A Star Wars filmek renoméja az elmúlt években – köszönhetően a Disney koncepció nélküli új trilógiájának – komoly zuhanórepülést mutatott be, amit még az olyan sikerek, mint a Zsivány Egyes , a Klónok Háborúja animációs sorozat utolsó évada és a The Mandalorian sem tudott ellensúlyozni. Többek közt egy új perspektíva bemutatására tesz próbát a Jon Favreu által dirigált sorozat a második évadával, és bár hibája ennek is van bőven, sokkal autentikusabb Star Wars-élményt nyújtott, mint bármi más az elmúlt években. Csak sajnos ennél nem tud sokkal többet. SPOILERES ÉVADKRITIKA.
2019-es indulásakor a sorozat nem mutatott túl sok újdonságot, mindössze képet adott arról, mégis hogy nézett ki a Star Wars világa a VI. és a VII. rész közötti időszakban, valamint Din Djarin (Pedro Pascal) és Baby Yoda – tényleges nevén Grogu – segítségével egy új, Skywalkereket nyomokban sem tartalmazó történetet mutatott be. A birodalom az erőérzékeny, nem mellesleg rohadt cuki kis zöld lényre vadászik, Mando és szedett-vedett csapata pedig minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy biztonságban tudják a kicsit.
A második évad központi küldetésévé az válik, hogy Grogut eljuttassák egy Jedihez, aki képes kiaknázni a benne lévő erőpotenciált.
A sorozat első évada bemutatta, hogy nem ragaszkodik görcsösen a Star Wars grandiózus alap elgondolásához, és képes kicsiben gondolkodni, a teljesen átlagos karaktereken elidőzni. Jon Favreu, a sorozat készítője egy interjú során meg is jegyezte, nem a Star Wars filmeket akarták viszonyításképp venni a Mandalorian megalkotásához, hanem azokat a filmeket, amelyek George Lucast inspirálták az eredeti trilógia megalkotásában – így visszanyúltak a western- valamint a szamuráj-filmekhez. Ezek stílusjegyei egyből szemet szúrnak az átlag nézőnek is – főleg az olyan részekben, mint amilyen a második évad első epizódja, vagy éppen Ahsoka bemutatkozása. A Mandalorian alapja pedig egy japán szamurai-film, ami a Shogun Assassin címet viseli.
A Mandalorian második évada kiszélesíti a sorozat eddigi korlátait, és számos olyan karaktert mutat be élőszereplős formában, akikkel eddig csupán az animációs sorozatokban találkoztunk, vagy akiknek a múltja nem teljesen volt ismert. Így lehetséges az, hogy Ahsoka, Boba Fett, Bo-Katan és néhány mandalore-i harcos mellett Luke Skywalkert is megcameóztatja a sorozat – kit hosszabb, kit rövidebb ideig. Van olyan epizód, ahol ez parádésan sül el és illeszkedik a dramaturgiába, viszont van, ahol rendkívül elcsépeltnek hat.
Ezzel teljes mértékben eltávolodik a sorozat alapvető ígéretétől, miszerint a jediken és a Skywalkereken túli világot igyekszik majd bemutatni, és okkal érzhetjük úgy, hogy átcsap egy Disneytől nem éppen idegen tömeggyártáshoz szükség tucatcikkbe, amelynek a célja, hogy minél több spin-offot lehessen csinálni belőle (Rangers of the New Republic, Ahsoka, The Book of Boba Fett).
Az első évad epizodikusságán ugyan sikerült csiszolni a második évadra, viszont még mindig olyan, mintha egy kalandjáték részesei lennének a karakterek, ahol részről részre küldetéseket kell teljesíteniük, hogy eljussanak a végcélhoz.
Azt viszont nem lehet elvitatni a sorozattól, hogy mély tisztelettel fordul minden karaktere irányába, és azok útját és karakterfejlődését igenis gondosan építi.
A Mando és Grogu közötti kapcsolat továbbra is átélhető, és szerencsére nincs a néző szájába rágva, hogy főszereplőnk miért viseli szívén a Gyermek sorsát, azt ugyanis mindenki érzi. Az új trilógiával ellentétben a Mandaloriannak az is jót tesz, hogy szinte minden részt más-más rendező készített, így lehetséges, hogy végre megnyílik a kapu az olyan szakemberek előtt, akik köztudottan imádják a franchise-t és egyedi hangnemet tudnak megütni az epizódjukban – például Robert Rodriguez, Bryce Dallas Howard, vagy épp Karl Weathers. Az évad egyik legjobb, hetedik részéért Rick Famuyiwa felel, amelyben a Bill Burr által megformált Mayfeld az emberi élet értékéről és arról beszél, az embereknek tök mindegy, hogy épp Birodalom vagy az Új Köztársaság uralkodik a galaxisban, a szegényebb bolygók ugyanis mindig csak elnyomottak lesznek.
Ahsoka bemutatkozására már évek óta vártak a rajongók, és szerintem megérte várni, ugyanis a Rosario Dawson által életre keltett karakter épp hogy bemutatkozott Mandonak és beszélgetett kicsit Groguval, máris egy másik legendás szereplő, Thrawn admirális után keresgél, ami bizonyára az önálló sorozatának is a fő történetszála lesz. Anakin egykori tanítványa nem egy klasszikus jedi-lovag, sokkal inkább az erő mindkét oldalát tanulmányozó, bölcs és tekintélyt parancsoló mester. Döntései abszolút karakterhűek, és az is teljesen érthető részéről, hogy amikor Groguban felfedezi a Mando irányába táplált érzéseket, nem lesz hajlandó kiképezni őt, ugyanis tapasztalatból tudja, hogy a heves érzelmek nem jók egy jedi esetében (vö. mestere bukása).
Luke Skywalker feltűnése azonban közel sem volt ekkora telitalálat. A CGI-jal életre keltett jedi mester ugyan rettentő hatásos belépővel menti meg a napot – és bár a Zsivány Egyesben látható Vader kaszabolással is szívmelengető párhuzamot von, ismét csak visszatérünk a Skywalkerekhez, ami miatt nem tud teljesen kibontakozni a sorozat világa. A Dark Trooperek pedig ismét csak egy teljesen felesleges fejlesztés lesz a Birodalom részéről, ugyanis egy Jedi úgy tűnik könnyedén el tud velük bánni. A hatodik rész után a Jedi Rend újjáépítésén fáradozó mester életútjába ugyan beleilleszkedik az, hogy Grogut a szárnyai alá veszi, a karakter jövőjét megint csak nyitva hagyja, amiről majd valószínűleg néhány évvel később egy képregényben, könyvben, vagy ne adj isten egy újabb spin-off sorozatban tudhatunk majd meg új részleteket.
A második évad szinte minden tekintetben felülmúlja elődjét: sokkal szórakoztatóbb, sokkal látványosabb, Ludwig Goransson zenéjétől minden epizódban kiráz a hideg – jó értelemben -, és közönségkedvenc karaktereket is szép számmal felvonultat. Ha viszont megpróbálom kikapcsolni azokat a fejemben lévő hangokat, amik még a gyerekkori sztárvársz-imádatomból fakadnak, már közel sem érzem olyan egyedinek ezt az élményt. A sorozat szinte minden elgondolása jól működik egyébként, és rendkívül látványos is, sőt még az alaptörténet is nagyon izgalmasnak hat, a rendkívül stílusosan beidőzített fan service részek viszont kicsit kiszámíthatóvá teszik a történet folyását.
A bennem élő gyerek imádja a The Mandaloriant, a bennem élő felnőtt pedig sajnálja, hogy nem imádja, csak nagyon-nagyon szereti.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.