez másként a Black Adamben se.
Ilyen például az, hogy 5000 éven keresztül terjedt a története apáról fiúra és természetesen pontosan ugyanúgy fennmaradt, ahogy az valóban megtörtént, mert a csak szóban terjedő dolgok már csak ilyenek. Az élményen rontanak a kisebb-nagyobb logikátlanságok, amelyekkel szépen meg van szórva a film. Legyen szó akár arról, hogy a Khandaq bukása óta szunnyadó Adam napjainkban felébresztve például gond nélkül beszéli nemcsak a modern khandaq-i nyelvet, hanem az angolt is. Az ajtókat ugyanakkor, amelyek saját elmondása szerint is léteztek már az ő idejében, láthatóan nem tudja használni. A cselekmény és a komikum oltárán így gyakran kerül feláldozásra a logika. Ha ettől képesek vagyunk elvonatkoztatni azonban egy igazán szórakoztató élményben lehet részünk.
A látvány mindent visz
Nem mindig egyszerű megtalálni az egyensúlyt a látványosság és a hitelesség között, a Black Adam pedig határozottan ennek a mezsgyéjén táncol. Szinte nem telik el perc káprázatos CGI összecsapások nélkül, és itt érdemes megjegyezni, hogy mekkora utat tettek meg a DC univerzum filmjei a híres bajszos fiaskó ( Az Igazság Ligája, 2017) óta ezen a téren. Mégsem kelti végig azt a hatást a nézőben, hogy digitális bábok csatáját nézi egy óriási zöld háttéren, ami épp ezért teljesen hidegen is hagyja.
A film ügyesen használja a rendelkezésre álló lehetőségeket és játszik például a lassítás-gyorsítás, valamint a nézőpontokkal, hogy bemutassa főhőse képességeit. Erre ráadásul nem kell sokáig várnunk, egy rövid expozíciót követően máris ropogó fegyvertűz, cikázó villámok, porrá váló hegyek és kézzel megállított rakéták között találhatjuk magunkat. A brutális képsorokat ráadásul gyakran látjuk a hős és az egyszerű ember szemszögéből is, ami tovább árnyalja a karakterek személyiségét. Míg Adam bosszantó kis kényelmetlenségként fogja fel az elpusztítására küldött különítmény érkezését, Adrianna, aki gyakran vele együtt az események sűrűjében van, az elpusztíthatatlan megváltót látja benne, aki mégsem mentes teljesen a hibáktól.
Verdikt
A Black Adam egy tökéletesen szórakoztató popcorn mozi, izgalmas és érdekes karakterekkel, jól megírt akciójelenetekkel és lenyűgöző látványvilággal. Főhőséhez hasonlóan ugyan nem mentes minden hibától, a sztorija helyenként nemcsak a logikát, hanem az eredetiséget is erősen nélkülözi. Ettől függetlenül azonban élvezhető tud maradni. Két órás hossza ellenére korántsem tűnik vontatottnak, ha nem a cselekmények pörögnek villámgyorsan ugyanis frappáns kis szócsatákkal szórakoztatja a nézőket.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
