Lehet lerúgták a nőt a lépcsőn, de lehet, hogy nem – Az utolsó lépcsőfok

Michael Peterson segélyhívásával kezdődik a történet, és a sorozat első húsz perce bizony erősen indít; ötletes megoldásként a kamera kívülről befelé kalauzolja a nézőt a rendőrökkel és helyszínelőkkel ellepett házba, a döbbenetes és tragikus esemény helyszínére. A teljes sokkban lévő Michael Peterson sorsa is ekkor pecsételődik meg, hiszen pillanatok alatt első számú gyanúsított lesz belőle. Felesége testén és fején feltűnően sok a zúzódás és seb, melyeket egy zuhanás önmagában nem okozhatott, valamint a lépcsőfok alját rengeteg vér borítja.

A sorozat címe is találó, hiszen a legnagyobb rejtély az, hogyan került Mrs. Peterson a lépcső aljára, és miért volt ott annyi vér? A történet több szálon is fut; a nyomozással párhuzamosan flashbackeket is kapunk a Peterson házaspárról és bonyolult családi kapcsolataikról, illetve további jeleneteket és utalásokat az ügy lezárulta utáni időkből is. A történet nemcsak magát a halálesetet és a nyomozást mutatja be, de azt is, milyen hatással volt mindez a családra.

Az igaz történet abból a szempontból is különleges, hogy a nyomozással és tárgyalással egy időben az Oscar-díjas Jean-Xavier de Lestrade rendezésében dokumentumfilm-sorozat is készült, bemutatva nemcsak az ügyben folyó nyomozást és tárgyalást, de az ügy középpontjában álló Michael Petersont, és a családját is (a sorozat The Staircase címmel megtekinthető a Netflixen). A 13 részből álló dokumentumfilm sorozat 2004-ben jelent meg, ám a későbbi fejleményekre tekintettel további részekkel is bővült. Akit érdekelnek a történet valódi szereplői,és az ügy még részletesebb bemutatása, annak ajánlom a Netflixen elérhető dokumentumfilm sorozatot is. Viszont felhívnám a figyelmet, hogy az epizódok egyikének címe spoilert tartalmaz, így érdemes sorrendben nézni a részeket (és lehetőség szerint nem végiggörgetni a címeket.)

Innentől én sem szeretnék többet elárulni az ügy részleteiről. Sokkal izgalmasabb és megdöbbentőbb a sztori, ha leültök és végignézitek az HBO sorozatot.

Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk az évtizedekig húzódó ügyről, meg kell értenünk magát Michael Petersont. Az ő személyisége egy fontos kulcsa a történéseknek, mert egy megosztó, összetett személyiségről van szó. Michael Peterson író, és szeret is történeteket kitalálni, apró dolgokat kiszínezni a múltjával kapcsolatosan. Az ember nehezen tudja megállapítani, mikor mond igazat és mikor hazudik. Veterán, és politikai ambíciói is vannak, mindeközben öt gyermekét neveli, és a családtagjai, ismerősei állítása szerint házassága mintaszerű, szeretetteljes volt Kathleenel. Persze mintmindenki, ő sem tökéletes, neki is vannak titkai, melyek hamar felszínre is kerülnek. Érzelmileg nehezen elérhető, gyermekeivel olykor rideg, és kissé különc.

A sorozat nem próbálja megszerettetni velünk Michaelt, de törekszik arra, hogy minél több oldalát mutassa meg (ahogy a dokumentum filmsorozat is őt helyezte a középpontba). Tényleg képes volt megölni a feleségét? Ártatlan vagy bűnös? Colin Firth nem mellesleg élete alakítását hozza az író szerepében. Toni Collette, Kathleen Peterson szerepében szintén emlékezetes alakítást nyújt;

Petersonék családja patchwork család: nagy, néha hangos és feszültséggel teli a gyerekek kapcsolata, mégis szeretetteljesnek tűnik. Apjuk gyanúsítottá válásakor szorosan összetartanak, de a pajzson hamar elkezdenek látszódni a repedések. A sorozat írói arra is hangsúlyt fektettek, hogy bemutassák, rájuk hogyan hatott anyjuk tragikus halála és az éveken át tartó nyomozás, majd Michael tárgyalása. A gyerekek közül Michael lányát, Margaretet alakító Sophie Turner alakítását, és Michael fia, Clay szerepében Dane DeHaant emelném ki.

A gyermekek életében is van bőven dráma, a családi titkok és az azzal való szembesülés kicsivel több játékidőt is kaphatott volna. A lányok esetében Margaret és Martha szála szép, kerek ívet kapott, de Todd és Clay múltjára, a kettejük ellentmondásos kapcsolatára szánhattak volna több időt a készítők. Érdekelt volna, hogy lett Clay a fekete bárány a családjában, több jelenetet kaphatott volna Michaelel, vagy Kathleenel. Toddal a sorozat második felében nem igazán tudtak mit kezdeni az írók, legtöbbször szomorúan bámult maga elé a tengerparti villájában, vagy alkoholproblémáit próbálta megoldani, de nem értettük meg teljesen, mi van a feldúlt arckifejezése mögött.

A történet többi szereplője is kellően összetett, a mellékszereplők közül Michael védőjét, David Rudolfot játszó Michael Stuhlbarg játéka volt még nagyszerű. David Rudolf, az ügyvéd először csak egy arrogáns, anyagias és ravasz ügyvédnek tűnik, ám az idő előrehaladtával betekinthetünk az álarc mögé és az emberi oldalát is megismerhetjük. Az ügyvédeknek nemcsak biznisz az ügyfél védelme, és előfordul, hogy emberileg is megkedvelik az ügyfelüket. Szívszorító volt látni, ahogy a család minden bizodalmát és reményét az ügyvéd kezeibe helyezte, de ő is csak egy ember és annak ellenére, hogy mindent megtesz az ügyfeléért, nem mindig rajta múlik a végkifejlet. David Rudolf érezte is ennek a felelősségnek a súlyát és Michael Stuhlbarg kellő érzékenységgel, de nem túljátszva mutatta be nekünk az ügyfele ügyéért lelkiismeretesen és kitartóan küzdő ügyvédet.

A forgatókönyv félrevezet minket, meglep, megráz és elbizonytalanít. Hol elhisszük, hogy Michael a gyilkos, hol nem. Ahogy a történet szereplői, mi is keressük a magyarázatot a különös egybeesésekre és nyomokra. A sorozat írói az epizódok során többféle megoldást is illusztráltak, rendesen összezavarva ezzel a nézőket, csak azért, hogy a végén még jobban megdöbbenjünk.

A sors iróniája, hogy senki sem tud pártatlan lenni ebben a sztoriban, még az üggyel valós időben sorozatot forgató és Az utolsó lépcsőfokban is megjelenő de Lestrade dokumentumfilmes csapata sem. A sorozat részről részre hol megerősít, hol elbizonytalanít minket azzal kapcsolatban, hogy Michael Peterson gyilkos-e vagy sem. Egyik kedvenc részem volt, amikor az objektivitásra törekvő dokumentumfilmes stáb tagjai is összevesznek azon, mit kellene belevágni és mit nem a készülő sorozatba, illetve arról vitatkoznak, valóban megölte-e a feleségét Peterson, vagy tényleg csak baleset történt-e Kathleennel.

Érdekes kérdéseket vetnek fel az írók ezzel kapcsolatosan; mi az igazság?

Ki tudja, valójában mi történt azon az éjszakán? Valamennyien emberek vagyunk, tele előítéletekkel, érzelmekkel, vannak jó és rossz tapasztalataink és megérzéseink, amelyek meghatároznak minket, és akaratlanul is egy adott irányba terelnek. E kapcsán pedig felvetődik az angolszász igazságszoltáltatás és az esküdtszék szerepe és döntéseinek súlya is.

A sorozat nem fest túl hízelgő képet az amerikai igazságszolgáltatásról, de nem is festhetett volna mást, hiszen a valóságban is úgy történtek a dolgok, ahogyan azt a sorozat bemutatja. Az államot képviselő ügyészről annyit tudunk, nem kedvelte túlságosan Petersont, és a helyettes ügyésszel együtt sikeresen vertek éket a Peterson család tagjai közé. Az ügyészségnél szinte – a sorozat ábrázolásában mindenképp – jobban kivágta a biztosítékot a Peterson számítógépén talált bizonyíték és az, hogy Peterson a férfiakhoz is vonzódott, mint maga a haláleset (és ugyanígy ezt sokkal nagyobb hangsúlyt is kapott, talán emiatt is ítélték meg negatívan az esküdtek). A szakértői vélemények sem voltak szilárdak, sok volt a bizonytalanság, a bizonyítékok közvetettek, vagy hiányosak voltak. Érezhető az egész haláleset kapcsán, hogy vannak gyanús körülmények, de a kép egyszerűen nem áll össze. Ennek fényében az esküdtszék döntése számomra egészen megdöbbentő volt.

Ami a sorozat megvalósítását illeti, az operatőri munka remek, különösen a különböző idősíkokat összekötő montázsok. Az idősíkok váltakozása jól követhető volt, bár a ritmus nem volt egyenletes. Negatívumként hozható fel, hogy némely szálnál úgy éreztem, a történet elveszíti a fókuszt,mert nem volt mindig világos, egy-egy jelenet hogyan kapcsolódik a főszálhoz, vagy lesz-e később jelentősége. Néhol – talán a második részben – le is lassult a történetvezetés, ezzel az első rész által remekül megalapozott tempó veszített a lendületéből.

Biztos vagyok benne, hogy mindenki, aki látta, hosszú percekig tudna vitatkozni az ügyről. Vajon igazságos-e az igazságszolgáltatás? Nagyon megmaradt bennem az a jelenet, amikor a helyettes ügyész azt mondja: az élet igazságtalan, és ezt tükrözi le a jogrendszer is. Létezik-e megbocsátás, lehet-e újrakezdeni az életet, újjáépíteni az emberi kapcsolatokat? Ezekre a kérdésekre nem egyszerű válaszolni, és a sorozat írói sem akarják minden áron a szánkba rágni a válaszokat. Felvetik a kérdéseket, hogy aztán mi, nézők rágódjunk rajtuk és próbáljuk megválaszolni őket – ki-ki a saját igazságérzete és véleménye alapján.