A Filmanatómia tanulmánykötet-sorozat a horror, a sci-fi, az akció és a vígjáték műfaja után napjaink talán legfontosabb jelenségét, a képregényfilmet vette átfogó vizsgálat alá. A képregényfilm – Válogatott tanulmányok könyvkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Noha a képregényfilm már régóta velünk van, csak az utóbbi években, a Marvel Studios évtizedes építkezésének idejében tarolta le a filmvilágot: a stúdió eddigi filmtermését lezáró Bosszúállók: Végjáték minden bevételi rekordot megdöntött.
A díjátadókon is egyre sikeresebbek a képregényekből készült mozik.
Idáig főként a technikai díjakat és jelöléseket gyűjtötték, de 2019-ben a Fekete Párducot a legjobb film kategóriájában is jelölték az Oscaron, ezzel az első képregényadaptáció lett, ami ezt az elismerést kivívta. Ryan Coogler filmjét a Joker követte idén. És ha már Joker: az is figyelemre méltó, hogy az utóbbi bő 10 évben két színész (Heath Ledger, Joaquin Phoenix) is aranyszobrocskát kapott a gyilkos bohóc életre keltéséért.
HIRDETÉS
A Marvel Studios „minden mindennel összefügg”-elvét követő filmtermelése, karaktereik közös univerzumba való terelése a filmvilág számos szereplőjét megihlette: a képregényműfajon belüli riválisai – mint például a lebőgő, de azóta önálló filmekkel talpra állni látszó DC, vagy az éppen csak beinduló Valiant-adaptációk – mellett még a horrorfilmesek is hasonló projektbe kezdtek (az Universal Rémuniverzuma, Démonok között-filmek).
A képregényfilm tehát a mozgóképipar legnagyobb hatású szereplőjévé vált, éppen ezért volt remek, időszerű ötlet, hogy a különféle műfajokkal foglalkozó Filmanatómia-könyvsorozat a képregényadaptációknak is szenteljen egy kötetet.
A könyv logikusan felépített, és igyekszik kihasználni a téma sokrétűségét. Egy történelmi áttekintéssel kezd (az európai és ázsiai adaptációkról csak érintőlegesen van szó, de ez a terjedelmi korlátok miatt érthető), majd részletezi a két nagy titán, a Marvel és a DC térhódítását, ugyanakkor nem feledkezik meg a szerzőibb képregényfilmek bemutatásáról sem.
A kisebb alkotásokkal foglalkozó, Birkás Péter által írt fejezet fontos trendre hívja fel a figyelmet: ahogy a filmvilág egésze, úgy a képregényfilmes piac is elkezdett polarizálódni. A moziból folyamatosan kikopnak a kísérletezőbb darabok, és csak a franchise-alkotások maradnak. Az egyedibb hangvételű feldolgozásokat (Watchmen, The Boys, Umbrella Academy, Lock and Key) most már a streamingszolgáltatóknál kell keresni, amelyek további izgalmas projekteknek adnak majd helyett a közeljövőben – a Netflixre érkezik például a sokak által megfilmesíthetetlennek vélt Sandman. Ez kifejezetten jó hír azoknak, akik már kezdenek ráunni a látványos, de biztonságos Marvel-filmek dömpingjére.
Műfaj-e a képregényfilm? – teszi fel a kétségtelenül releváns kérdést a Farkas Viktor által írt következő, egyik legizgalmasabb, ugyanakkor – pár bonyolultabb szakkifejezés miatt – legnehezebben olvasható fejezet. A válasz nem, hiszen például a 300, az Amerika kapitány: Az első bosszúálló vagy az Oldboy mind stílusban, mind tematikában teljesen mást képviselnek. Na és mi a helyzet a szuperhősfilmmel? Ez már kicsit nehezebb probléma, de ezen filmek is annyi különféle műfajba (pl. kémthriller, űropera, tinivígjáték) másznak bele, hogy esetükben sem beszélhetünk külön zsánerről. Ugyanakkor mégiscsak összeköti valami ezeket az alkotásokat: a hős, aki látványos csinnadratta közepette nyom le mindenkit. Ez egyben napjaink tömegfilmjeinek, blockbusterjeinek meghatározó formulája is.
Mindazonáltal a szuperhősfilmek nem feltétlen nélkülözik az elgondolkodtató tartalmat és a társadalmi kommentárt,ami a képregény és egyben a képregényfilm történelmének három legnagyobb hőséről – Batmanről (Batman, az örök újjászülető) Supermanről (Superman cine-változásai I.-II.) és Pókemberről (Pókember alakváltozásai) – szóló értekezésekből is kiderül. A félelmeivel kettős identitása segítségével megbirkózó, a Nolan-filmekben társadalmi érzékenységet mutató Batman, Amerika legnagyobb mítosza, a bevándorló Acélember, valamint az egyéni felelősségvállalást hangsúlyozó, a filmekben többnyire tiniként feltűnő Pókember tanulmánya érdekfeszítő olvasmány – persze inkább a laikusok számára, hiszen a geekek már betéve ismerik ezeket a karaktereket (ugyanakkor a figurák mozgóképes történelmét taglaló részek néhány triviája még nekik is szaftos falatnak bizonyulhat). Friss, új értelmezést csak a Pókember-tanulmány filmadaptációkról szóló része tartogat, ami szerint Peter Parker útja a magányos farkastól a Marvel-univerzumba betagozódó csapatjátékosig terjed. Ráadásul most már nemcsak barátok sokasága veszi körül, hanem az Irány a Pókverzum!–nak köszönhetően saját alternatív verziói is, ami rengeteg potenciállal kecsegtet a közeljövő műveire nézve.
A Marvel hőseinek atyáról sem feledkezik meg a könyv. Noha Stan Lee 2018 novemberében bekövetkező halála óta számos nekrológ jelent meg róla a médiában, mégis fontos volt, hogy ebben a kötetben is helyet kapjon egy. Lee nélkül ugyanis jóval szegényebb lenne most a popkultúra. Az egykori kiadó-főszerkesztő volt az, aki a DC sebezhetetlen héroszaival szemben olyan esendő karaktereket alkotott, mint Pókember, Hulk, az X-Men vagy a Fantasztikus Négyes tagjai, és ezzel megreformálta a műfajt a ’60-as évek elején. A ’80-as években Hollywoodba ment, és elkezdte beindítani a Marvel adaptációs részlegét, azonban akkoriban még csak tévésorozatok születtek. Későbbi filmes vendégszereplései, cameo-i révén pedig minden rajongó arcára mosolyt csalt. A Lee életútját taglaló fejezet tiszteletteljes, ugyanakkor leginkább azért válik kiváló olvasmánnyá, mert a – legtöbb megemlékezéssel ellentétben – a legendás író pályafutásának árnyékos oldaláról sem feledkezik meg.
Az utolsó fejezet egy interjú Pálfi Györggyel, az egyetlen magyar képregényfilm, a Táltosember rendezőjével. Szó van benne a szuperhősdömpingről, egy ilyesfajta jellegű film forgatásának nehézségeiről, valamint a magyar képregénykultúráról is, ami Pálfi szerint nem létezik. Jelen sorok írója ilyen drasztikusan nem fogalmazna, de az tény, hogy a magyar képregényes szcéna még gyerekcipőben jár – inkább a külhoni kiadványok fordítása határozza meg, kevés a magyar szerzőtől érkező cím. Olyan mindenki által azonnal felismerhető, karakteres, filmvászonra költöztethető szuperhős, mint például a tengerentúlon Amerika Kapitány pedig egyáltalán nincsen. Persze egyszer talán életre hívják, de Amerikával nehéz lesz versenyezni, hiszena képregényfilm legalább akkora amerikai mítosz, mint az akciófilm vagy a western.
Néhány baki ugyan akad a könyvben (a Pókemberről szóló tanulmányban foglaltakkal ellentétben a klasszikus képregénysorozatban Petert nem egy génmódosított, hanem egy radioaktivitásnak kitett pók csípi meg), de egyébként nem igazán lehet belekötni. A képregényfilm – Válogatott tanulmányok a sorozat jó szokását megtartva a fanatikus rajongókat és a művelődni vágyó laikusat egyaránt kielégíti információgazdag és közérthető, szórakoztató tartalmával. Kiváló olvasmányként szolgál, míg vissza nem térnek a mozik és velük együtt a képregényhősök.
