A Mátrix trilógiát egyszerre tekinthetjük a gép és ember egybefonódását jelképező, a hatalommal kategorikusan szembehelyezkedő nu-metal korszak-életérzés tökéletes audiovizuális megtestesítőjének. Azonban, hogy a Mátrix a Pengével karöltve hozta volna el a hosszú bőr-/szövetkabátok és a dizájnernapszemüvegek reneszánszát, valószínűleg az ezredfordulót övező évek egyik nagy “tyúk vagy tojás” kérdése lehet. Ahogyan viszont a Mátrixra is számos más popkulturális jelenség volt hatással, úgy a Wachowski nővérek filmje is bőven talált követőkre és/vagy hasonlóan gondolkodó kortársakra. A filmiparra gyakorolt hatása pedig a mai napig érezhető. Ha kóros Mátrix hiányban szenvedsz, és olyan filmekkel enyhítenéd a kínt a folytatás megnézéséig/után, amik akár tematikailag, vagy látványban, esetleg a bullet time használatában hasonlítanak a szóban forgó alkotásra, segítségedre lehet az alábbi lista. Válogatásunkra nem azok a filmek kerültek fel, amik a Wachowksi nővérek filmjét inspirálták, hanem annak követői, vagy arra szándékolatlanul is hasonlító kortársai.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
13. Emelet (The Thirteenth Floor, 1999)
A 13. emelet középpontjában egy virtuális valóság program áll, ami az 1937-es Los Angeles-be helyezi használóit. A program világát azonban egy gyilkosság rázza fel, amiben a világot megalkotó programozó is gyanusítottá válik. Amennyiben a Mátrix koppintásaira terelődik a szó egy baráti beszélgetésben, előbb vagy utóbb minden bizonnyal előkerül a 13. emelet című tech-noir. Sokak által méltatlanul alulértékelt alkotásról van szó, míg mások szerint pedig egy méltán a süllyesztőbe került, zavaros sci-firől. Olcsó Mátrix utánzatról azonban már csak azért sem beszélhetünk teljes bizonyossággal, mert a két film bemutatója között alig telt el némi kis idő. Neo története ‘99 márciusában került a mozikba, Josef Rusnak filmjét pedig áprilisban mutatták be Dániában – igaz, világszerte csak később került a vásznakra. A mesterséges valóság mellett a film vizualitása is hasonlóvá teszi a Mátrixhoz, az pedig csak hab a tortán, hogy a legjobb sci-finek járó Saturn díját pont a Mátrix-szal szemben bukta a 13. emelet.
eXistenZ (1999)
Ha már 1999, virtuális valóságok, és Mátrix utánzatok, akkor kikerülhetetlen David Cronenberg eXistenZ című alkotása. Mintha lett volna valami a korszellem levegőjében, hogy ilyen közel egymáshoz lett bemutatva három hasonló film (négy, ha a ‘98-as Darky City-t is ide számítjuk). Ugyanis Cronenberg művét ‘99 áprilisában tűzték műsorra a mozik. Jennifer Jason Leigh egy Allegra Geller nevű videojáték-designert alakít, akit bérgyilkosok a saját maga által kreált játékban akarnak eltenni láb alól, miközben a valóság mibenléte újra és újra megkérdőjeleződik főhőseink történetében. A Jude Law-t, Ian Holmot, és Willam Defoe-t is a soraiban tudó film csúfosan alulmaradt a kasszáknál (költségvetésének alig negyedét termelte vissza), de ez közel sem jelenti azt, hogy értéktelen vacak, vagy a Cronenberg életmű megvetett darabja lenne. A filmben ugyanúgy megtalálhatóak a kanadai rendező kézjegyei, mint korábbi sikereinél, azaz ismét jól játszik a valóságérzékelés kitekert ábrázolásával és a testhorrorral. Az azonban vitathatatlan, hogy kevésbé befogadható és elsőre ható élmény, mint az ezt megelőző filmjei – vagy éppen a hasonló tematikára építő kortárs, a Mátrix.
HIRDETÉS
Gyilkos tudat (Possessor, 2020)
És ha szóba került a Cronenberg dinasztia, akkor érdemes megállni egy pillanatra a fiatalabbik Cronenberg, Brandon második nagyjátékfilmjénél. David fia második produkciójával bizonyította, hogy nem csupán apuci hírnevének hátán kíván felkapaszkodni a prominens filmesek listájára. Önjogán is elég jó alkotó ahhoz, hogy érdemes legyen figyelemmel kísérni munkásságát. A filmben Andrea Riseborough egy Tasya Voss nevű bérgyilkost alakít, aki egy speciális technológia segítségével képes megszállni más emberek testét. Ezzel eltereli a gyanút mind a megrendelőről, mind a bérgyilkosokat alkalmazó cégről. A technológia viszont nem problémamentes, hiszen minden egyes küldetés után időt vesz igénybe, hogy a gyilkos újra önmagára találjon, és a folyamat mindig egyre nehezebbé válik. Ahogy a valóság mibenléte, úgy Tassya saját identitása is megkérdőjeleződik. Brandon Cronenberg a valóságérzékelés és a testhorror mellé beemelte a genderfluiditás kérdését is (Mátrix transz-szexuális értelmezés, ugye?) egy kifejezetten erőszakos, nyugtalanító techno-thrillerbe, ami a kísérleti filmek látványvilágától sem riad vissza.
Equilibrium – Gyilkos nyugalom (Equilibrium, 2002)
A Christian Bale főszereplésével készült akció/sci-fi megjelenésekor nem aratott elsöprő sikert, de azóta amolyan kultstátuszba emelkedett. Pedig a Mátrixhoz hasonlóan szintén rengeteg olyan elsőre felismerhető hatásból táplálkozik, amik miatt simán lehetne egyszerű koppintásnak is tekinteni. John Preston pap (Bale) az érzelmeket, és az azokat felszító művészeteket tiltó rendszer őreként kegyetlenül lép fel az érzelembűnözés ellen. A konfliktus pedig nyilván abból fakad, hogy idővel ő is kénytelen behódolni a nagyon is emberi késztetéseknek. A Fahrenheit 451 és a 1984 világait idéző disztópikus jövő a hosszú, fekete kabátokban lejtett kung-fu filmes pisztolypárbajokkal keverve joggal idézi fel a pár évvel korábban megjelent sci-fi klasszikus vizualitását, ugyanakkor mégis egy szerethető rejtett gyöngyszem. A DVD megjelenés idején pedig az itthoni kiadó sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ezzel a Billboard kritikusát idéző blurrbel nyomja ki a borítót: “Olyan mint a Mátrix… csak jobb.”
Underworld (2003)
Az Underworld franchise korai darabjait akár annyival is le lehetne tudni, hogy lényegében a Mátrix urbánus-gótikus fantasy variánsairól van szó. A teljesen nyilvánvaló zsánerkörítésbeli különbségeken túl viszont a megváltást elhozó kiválasztott történetét most a női segítő karakter szemszögéből követhetjük végig (ott Trinity, itt Selene). A modernizált környezetbe helyezett vámpír-vérfarkas háborút távolabbról szemlélve még a “mi a valóság?” kérdésköre is a Mátrixhoz teszi hasonlóvá (ti. mesterségesen gerjesztett fajok közti háború, amit a kiválasztott képes megszüntetni, de a résztvevői nem érzékelik pontosan a problémát), de a felszínt vizsgálva is teljesen egyértelműek a hatások.
Eredet (Inception, 2010)
Álom és valóság kapcsolata kérdőjeleződik meg, amikor Cobb (Leonardo DiCaprio) és csapata egy különösen veszélyes feladatra vállalkozik. Az álomtolvajokként tevékenykedő iparikémeknek ezúttal egy gondolatot kell elültetniük célpontjuk elméjében, de a saját fizikai valójukba történő visszatérés sokkal nehezebbnek bizonyul, mint elsőre gondolták.
A lista korábbi szereplőihez képest itt nem egy gépek által fenntartott mesterséges környezet virtualitása kerül szembe a szereplők fizikai valóságtapasztalatával, hanem az álomvilág szürrealitásából próbálnak meg kimászni – kicsit megidézve az 1966-os Fantasztikus utazást (Fantastic Voyage) is. Nolan pedig biztos kézzel vezeti szereplőit a legelképzelhetetlenebb kalandok közepette is, egy mai napig vitatott és sokat elemzett végkifejletig. Ha nem is lett a filmipar olyan mértékű forradalmasítója, mint a Mátrix, de az Eredet hatását jól jelzi, hogy még több mint tíz évvel bemutatása után is folyamatosan beszédtéma, és az egyik legjelentősebb sci-fiként tartják számon.
Gamer – Játék a végsőkig (Gamer, 2009)
Emlékszel a filmre, amiben az éppen akkor a karrierje csúcsán már túllendülő, onnan legördülni készülő Gerard Butler egy halálra ítéltet alakít, akit egy menő gamer irányít egy virtuális valóságban? Nos, ha nem, hát sokan vannak még így ezzel. A film igazából semmi extrát nem tett hozzá az “ember a virtualitásban” témához, azt viszont vaskos B-, vagy inkább C-kategóriás akció/sci-fi sablonok mentén tette. Kezdve a hús-vér embereket a virtualitásban irányító játékos figurájától az ebből a környezetből kitörni kívánó szabadságharcosokig. A The Sims és Call Of Duty (vagy igazából bármelyik multiplayer shooter) képeit a Tronnal rokonító film azonban amolyan bűnös élvezetként ideig-óráig képes lehet szórakoztatni az ilyesmire vevőket. A téma iránt elhivatottan érdeklődő, keménykötésű rosszfilmnézők pedig akár ezen felbuzdulva A játszma (The Call Up, 2016) című C-kategóriás filmet is kipróbálhatják saját felelősségre.)
Max Payne (játékok: 2001, 2003, 2012; filmadaptáció: 2008)
Most pedig egy kakukktojás következik, amennyiben a Max Payne-t elsősorban mint videojátékot, és nem filmadaptációt citáljuk ide. A Mark Wahlberg és Mila Kunis főszereplésével készült feldolgozás ugyanis néhány hangulati elem átmentése mellett teljesen vakvágányra futott. A családját egy drogügyletekkel kapcsolatba hozható, brutális leszámolásban elvesztő nyomozó története játékként viszont nagyon is működik – még húsz évvel az eredeti megjelenése után is. Bár a létfilozófiai, vagy valóságelméleti metafizikai kérdések itt jócskán háttérben maradnak, de a bullet time kreatív kihasználása kifejezetten fontossá válik. A játék élvezetének fokozása mellett az egyes szituációk megoldásában is szerepe van a jól használt lassításoknak, így pedig a funkció többet nyújt, mint egy olcsó, hatásvadász látványelem. Hogy John Woo noir-hatású akciófilmjei pedig mekkora hatással voltak mind a Mátrix, mind a Max Payne alkotóira, talán nem is kérdéses. Aki pedig totál lemaradt volna az egész franchise-ról, az jobban jár, ha a film helyett inkább megnéz egy teljes végigjátszást. Már csak a zseniális zenei aláfestés, a hard boiled hangulatú képregénybetétek és narráció miatt is.
+1: Soproni Ászok: Újratöltés (2003)
Tudtad, hogy elkészült a Mátrix magyar verziója is? Nem, nem a méltán legendás Vektor szinkroparódiáról van szó. A Soproni Ászok reklámjai mindig igyekeztek viccesek lenni, egyik 2003-as spotjukban pedig Herendi Gábor (Valami Amerika) rendező segítségével idézték meg a Mátrix hangulatvilágát.
