Egy apró tudatosság a káosz óceánjában – Az éjféli égbolt könyvkritika

Az éjféli égbolt ötlete Lily Brooks-Dalton rádiómérnökséggel, rádióamatőr adásokkal kapcsolatos kíváncsiságából született meg, ami az átlagmagyarnak nem sokat mond ugyan (bár létezik amatőr rádiós szubkultúra hazánkban is), az Egyesült Államokban viszont sok kiskamasz kedvelt foglalkozása volt az internet előtti korban az alagsori pincékben vagy padlásszobákban felállított készülékeken keresztül minél távolabbi társaikkal felvenni a kapcsolatot. Ez az izgatottság és őszinte lelkesedés aztán kinőtte magát azzá a lírai szépségű szöveggé, ami 2016-ban a szerző első regényévé vált.

A történet szerint Augustine, a zseninek tartott csillagász egyedül marad egy sarkköri kutatóállomáson, miközben a világot rejtélyes kataklizma némítja el. Sem ő, sem pedig egy küldetéséről visszafelé tartó űrhajó legénysége nem tudja, mi okból hallgatott el a Föld, de az idő előre haladtával mindannyian megérzik a kommunikációs igény szükségességét, hiszen ahogy közelednek egymás felé a szereplők, összekapcsolja őket az érzelmeken túl a szocializációs igény, amely eredendően az ember sajátossága. Ezt a gondolatot pedig sikerült olyan szókinccsel és finom érzékenységgel megalkotni, amely különlegessé, filozófiai értelemben is szép gondolatokat közvetítő művé teszi Lily Brook-Dalton regényét.

Merthogy Az éjféli égbolt nem a közeljövőre datált tudományos mérföldkő, a Jupiter és nagyobb holdjainak tanulmányozása, vagyis az Aether nevű űrhajó missziója miatt érdekes, hanem a magányosságot önként vállaló emberekben végbemenő lelki metamorfózis prezentálása miatt.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

Vegyen körül bennünket bármiféle hideg válasznélküliség, akármekkora beláthatatlan, a többi embertől mentes tér, a végső számadásnál csak az számít, miként értékeljük az életet, amit addig leéltünk. A cselekmény kevés szereplőt mozgat, Az éjféli égbolt a személyre szabott magányosság regénye, amelyben a halál előtt egymásnak feszül féltucatnyi kettősség. Kételyek és bizonytalanságok, melyek minden emberben ott tombolnak, amikor értékelni kell az életet.

Az öreg, lázzal és izületi problémákkal küzdő, magának való csillagász tökéletes ellenpárja a szüleit elvesztett, a természet felé kíváncsisággal forduló kislánynak, a csendes, de élettel teli tundra a hideg, kietlen világűrnek, a néma, rádiójelektől mentes Föld a zajos, fáradhatatlanul sugárzó jupiteri holdaknak. Ebben a minimális párbeszédekkel tűzdelt szövegkorpuszban olyan lírai kifejezések fedezhetőek fel, amelyek nem szokványos velejárói egy science fictionként eladott szövegeknek. A rendhagyó leírásokban a téridőnek szempillája van, a csavarkulcsfejek csillagképként hevernek a betonon, a jég úgy nyikorog, mintha fagyott harangok dörzsölődnének egymáshoz, a sárga paradicsomnak napfényíze van, az ISS napkollektorai szárnyaknak tűnnek, dokkolás közben pedig

a két fémtest lassan közelebb ér, egymáshoz igazodik, majd mágikus módon összecsatolódik, és eggyé válik: egy kietlen mennyországban bolyongó ezüstangyallá.

Legutóbb hasonlót Jeff VanderMeer Expedíció című regényében lehetett magyar nyelven tapasztalni, amelynek filmadaptációja is meglehetősen művészire sikerült, ezért Az éjféli égbolttal kapcsolatban az egyik legnagyobb kérdés, miként sikerül egy még kevesebb, érdemi cselekményt tartalmazó, de mély érzéseket közvetítő, nyomokban családi traumákat tartalmazó szöveget filmre álmodni. És hogy vajon az alkotók megtartják-e az eredeti koncepciót, vagy más, hollywoodibb befejezést álmodnak-e meg, amelyben győz a remény a kietlenség zord kilátástalansága helyett? Néhány napon belül ez is kiderül, mindenesetre a regényalap sok lehetőséget szolgáltat arra, hogy vizuális eszközökkel még közelebb tudják hozni az alkotók a káoszban az embernyi apró tudatosságot. A kietlenségben az utolsót pislákoló életet. Remélem, legalább annyira sikerülni fog, ahogyan az a regény érzékeny és szép nyelvezetének is sikerült, még ha hagyott is megválaszolatlan kérdéseket maga után.