A vikingek már az ereszen lógnak – Assassin’s Creed Valhalla teszt

Nem tudom elégszer elmondani, hogy a kommentszekció hagyományos, „annuális” Ubisoft és Ubisoft-termék gyűlölete egy rossz hozzáállás eredménye. A játékgyártó nagyvállalat Szimpla A+/- -os játékokat gyárt a „tripla A” kategóriás területen. Hasonlattal: ez a vállalat az, ami a nagyköltségvetésű sorozatokat viszi, míg mások (pl. a Sony) inkább blockbuster mozikban gondolkodnak. S mint sorozat, így a minősége is ennek megfelelő. Persze ezzel nem akarom felmenteni őket a sorozatgyártás okozta minőségbeli hibák alól, de ha ezen gondolatmenet mentén értékeljük a darabjaikat, rájövünk, hogy kifejezetten jó dolgokat adnak ki évről évre, amit igyekeznek az igények szerint frissíteni.

Egyik, ha nem a legnagyobb sorozatuk az Assassin’s Creed széria. A 2007-ben indult játékból egy teljes franchise sarjadt ki, teszem hozzá: nem meglepően. Ugyan az első rész egy ígéretes, történelmi korokon keresztül utaztató, világot megmentő sci-fi koncepció végtelenül unalmas és önismétlő prototípus volt, a második epizód már megmutatta, hogy bizony, ez egy olyan történet, amit el kell mesélni, és amit a közönsége nagyon szívesen végighallgatna. Ezt az Ubisoft látta és –különösen a kassza irányából – hallotta. Így miután lezárták a történetet egy logikus ponton (a világot megmentik a főhősök), anyagi haszonszerzés előre megfontolt szándékával rögtön új történeti szálakat fontak. A lelkes tehénfejés rengeteg olyan részt eredményezett, amik ugyan szórakoztatók, egy-két esetben még szerethetők is voltak, de maximum csak árnyékai lehettek a sorozat aranykorszakában készült részeinek (nevezetesen a másodiknak, ami meg egy trilógia). Minél tovább haladtunk az epizódokkal, annál jobban érezte az Ubisoft is, hogy ide frissítő beöntés kell, mert másképpen – és magyartalanul – „a pénznyomtató franchise elkezd nem nyomtatni pénzt”.

Jött a ráncfelvarrás: az akció-kalandjátékból akció-rpg szerű kalandjáték vált a jótól lopni nem bűn elvére, illetve a franchise-okat időlegesen inkubátorban tartó jó öreg előzménysztori felhasználására építve. Ez lett az Assassin’s Creed Origins, ami a központi szerepet kapó titkos-gyilkos rend gyökereiről regélt, emellett pedig a jelenben játszódó szál trilógiájának első része volt. Az egyiptomba kalauzoló epizódot az antik göröghonban, a peloponnészoszi háború idején játszódó Odyssey követett, amiről a később kiderült (a DLC tartalomban), hogy az eredettörténet eredettörténete. Mindkét epizódon érződött egy zsenge tavasz megújuló lendülete. Meséltek az proto-asszaszinok keletkezésének okáról, körülményeiről, meséltek a proto-templomosokról, a célokról, az okokról. Jobban kibontotta az első történelem előtti előtti civilizáció, az ISU társadalmi és politikai rendszerét és közben kilátásba helyezett egy új végítéletet. Elkezdtük azt érezni, hogy végre haladunk a kerettörténettel valahová, mintha lenne fény az alagút végén. Most megérkezett a folytatás, az Assassin’s Creed Valhalla és vele az érzés: ennek a mesének már soha nem lesz vége. A Valhalla nem csak lezárta az új jelenben játszó szálat, de rögtön nyitott is egy újat. Így még egy darabig nem várható konklúzió, csak időhúzás és remény arra, hogy a következő részben talán valami grandiózus kibontakozik. Az alagút végi fényt ismét – ha az alaptörténet tovább görgetésének tempóját kapjuk a továbbiakban – minimum kettő-három epizóddal távolabb lökték. Mert egy olyan új fejezetet kaptunk, ami pilotja a következő évi részeknek és nem mesél érdemben arról, amire kíváncsi az olyan paraszt, mint amilyen én vagyok. Én, aki lelkesen követi ezt a lassan csontra és bőrre fejt franchise-t.

Az Ubisoft pontosan úgy kezdett el történetet mesélni, ahogy azt egy mai sorozat teszi. A legjobb résznél, a fordulatnál vége a szám szerint tizenkettedik évadnak.

Betolakodó pogányok hajóval és baltával

A jelenben, minekutána Layla Hassan lelécelt a Triszmegisztosszal (Odyssey cselekménye) egy rejtélyes üzenetet kap koordinátákkal és egy viking nevével, illetve annak a reményével, hogy a Földet sújtó újabb, ezúttal ökológiai katasztrófára van megoldás. Laylaék a megadott helyre utaznak, kiássák a viking holttestét, majd az animus gép segítségével elkezdik az időutazást. Krisztus után 873-ban járunk. Főszereplőnk egy viking, a látomásoktól szenvedő, látens poéta, Eivor Varinsdottir/Varrinson (függően attól, hogy nő vagy férfi a preferált változata a karakternek), az elárvult, de egy viking király által örökbefogadott harcos, aki nem vér szerinti testvérével tiltakozásul az új, mindenki felett álló norvég vikingkirály uralmának, elhagyják a Skandináv félszigetet. A srácok nem zsenge kakkanattal gurigáznak, céljuk saját királyság felépítése egy még ismeretlen vidéken, az angolszászok földjén a híres-hírhedt Ragnar Lothbrok nyomában járva. Az ötletgazda a már említett testvér, Sigurd, a kalandor, aki távoli útjain barátokra talált egy titokzatos rend, a Rejtettek (Hidden Ones) két tagjában, Basimban és Hythamben. Sigurd szerint mesés gazdagság vár az angol vidéken és még több is, ám ezért meg kell dolgozni. Barátságot, de minimum partneri kapcsolatot kell kiépíteni a már ott lévő vikingekkel és egyéb uralkodókkal, fusi melónak pedig Hytham és Basim megbízásából jó lenne leszámolni a Rejtettek esküdt ellenségével, az Ősiek Rendjével (Order of the Ancients), akik elvennék a szabad akaratot az emberektől. Eivor és hollója, Synin rengeteg csatateret jár meg, számtalan angolszász fejet tör be, rengeteg piktet fejez le kalandja során. Vezérré növi ki magát s közben látomásaiban magával Odinnal beszél, aki olyan utakra vinné őt, amikre nem szeretne rálépni. Eivor szellemének nyomorát tetézi a jóslat, hogy el fogja árulni testvérét, Sigurdot, aki az Ősiek Rendjének hatására elkezdi istenek leszármazottjának képzelni magát.

A rövid szinopszis jól vázolja a keretet. Az Ubisoft Montreál (mert ezt az epizódot a kanadai részleg készítette) idén a korai középkorba vezet minket. Feladatunk, hogy „megírjuk” Farkascsókolt Eivor (aki opcionálisan lehet nő vagy férfi, mindkettő kánon) nagy viking sagaját. A helyszín az éppen keresztényi köntösbe bújó Anglia, akiknek lakói abszolút nem boldogok, hogy barbár pogány hordák a saját isteneik nevében végigzúgják az Úrnak szánt földet, ontva bárányainak vérét. Ebben a koncepcióban rengeteg potenciál van a franchise kerettörténete számára, amivel az Ubisoft montreáli csapata végül nem kezd túl sokat.

Az Assassin’s Creed Valhalla legnagyobb hibája az, hogy inkább akart egyfajta fékezett habzású Vikingek sorozat lenni Assassin’s Creed epizód helyett.

Jóllehet, a két rend szembenállása és a proto-templomos oldal szolid, történelemformáló tevékenysége jelen van a narratívában, csak lenge hálóval szövi át a cselekményt. Illetve az Isuk civilizációja is prezentált (erről egy kicsit később), ám a 90 órás végigjátszásom alatt azt éreztem, hogy az, amiről szólnia kellene a történetnek, itt erősen mellékszál és a jobb esetben csak másodlagos történeti szálak váltak a cselekmény domináns részévé, még annak ellenére is, hogy ebben a játékban is megkapjuk a listát a galád opresszív rend kiiktatni való tagjairól.

A végigjátszásunk zöme ugyanis nem telik el mással, mint királyt választunk, királyt döntünk, királyi tisztviselők szerelmi életét igazgatjuk, szellemileg leépülő viking királynak nyújtunk segítő jobbot és így tovább. A proto-templomos rend, mint főszereplő, csak pár küldetésben tűnik fel hangsúlyosan, de sajnos így is mellékszereplők maradnak. De mielőtt félreértenének: ezek a sztorik a sztoriban írói szemszögből nem kiemelkedők, de nem buták vagy banálisak. Jól megírtak, érdekes karakterekkel, jó párbeszédekkel, sajnos az ügyetlen rendezésnek köszönhetően valódi epikai nagyság nélkül. Emellett a válasz és döntés opciók azt az érzetet keltik bennünk, hogy uraljuk a történetet, de hamar rá kell, hogy jöjjünk, válaszaink súlytalanok. Mindig az a helyes, ahogy döntünk, a történet előrehaladását zömében nem befolyásolja (kivétel azok a döntéseink és válaszaink, amik Sigurd kapcsán születnek. Azok befolyásolják a végkifejletet).

Epizódok, amelyeken keresztül Eivor, az árva, de kemény harcos bölcs hadvezérré válik. Epizódok, amelyekből túl sokat kapunk és amik feleslegesen nyújtják a történetet. De a legnagyobb baj, hogy a sorozat rajongója nem biztos, hogy ilyen mennyiségben, ennyi órában kíváncsi erre ezen a színvonalon. Eivor, a hős dalát énekeljük, ahelyett, hogy a karakteren keresztül több információt adnának az Isukról, a technológiájukról, a két szemben álló rend működéséről, céljairól és történelméről. Ahelyett, hogy árnyalatokat kapna a koncepció, amiről az egész sorozat elméletileg és az utóbbi részekre visszatekintve gyakorlatilag szól. A Valhalla akkor kezd el ilyen kérdésekkel negyedrészt, adagolva foglalkozni, miután 50 órát eltöltöttünk azzal, hogy barátkozunk. Csak a vidék „meghódítása” után csatolja vissza magát érdemben a szinopszisban is említett testvér elárulásának jóslatához, a látomásokhoz, és Sigurd jogos vagy jogtalan „istenkomplexusához”. Azért negyedrészt, mert ezt a szeletet villámgyorsan, értelmezés és magyarázatok nélkül elhadarja, ahelyett, hogy kibontaná Eivor és Sigurd kapcsolatát, mélyebbre rántaná a játékost a két karakter viszonyában, közben figyelmet szentelne az új barátokra, Basimra és Hythamra, akiknek a hatására elkezdődött az egész saga. Egyszerűen az Ubisoft a Valhallából kihagyta az első civilizáció felfedezésének izgalmát, az ezzel kapcsolatos szövevényes összeesküvést, azt, aminek a franchise nagyban köszönheti a sikerét.

Emiatt a Valhalla igazából tényleg nem tud több lenni egy évedzárónál, ami az igen izgalmas, jelenben játszódó történeti csavar alapján egy jobb történetet vetít előre.

Évadzáró, mivel Layla kalandja (amiből cselekmény szinten nem sokat kapunk) ezzel az epizóddal és egy tényleg remek csavarral véget ér, de nem ezt a karaktert kell sajnálni, hanem a Valhalla főhősét, Eivort, akinek a karaktere ennél jóval többet érdemelt volna. Az alapjátékban nem emelik Assassinná, nem kap a kerettörténetre nézve valódi jelentőséget, csupán egy egyszerhasználatos viking. Hosszú idő után először sikerült ebben a sorozatban egy olyan karaktert kreálni, aki megfelelően komplex, sokoldalú, mint annó Ezio volt, de úgy látszik, nem akarnak élni vele.

Ám mindezek ellenére a narratív hibái és sorozatbeli mulasztásai ellenére a Valhalla történeti szempontból egyben van. Annak a játékosnak, aki szeretné egy nem rossz vikinges történettel elütni a délutánjait, annak Eivor sagája ideális lesz.

Elbaltázott ISU reprezentáció

Ahogy azt fentebb írtam, a teljes kalandban ugyan jelen vannak a vonatkozó ISU-k, de nem úgy, ahogy az eddigi részekben, ezért is érdemes ezt külön tárgyalni. Az írók egy több fejezetes belső sztorit szántak az első emberi fajnak. Ugyanis a Valhallában az Ubisoft elkezdte realistán és logikusan kezelni annak a civilizációnak a prezentálást, ami örökölt géneken keresztül is képes üzenni. Ahogy az Odyssey-ben Atlantiszba látogat a főhős, itt Asgardba és Jotunheimbe utazunk, de nem fizikailag, hanem Eivor drogtripjén keresztül. Amit jól csinált az Ubisoft: Eivor a kultúrája és civilizációja képzettársításának megfelelően, kvázi metaforában látja a norvég isteneket/isukat (akik közül ő Odin), ami a vizualitás esetében annyit tesz, hogy ezek az istenek olyanok, mint amilyenek egy fantasy sztoriban lennének. A látomásaiban ismerkedünk meg azzal, hogy hogyan próbálta elkerülni és túlélni az Odin nevezetű ISU a Toba katasztrófát, azaz a Ragnarököt, hogyan próbált a sorsa ellen tenni, hogyan ártott Lokinak és a fiának, Fenrirnek, akivel meg is küzdünk (később, a fináléban azt is megtudjuk, micsoda valójában a fa, Yggdrasil). Ez egy izgalmas fejezete lett volna a történetnek, ha nem rejtik a magyarázatot – azt, hogy miért is látja Eivor azt, amit és miért pont ő Odin – több órás térképen bóklászás mögé. Persze, aki nyakig benne van az Assassin’s Creed lore-ban, rögtön meglesz a jó tippje, de a megfelelően működő, nem szerzői (értsd művész), komplex történet érthetően prezentál, főleg akkor, ha már a tizenkettedik epizódban mesél.

Ubisoft hatalmas történetmesélői hibát vét akkor, amikor a lényeges átvezető jelenetsort „munka” mögé rejti.

Mint ahogy az Assassin’s Creed II-ben is fel kellett oldanunk a The Truth nevű videót, úgy itt ezt kell tennünk, ám a különbség az, hogy míg a második részben ez egy mellékinformáció volt, itt addig a magyarázatot rejtették el. Azt a kulcsot, ami nélkül sokak számára zagyvának, egy kivágható résznek tűnhet az egész. Egyetlen stabil ISU prezentációs pontja a játéknak a fősztori vége, azon belül is a jelenben játszódó szál végkifejlete.

Emellett az Ubisoft kihagyott egy ziccert is, ami összekötné az ISU civilizációt a keresztény hitvilággal. Nagy örömmel hallgattam, hogy az a történetben az egyik proto-templomos Jézusról, mint ISU leszármazottról beszél, ám ezt a szálat cserben is hagyták. Persze nem lőhetik el az összes puskaport, de a Valhallában nem is lövöldöztek igazán.

Kicsit sérelmezem azt is, hogy az Ubisoft nem élt a lehetőséggel és nem rakta a történetbe az Odyssey örök életet kapó főhősét Kassandrát/Alexiost. Bár a felsoroltak még bekerülhetnek a történetközpontú, elismerten érkező kiegészítőkbe, de őszintén, nem hiszek abban, hogy az Ubisoft kihasznál majd két ilyen kézenfekvő lehetőséget. Marad a biztonsági játék, a mára már kiszámítható, ötletekkel spóroló kisléptékű haladás, amit szétkennek egy jó nagy térképen.

Félelem és fosztogatás Angliában

Főbb feladatunk Anglia különböző régióinak (Lunden, Cent, Essexe, Wincestre stb) viking és nem viking vezérei szimpátiájának az elnyerése ezáltal gyarapítva kis településünk és klánunk, a Holló-klán értékét. Ezek általában a tanulságosnak szánt beszélgetések mellett kissé önismétlők. Legtöbbször egy hatalmas ostrommal érnek véget, de a belső tartalmuk van annyira kidolgozott, hogy ez ne tűnjön fel. Viszont emellett kapunk egy másik fontos feladatot is. Ez pedig a kis településünk építése és szépítése. Eivor “helyettes polgármesterként” azt a feladatot kapja, hogy gyűjtsön össze annyi zsákmányt, hogy abból egy lakájos kis Hollófalvát építsen. Küldetésünk világos, a Ravensthorpe nevet viselő lakhelyünket a fosztogatásból befolyó cuccal takarosra fejlesszük. Így a játék egy nagyobb szelete arra fog rámenni, hogy a folyók mentén éldegélő apátságokat, katonai telepeket, erődítményeket kis viking baráti társaságunkkal kifosszuk folyami hajókázások közepette. Közelíthetünk a folyó felől, vagy a föld felől megfújva harcba hívó kürtünket. Itt gyilkolnunk kell és persze felmarkolni a zsákmányt, majd otthon megépíteni a közösség érdekeit szolgáló földművelői, állattenyésztői, kereskedelmi és szórakoztató objektumokat. Minél többet költünk Ravensthorpe-ra, annál magasabb szintre jut, minél magasabb szintet ér el, annál nagyobb településnek számít a helyi adminisztrációban.

Bár a vidékfejlesztés egy teljesen érdekesnek hangzó feladat, igazából csak az illúziója annak, hogy csinálunk valamit, mert az egész túl sok gyakorlati, de még szimbolikus haszonnal sem jár (pár statisztikánk emelkedik egy kiskanálnyival). Ravensthorpe nem növekszik, nem érezzük azt, hogy egy birodalom építészei vagyunk, így sajnos ez sem más, mint egy üres melléktevékenység némi zúzással érdekesebbé téve.

Hatalmas világ, tele kinccsel és feladattal

Az Ubisoft földrajzi megalomániája gyógyíthatatlan. Hatalmas, a megszokott felfedezés/szinkronizálás után gyorsutazással is bejárható térképet kapunk, amit kérdőjelek helyett kék és sárga pontokkal pakolt tele. A sárga nyersanyagot és felszerelést rejtenek, a kék pedig az átkeresztelt mellékküldetéseket, az ún. World Eventeket takarják. Mindkettő jó móka. A World Eventek rögtön, szinte a helyszínen teljesíthető minisztorik annyi nehézséggel, hogy a játék megköveteli tőlünk azt, hogy figyeljünk arra, mit mond a személy, akivel beszélünk, vagy mit ír a levél, amit a helyszínen találunk, vagy mit gondol Eivor, amikor meghallgatja a küldetést adó szereplőt. Ezek az apró történetek változatosak és érdekesek, nem mellesleg ezek rejtik a készítők legjobb poénjait. Érdemes látogatni őket, hiszen a sherwoodi erdőben összefuthatunk Robin Hooddal, találkozhatunk Micimackóval és Róbert Gidával, egy emberrel, akinek egy balta áll ki a fejéből, és a kedvencemmel a Prodigy nevű bárd bandával, akiknek a frontemberét mi ihletjük meg azzal, hogy bucira verünk egy püspököt. Ekkor fogalmazódik meg bennük a Smack my Bishop című daluk.

De a kék pontok nem csupán minisztorikat jelölnek, hanem egyéb melléktevékenységeket is, amik között ott van római műemlékgyűjtés, a kódex lapok gyűjtése, ivóverseny (!), a kis területek felszabadítása a pogány mágia alól, a legendás vadak vadászata vagy éppen azon „animus glitchek dekódolása”, amivel feloldják a már említett Isu-kérdés magyarázatot. Ha olyan kedvünk van, kereshetünk verspárbajt (flyting) is, ami az egyik legszórakoztatóbb tevékenység. Lényegében egy egymás sértegető mondatait szótagpontosan, rímelve befejező rap-párbaj.

Megadhatjuk viking harcos kollégáinknak a dicsőséges halált egy utolsó összecsapással, és ha nagyon lelkesek vagyunk, megtalálhatjuk az Excaliburt és Thor pöröjét is, amik természetesen Isu fegyverek. Emellett kergethetjük a proto-templomos rend tagjait nyomgyűjtéssel és „tabella” segítségével, amit Hythamtől kapun. – Tehát nincs miért aggódni, a hegyes-völgyes vidék megannyi titkot és feladatot rejt. A játék kedvezni akar az önmagára támaszkodó játékosoknak is, így a beállíthatjuk azt is, hogy mennyire segítsen a Valhalla a felfedezésben. Eivorként van mit felfedezni, a főhős pedig még mindig pókember. Bármire felmászik és ott is meg tud kapaszkodni, ahol nincs mibe -egyike a sorozat azon új tulajdonságainak, ami miatt kissé igénytelennek tűnhet.

A Valhallában nincs annyi loot, mint az előző epizódokban. Ebben a játékban visszahozták a legelső epizódok kevés, de fejleszthető zsákmány koncepcióját, ami miatt egyrészt nincs kényszerünk arra, hogy minden ládát kinyissunk, másrészt jóval kevesebb ládával kell kalkulálnunk és jóval kevesebb statisztikát kell versenyeztetni egymással. A logika is egyszerű: a nyersanyag a zsákmány fejlesztéséhez szükséges.

A Valhalla nem kong az ürességtől, sőt, száz plusz órára ad tennivalót, amik az előző két epizódokhoz képest kifejezetten érdekesek, frappánsak és okosak. Élveztem az anglia vándorlást, na meg azt, ahogy közben baltával faragok embert az angolszászokból.

Apropó balta.

Baltás vagy a kardos bunyót preferálod?

Eivor fegyverzetének alapbeállítása az egykezes, viking balta, és a pajzs és az íj, ám nyugodtan válthatunk kétkezes baltára, kardra, lándzsára, tőrre, de egykezes kardra már nem. Ezt a célszerszámot ugyanis kihagyták a játékból. Íjjakból is széles a választék: vadász, reflex, hosszú – ami illik hozzánk. A fegyvereinket a begyűjtött nyersanyagainkkal erősíthetjük, a rúnákkal pedig extra teljesítményt is csatolhatunk hozzájuk. Ugyanez a helyzet a felszerelésünkkel: a csizmával, a kesztyűkkel, a páncélokkal és a köpennyel is. Nyersanyagból is kétfélét kell használnunk. Egyik a statisztikát növeli, a másik pedig a mennyiséget, ahányszor növelhetjük ezeket az tulajdonságokat. Ez utóbbit csak háromszor tehetjük meg minden felszerelés esetében, tehát nem lehet a végtelenségig fejleszteni.

Bár a fegyverek statisztikái hatalmas szerepet játszanak a hatékonyságukban, a csata kimenetelét mégis az dönti el, hogy milyen „power level” szinttel ugrunk bele egy buliba. A power az rpg-s szinteknek felel meg kicsit átgondolva, mivel a szintet itt a közelharci, távolsági, fegyverszakértelmi és védekezési készségekre osztott képességfán, szintlépéskor hármassával kapott pontok elköltése adja darabonként. Ha harminc pontot költöttünk el a fán, harmincas a power levelünk. Fontos, hogy ezt mérlegelve induljunk harcba, hiszen a nálunk jóval magasabb szinten lévő ellenség alig sebződik, viszont sokat sebez, a velünk egy szinten lévő pedig nem ellenfél, az alattunk lévő pedig egy eltaposott bogár.

A másik célszerszáma Eivornak pedig a rejtett asszaszin penge, amit ő a látvány kedvéért az alkara külső oldalán hord. Természetesen az eszköz a lopakodást pártolja, így a játékosnak lehetősége van csendben is becserkészni az ellent, ami teljesen jó ötlet lenne, ha a játék nehézségi fokozatait nem baltázták volna el ennyire és ennek köze van a már említett power levelnek is.

Eivor egy terminátor a legnehezebb fokozaton is, emiatt a lopakodás időpazarlásnak tűnik.

Látszott, hogy a montreáli csapat nem igazán tudja jól összeolvasztani a popkultúrában meghonosodott viking temperamentumot és a sunnyogást, de megpróbálták. Eivor, rögtön a fejére húzza csuklyáját, ha olyan területre ér, ahol nem szeretik az ő fajtáját. A játék megpróbálja éreztetni, hogy az osonás jó opció. Nem tévednek, csak éppen felesleges. Ha megfelelő a szintje és ha szimpla katonákkal áll szemben. Egymaga simán lemészárol egy teljes erődítményt minden rejtőzködés nélkül még nehéz fokozatokon is, így az osonás tényleg csak a hagyománytisztelőknek való. Azoknak, akiket nem zavar, ha ez megtoldja a játékidőt sok plusz tíz, húsz perccel. Emellett ott van a szinthez mért lopakodó sebzés is, így, ha a sebzés szint nem megfelelő, akkor nem is öljük meg az ellent, habár ez kiküszöbölhető. A képességfán fejleszthető a gyors reakciós hátbaszúrás is, aminek a segítségével Eivor kétszer szúr, ami biztos halált jelent. A képesség hasznos, de akár a menüben be is kapcsolhatjuk a garantál suttyomban ölést, így nem kell bajlódni a gyors egymás utáni reakcióval.

Viszont főellenségeknél, legendás állatoknál már más kérdés, itt ugyanis nehéz fokozaton kihívást kapunk, nem gyengét. A probléma az, hogy a kiegyensúlyozatlanság az alkalmi játékost, aki azért szeret teljesíteni, teljesen frusztrálttá teheti, hiszen középfokozaton túl könnyű, nehéz fokozaton pedig a nagyobb ellefelek elverése túl nehezek.

A harcrendszer az előző részekből vándorolt át. Könnyű és erős csapásokat zúdíthatunk az ellen nyakába, akikből reakcióként fröcsög a vér, szakadnak a végtagjaik, a fejük. Ezt fűszerezi a vidéken szétszórt könyvekből összeszedett speciális támadások.  Ők hatékony társaink, amiket csak akkor tudunk használni, ha megvan hozzá a megfelelő adrenalin pontunk. A támadásainkkal fellökhetjük az ellent, a fekvőt jól meg is taposhatjuk, felkaphatjuk a halott fegyverét egy erős dobással továbbítva azt, illetve látványosan ki is végezhetjük igazi tökös viking módjára. Ezek mind jól hangzanak, de mégis hiányzik a harcból a látványos simaság, az elegancia, mert bár számost képesség áll rendelkezésünkre, a legtöbb harc mégis azzal telik, hogy csapkodunk a baltával, mintha nem lenne holnap. Ugyan hazugság lenne azt mondani, hogy nem szórakoztató, de egyszerűen esetlennek, de leginkább fantáziátlannak, megúszósnak érződik ez már így, harmadjára, főleg úgy, hogy a játékkal technikai oldalról sincs minden rendben.

Bugok, technikai problémák

Látszik, hogy a Valhallára rányomta a bélyegét a világjárvány. A múltbéli nagy skandallumokból tanulva kevés játék érkezik olyan bugosan, mint amennyire a Valhalla az. Textúrákba belógó hajak, szakállak, háton lebegő pajzsok, sarkokba, falakba beragadó NPC-k, két objektum között ragadt Eivor, nem reszponzív, nehézkes irányítás és bolondos AI. Párbeszédek, belső monológok, amik deszinkronban vannak a cselekmény adott pontjával és még sorolhatnám. – Minden, ami miatt mérgesek lehetünk egy játékra és minden, ami az igénytelenség érzetét keltheti. Mert sajnos a ezekkel a technikai hibákkal és egyéb megúszós megoldásaival a Valhalla sokszor kelti az igénytelenség érzetét. De legalább a probléma egy csini pofi még van bújtatva.

Szép ez az Anglia, jó lesz elfoglalni

Amire viszont abszolút nem lehet panaszunk, az a vidék. Az Ubisoft nagyon ért a világok digitális leképzéséhez és ez így volt most is. Nagyon kellemes szórakozás Anglia dombos tájain lovagolni napsütésben. A flóra és fauna meglepően változatos és élőnek hat. A vadak előttünk rohannak rejtekükbe, ha kedvünk támad vadászni, akkor örülhetünk, van mire (pl. ott a Stonehenge) Az Anvil Engine pedig kitűnő vizualitással eleveníti fel a középkori vidék falvait, városait, településeit, amin még ott látszanak a rómaiak lábnyomai.

Teljesítmény szempontjából azonban nem remekel. Az Nvidia grafikus kártyáin bár játszható képkockaszámot produkál különösen alacsonyabb felbontásokon, a látvány nem indokolja azt az energiaforrást, amit a játék igényel.

Verdikt

Az Assassin’s Creed Valhalla nem a legjobb darabja az új trilógiának és messze nem az az egész franchise-nak. Talán a pandémia, talán a sorozatgyártás miatt, de ez az epizód sem tudott kifarolni az iparos középszerűségből. A benne eltöltött órák igaz, zömében szórakoztatók, de az ambíció hiánya és a rossz történeti irány inkább egy savanyú mosoly mögött meghúzódó csalódás. A kommentszekcióban az új epizódok kapcsán sokan írják, hogy ez már nem Assassin’s Creed. Továbbra is úgy gondolom, hogy az eddigi epizódok azok voltak, viszont a Valhalla most mintha más akart volna lenni, mint a franchise következő története, de belekényszerítették ebbe a kontextusba.

Ebből a játékból egyszerűen hiányzik az Assassin’s Creed sorozat esszenciája.

Rendszerkövetelmények: