Február elején mutattak be nálunk Guillermo del Toro legújabb rendezését, a Rémálmok sikátorát, és immár az alapjául szolgáló William Lindsay Gresham-regényt is olvashatjuk magyarul. Az adaptációban ugyan van két nagy változtatás, de cselekménye alapvetően hűséges a könyvhöz, így az olvasmányélmény annyival tud többet adni, hogy részletesebben mutatja be a cirkuszosok életét.
Stan Carlisle egy vándorcirkuszban keresi a kenyerét, de van elég tehetsége és ambíciója, hogy ennél többre vágyjon, így aztán maga mögött hagyja a mutatványosok életét és a showbizniszben próbál szerencsét. A becsvágya azonban innen is tovább űzi, és végül spiritiszta lesz belőle, aki szellemidézések illúziójával csal ki pénzt megvezetett követőiből. A bukást azonban nem tudja elkerülni.
A Rémálmok sikátorának alaptörténete egyszerű, és már saját korában sem számított újszerűnek vagy meglepőnek: lényegében egy Ikarosz-sztori, a túlságosan magasba emelkedő és elbukó ember esete.
Igazából még ennek a folyamatnak a bemutatása sem különösebben érdekes, ugyanis különösebb fordulatai nincsenek a cselekménynek. Ami élvezetessé teszi a regényt, az egyrészt a vándorcirkusz világának és az ott dolgozó különc, sajátos mikrotársadalmat alkotó figuráknak a bemutatása, másrészt a főszereplő elméjének feltárása – ezek a szöveg erősségei.
A mutatványosok mindennapjainak megismerése elsősorban azért izgalmas, mert egy elég erős „bepillantás a kulisszák mögé” érzet társul hozzá. Hiszen a cirkusz egy zárt, a kívülálló számára különleges, már-már egzotikus közeg. Gresham pedig épp eleget felvillant belőle, hogy kicsit „bennfentesnek” érezhesse magát az olvasó. A társulat bemutatását színesíti a tagok háttérsztorijának leírása is, ami Molly esetében sokat hozzá is ad magához a történethez, hiszen érthetővé válik belőle, miért vonzódik annyira Stanhez, és miért hajlandó olyan sokáig kitartani mellette.
Később aztán a páros kiszakad magából a cirkuszos közegből, de továbbra is mutatványosokként élnek, és ebből fakadóan a kívülálló helyzetük is megmarad – a férfi viszont ezt nem tudja elfogadni, és éppen ez lesz aztán a vég kezdete is számára. Amikor ugyanis mutatványosból ál-spiritisztává vedlik, azzal nemcsak egy olyan szerepbe kerül, amelyben ő előadóként egyúttal a közönség – azaz ebben az esetben a gyülekezet – része, de átlép egy komoly morális határt is. Hiszen egészen más elhitetni magunkról, hogy látjuk a jövőt vagy belelátunk valakinek a fejébe, mint arról meggyőzni, hogy a gyereke szellemét idéztük meg neki.
A cselekmény előrehaladtával egyre inkább a főszereplő belső világa kerül fókuszba. Az író elsősorban a múlt felidézése, a Stan gyerekkorát bemutató jelenetek révén akarja nekünk megrajzolni a férfi személyiségét, de emellett kapnak némi szerepet a pszichológussal folytatott beszélgetései, amelyek azért kissé szájbarágósan adják meg a magyarázatokat.
Míg azonban az olvasó igazából nem kap esélyt, hogy maga lássa meg az összefüggéseket és felállítsa a logikai kapcsolatokat a főhős gyermekkora és felnőttkori személyisége, nőkkel való viszonya között,
érdekes módon éppen a könyv legfontosabb része, Stan bukása nagyon elnagyolt lett, hiányoznak a magyarázatok.
Márpedig egy ilyen Ikarosz-történet igazán akkor tud adni valamit, ha frappánsan tudja bemutatni a szükségszerű kudarc körülményeit, és jól megindokolja azt. Úgyhogy aki esetleg azért szeretné elolvasni a könyvet, mert a mozifilm vége kapcsán hiányérzete volt, és valamilyen indoklásra vár, az valószínűleg csalódni fog a regényben.
A lassú és fokozatos, részleteket kibontó építkezés után ugyanis a Rémálmok sikátora érthetetlenül hirtelen és vázlatosnak ható befejezést kap, ami feltehetően a nagyratörő ember sikerének ingatagságát és a bukás végzetességét akarja érzékeltetni. Mindenesetre a regény túl hosszú ahhoz, hogy egy ilyen zárás kellően hatásos és kielégítő lehessen.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
