Sorozat

A fura farm, ahol félünk – Odakinn kritika

Mindig van annak valami bája, ha egy film vagy sorozat alkotói látszólag össze nem egyeztethető elemekből próbálnak meg építkezni. Az Amazon Odakinn (Outer Range) című sorozata a neo-western és a sci-fi vegyítésére tesz kísérletet. Persze nem olyan módon, mint ahogy azt például a Star Wars univerzumban tapasztalhattuk, de még a Cowboyok az űrlények ellen vagy a Vadiúj vadnyugat is messze van a megoldástól. Az HBO földhözragadtabb Westworldje talán már egy fokkal közelebb áll a rokoni láncban. De még így is elég távoli a hasonlóság. Az Odakinn ugyanis a totálisan hétköznapi világba csempész bele egy nagy csipetnyi oda nem illőnek tetsző természetfeletti tüneményt. A weird fictionre jellemző dramaturgiai fogás és a zsánerötvözés pedig ideig-óráig működik is. Azonban a sorozat képes megbotlani a párhuzamosan mozgatott szálainak gubancában. Enyhén spoileres Odakinn évadkritika.

A sorozatban két eltérő gondolkodásmódú wyomingi család telekviszályába csöppenünk bele. Míg az Abbottok a fenntartható gazdálkodás hívei, szomszédaik, Tillersonék a profitra és a föld kizsigerelésére esküsznek. Egy régi földhivatali dokumentum szerint azonban Abbotték földjének nyugati legelője valójában Tillersonék tulajdona. Wayne (Will Patton) pedig minden lehetséges eszközt bevet, hogy megszerezze Royaltól (Josh Brolin) a területet. Ami a takarmánynövények mellett egy furcsa jelenségnek is táptalajt biztosít: egy örvénylő, furcsa zajokat árasztó kozmikus fekete lyuknak. Hogy mi mindent rejteget még a föld, azt talán maguk az alkotók sem tudják,mindenesetre a rejtélyfaktor eredményesen mozgásba hozza a cselekményt is. Amiben szerepel még egy eltűnt feleség, egy gyilkossági ügy, egy titokzatos átutazó táborozó (Imogen Poots), egy közelgő sheriff választás és egy kötelező szerelmi szál is. 

Az Odakinn elég erősen nyit, és erre a kezdetre szüksége is van ahhoz, hogy eredményesen berántsa a nézőt. Az első három epizód kifejezetten jól ágyaz meg az összes később mozgásba lendülő cselekményszálnak és a hangulatnak. A nyitányban megvillantott atmoszféra pedig van annyira erős, hogy a menet közben elbizonytalanodókat is megtartsa az évad végéig. Egy vidéki amerikába helyezett sorozat régen volt már ilyen bizarr, egyszerre színes, még melankolikus módon ábrázolva. Ha egyáltalán volt valaha. A sorozat itt sokat köszönhet az egész évadban példásan teljesítő fényképezésnek. Az operatőri munka a belső terekben nagyban támaszkodik az optikai mozgásokra a fizikai helyváltoztatás helyett. A külsőkben pedig nagyon szereti a szélesre tárt nagytotálokat. A mindig felhős, de csak a végén borús ég, a füves legelők és a havas hegycsúcsokkal szegélyezett tanyavilág egyszerűen szép. A fényelése és túlszínezettsége elsőre viszont eléggé idegennek hat. Az erősen kontrasztos látványvilág azonban az egész szériára jellemző kettősségnek is szép vizuális megtestesülése. 

Ott vannak ugyanis egyszer a neo-western szokványos műfaji kódjai: 

  • földterületért folyó családi viszály,
  • hitviták
  • rodeó,
  • kocsmai bunyók,
  • western kalapok,
  • farmer cuccok és betűrt ingek
  • pickupok
  • bölények.

Másfelől pedig a rejtélyközpontú paranormális sci-fire jellemző elemek:

  • rejtélyes eltűnések
  • a fekete lyuk
  • furcsán viselkedő szereplők
  • tér-idő anomáliák
  • bölények.

A kontrasztot erősíti továbbá a soundtrack is, ami egyszerre építkezik kortárs country slágerekből és műfajidegen klasszikus vonós darabokból. Kicsit tehát olyan a sorozat, mintha a Coen tesók és Yorgos Lanthimos összefogtak volna, hogy készítsenek egy hígabb David Lynch hommage-t. Jordan Peele közreműködésével. Ez a koktél pedig mindaddig teljesen jól is működik, amíg az első néhány részben az alkotók megpróbálták egyensúlyban tartani a széttartó elemeket. Amikor azonban elengedik a gyeplőt, döccenőssé válik a narratíva.

Az Odakinn a közepétől nagyobb hangsúlyt fektet a családok belső dinamikájára és viszontagságaira. Ezzel mindaddig nem is lenne baj, ha a rejtély középpontjában meredező lyuk arányosabban kerülne be a receptbe. Mert jelen van, sejtjük a szerepét, és így vagy úgy, de motivációt ad a szereplőknek. Ugyanakkor mégis annyira háttérzöngeként szerepel a végjátékig, hogy akit ezzel a titokzatossággal nyert meg magának a széria, az könnyen beleunhat. Ezzel pedig részben a fő vonzerejét veszti el a sorozat. Családi drámát sokszor, sok sorozatban láthattunk már, és az is könnyen lehet, hogy jobban tálalva. Ráadásul a harmadik rész után úgy tesz a sorozat, mintha a szereplők olyan jelentős ismeretekre tettek volna szert, aminek a képernyőn nyomát sem láttuk. A központi rejtély mibenlétét sejtve gyanús, hogy később indokolhatóvá teszik ezt a lépést. De mindaddig eléggé légbőlkapottnak hat.

A problémát tetézi még a gyilkossági ügyet követő nyomozás bemutatása. Hiszen a néző szemszögéből semmi titok nincs a haláleset mögött. Mindennek az első perctől szemtanúi voltunk. Persze az tartogat némi izgalmat, hogy miként kerülik el az egyre inkább szagot kapó sheriffet a gyanúsítottak. De összességében nincs akkora relevanciája és ereje ennek a szálnak, hogy ilyen sok játékidőt kapjon. Így pedig időnként inkább tűnik ismétlésnek és időhúzásnak. Pedig megmutatni való lenne még bőven. Mert a kérdésfelvetések mellett válaszokat nem sok mindenre kapunk az első évad végéhez érve. Ez azonban a műfajtól nem idegen húzás, a weird fiction hatásokat tekintve pedig szinte elvárás is. Így csak az írók céltudatosságában és esetleg koherencia igényében bízhatunk a későbbiekre vonatkozóan. A fordulatok, cliffhanger-ök azonban vannak annyira váratlanok és izgalmasak, hogy könnyedén megtartsák a közönséget.

Ahogy a színészektől is jó teljesítményt láthatunk. Egyértelműen Josh Brolin viszi a hátán a produkciót, de a feleségét alakító Lili Taylor, és Tom Pelphrey is meggyőzőek a karaktereikben. A tragédiákkal körülvett Abbott család mellett Tillersonék egy egészen különc família képét mutatják. Will Patton mintha már évek óta ugyanazt a karaktert alakítaná, de láthatóan élvezi amit csinál, és ez a produkció javára válik. Két fia pedig amolyan szellemi Stan és Pan parafrázisként jelennek meg. Noah Reid Billy-je időnként indokolatlanul dalra fakad, ezzel növelve a széria bizarrériáját. Ahogy teszi azt a furcsa hippi szerepében Imogen Poots is. Karaktere egy ponton olyan szintű változáson megy át, hogy alakításával képes kibillenteni a nézőt az addigi élményből. Kezdetben amolyan sejtelmesen ezoterikus kultistagyanús figurát hoz, akinek gyógyszeres kezelésre van szüksége. Amikor a helyi gyógyszertárnál elfogy, nála elgurul a gyógyszer. És az is biztos, hogy póker játszma is régen volt már annyira feszültséggel és misztikummal teli, mint amit Brolinnal együtt produkálnak. 

Az Odakinn tehát bizonyára tetszeni fog azoknak, akik szeretik a fentebbi okfejtésben taglalt alkotóelemeket. A rejtélyesség, és az első epizódok lendülete, valamint a függővégek tesznek róla, hogy nehezen elengedhető legyen a széria. A vizualitásra és a színészi munkára sem lehet igazán panaszkodni. A narratíva viszont később némiképp szétesik, a kérdések pedig sorjáznak, válaszok pedig sehol. A tempó is képes visszább venni a közepénél. Ugyanakkor, ha egy kellően furcsa sorozatra vágysz, ami megidézi a Rejtélyes jeget, vagy az ideje korán elkaszált testrablós Rejtélyek városát, jó választás lehet. Vagy ha egyszerűen csak szereted a furcsa zsánerkombinációkat.

Odakinn (Outer Range), amerikai western sci-fi, 1. évad, epizódonként átlagosan 40-50 perc. Csatorna: Amazon Prime. Premier: 2022. április 15. 7/10  indokolatlanul dalra fakadó cowboyraptor

Az Odakinn teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.

Ha van véleményetek a sorozatról, osszátok meg velünk a Raptorsimogatóban!

Szerző

Már általánosban írtam könyvekről a suliújságba, majd 2009-től egy online magazinba filmekről. A sci-fi/horror/szuperhős vonal mellett kifejezetten vonzanak a trash és peremtartalmak. Meg a metál!