Kísért a múlt a True Detective harmadik évadában, és Mahershala Alinak két Oscar-díjnál jóval többet kell előhúznia a tarsolyából ahhoz, hogy képes legyen megbirkózni vele.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Nic Pizzolattót 2014-ben inspiráló múzsák szállták meg, és ösztönözték arra, hogy a True Detective első évadával és az elmúlt húsz év egyik legfontosabb krimijét alkossa meg. Az antológiasorozat második szezonjában Pizzolatto új irányokba kezdett terjeszkedni, és habár a sztárparádé változatlan tényező maradt, a műfaj és a fényképezés stílusa eltolódott a modern western és a gengszterfilm irányába. A szokatlan átalakítás mellett a vontatott cselekményvezetés is hozzájárult a kedvezőtlen fogadtatáshoz, amelynek eredményeként a True Detective a harmadik évadban visszatért a gyökerekhez.
Nic Pizzolatto három idősíkot összekötő története 1980-ig nyúlik vissza. Nem sokkal halloween után nyoma veszik egy testvérpárnak. Az eltűnt kisfiút és kislányt a vietnami veterán Wayne Hays nyomozó (Mahershala Ali) és nyers stílusú társa, Roland West (Stephen Dorff) igyekeznek az összes lehetséges nyomot figyelembe véve megtalálni. Ám az egyre sötétebb rejtélyeket felkorbácsoló nyomozás életre szóló küldetésnek bizonyul, hiszen saját démonaikkal is vívódó hőseink 1990-ben újra megnyitják a gyerekrablási ügyet, amely még 2015-ben, az időskori demencia árnyékában sem hagyja nyugodni őket.
HIRDETÉS
A harmadik évad története olyan, mintha Charles Dickens Karácsonyi énekének gyermekbántalmazással elvadított változata lenne.
A True Detective ezúttal a karácsonyi ének helyett inkább a halloweeni üvöltés alcímet érdemelné, hiszen Wayne Hayst mindhárom időszálon más és más kísértetek üldözik. 1980-ban fanatikusan próbálja megoldani az ügyet, majd tíz évvel később a gyerekek elrablásáról könyvet író, így nagy pénzt szakító nejével, Ameliával (Carmen Ejogo) vívja a soha véget nem érő házastársi csatákat. Napjainkban pedig megfáradt öregemberként, az állandó feledékenység árnyékában kell összeraknia a kirakós hiányzó darabkáit.
Pizzolatto ezzel a háromszintű narratívával visszatér az első évad einsteni relativitáselméletet idéző, és az életutat megtörhetetlen időcsapdához hasonlító, filozofikus töltetéhez. 1980, 1990 és 2015 jelenetei egymást váltják, és kiváló rendezői megoldások útján simulnak össze. Hays gondterhelt családapaként követi feleségét a lépcsőn felfelé, majd egy csapásra elsötétül a ház, ő pedig ősz hajjal találja magát a feketeségben, és sehol sem leli szeretteit, akik érzése szerint mindössze egy másodperce még vele voltak. Ilyen és ehhez hasonló, remek húzásokkal mutatják be a készítők a főhőst, aki saját tetteivel kísérti jelenét és jövőjét egyaránt. A tálalásra sem lehet panasz, hiszen Mahershala Ali profi nyomkereső detektívként, vívódó férjként és demens öregemberként egyaránt kiváló, így kimerítő részletességgel sikerül prezentálnia a főhős karakterét.
Azonban minden erőssége ellenére a harmadik szezonban elég gyakran érezzük az önismétlés túlságosan erős jelenlétét.
Nem igazán támogatom a közönség véleménye alapján, kompromisszum nélkül kialakított alkotói magatartást. A hangos nézői elégedetlenség ugyanúgy vezetett a True Detective elbátortalanodó harmadik szezonjához, ahogy nemrég Ridley Scott kiábrándító Alien: Covenant című filmjéhez. Ahogy a xenomorf lények elnyomták a Prometheusban rejlő, eredeti lehetőségeket, úgy sorozatában Pizzolatto sem mert egy harmadik, újszerű stílust kipróbálni. A fényképezés ugyanazokat a sötét árnyalatokat hozza, mint az első évad, az előre elrendeltetett emberi sorsot elemző mondanivaló szintén hasonló, és az egymástól nagyon különböző, de mégis kiválóan összedolgozó nyomozók kémiájában is felsejlik Matthew McConaughey és Woody Harrelson parádézása.
Ha már önismétlő tendenciáról van szó, jó lett volna, ha az első szezon igazán jelentős pozitívumai is visszatérnek, ám sajnos pont ezek az elemek jelentkeznek csupán halványan, alig érzékelhetően. A zsigerig hatoló, a cselekményben tűéles precizitással elhelyezett betétdalok ugyanúgy elmaradnak, ahogy a megdöbbentően zseniális nagy monológok, a finálé pedig hiába szállít szép csavart, összességében inkább időhúzással helyettesíti az elvárt katarzist.
Ez azért elszomorító, mert a cselekmény példaértékű kidolgozottsága megérdemelte volna az erőteljesebb atmoszférát és a hatásos végkifejletet.
A történetvezetés ugyanis visszatérő szálakkal és folyamatosan alakuló karakterdrámákkal köti össze a három idősíkot. Amelia a gyerekrablásról írt sikerkönyvének erkölcsi ellentmondásai, Wayne az öregkori szálon már horrorisztikus látomások formájában jelentkező háborús emlékei és Roland alkoholizmusba hajló magányossága egytől egyig összefüggésben állnak az évtizedeken át megoldatlan nyomozással. Mintha a sors ezekkel a csapásokkal büntetné a szereplőket, amiért nem voltak képesek időben az ügy végére járni. Pedig ők mindent megtettek, ám a nyomok és rejtélyek bonyolult hálózata útjukat állta. Ez a szövevényes nyomozati rendszer az, amelyben Pizzolatto a gyakori önismétléstől függetlenül remekel. Ijesztő szalmabábukat rejt el az erdőben, rég halottnak hitt áldozat ujjlenyomatával zavarja meg egy átlagosnak tűnő bolti rablás helyszínét, és mindhárom időszálon az események sűrűjébe kever egy titokzatos, félszemű férfit. Számos apró és szembetűnő, gondosan elrejtett vagy előtérbe helyezett részlet kapcsolódik össze, hogy végül a megválaszolatlannak tűnő kérdésekre egészen pazar magyarázatot adjon. Sajnálatos, hogy a hangulati tálalás szempontjából a készítők csupán egy vállrándítással reagálják le ezt az izgalmas krimit, amelyet ráadásul egy abszolút semmitmondó zárójelenettel sikerül szégyenbe hozni.
Nic Pizzolatto a True Detective harmadik évadában a kelleténél erőteljesebben szorította be magát a sorozat által lefektetett keretek közé, és biztonsági játékkal hozta a kötelezőt. Így egy élvezhető, érdekes, ám emellett gyakorta vontatott, kevés eredetiséget tartalmazó produkció született. Emléke hamar el fog fakulni.
