A fantasztikus irodalom kétséges helyzete Magyarországon – A Galaktika

Kísértet járja be a világot – a sci-fi, a fantasy és általában véve a geek kultúra kísértete. Fordítsuk le ezt a kellemetlen Marx-parafrázist: a mozikból folynak a jobb-rosszabb képregény-adaptációk, a tévécsatornák hetente jelentik be egy-egy népszerű és/vagy kiváló zsánerszerző könyvének sorozat-feldolgozását. Hogy mást ne mondjunk: jelenleg egy kardozós-baszós sorozat szereplőiért izgul a fél világ. Az egykor lenézett, kinevetett, filléres kötetekbe és pincék homályába szorult műfajok elfoglalták a mainstreamet. Ők lettek a mainstream. Persze lehet ezt a tényt szeretni vagy nem szeretni, de attól még tény marad.

Hogy ez általában jó-e az emberi  kultúrának vagy éppenséggel a zsánernek, nem tudjuk. A kultúrának valószínűleg jó, a zsánernek hosszú távon inkább nem, mert minden lufi kipukkad egyszer. Mindenesetre most kegyelmi állapotban van mind az örök visszatérő sci-fi, mind az említett Trónok harcával felfutó fantasy, hogy a gombamód szaporodó tinidisztópiák remek szubkultúrájáról inkább ne is szóljunk. Ez a felfokozott tömegérdeklődés a vizuális műfajok irányából pedig természetesen hatással van az általában alapanyagot nyújtó képregény- és könyvpiacra is: szinte követhetetlen mennyiségben jelennek meg a jobbnál jobb könyvek hónapról hónapra. Ez a helyzet külföldön.

Itthon egészen máshogy állunk: sok tekintetben jobban, mint tíz, vagy húsz éve, sok tekintetben viszont még mindig sehogy. Pálinkó Tibor legutóbb a ezeken a hasábokon ennek mindössze egy szeletét vette szemügyre, amikor megállapította, hogy Magyarországon egyszerűen semmi jövője a képregényes szakágnak, mert nem nyit az újdonságokra.  “Akkor mi marad, kérdezem újra? A semmi. Persze vannak újrakiadások, néha egy-egy krimi, vagy éppen szépirodalmi interpretáció, de semmi eredeti. Miért lehet ez? Ami pedig néha kijön, az nem egészen jó… finoman fogalmazva” – írja Pálinkó. Mi sem jelzi jobban a válságot, mint hogy ezt a képregénymagazint valaki jó ötletnek gondolta. Atyavilág.

A könyvpiacon egy fokkal jobb a helyzet. Az elmúlt évtizedekben a hazai kiadók egy sor hiányosságot bepótoltak, miközben egyre nagyobb figyelem fordult a friss, ropogós külföldi megjelenések és az értékes magyar szerzők felé. Az Agave Könyvek ebből a szempontból kivételeset alkotott az elmúlt bő évtizedben: egy sor tartozás (a szívemnek kedves Banks, illetve Dick, Gibson, Simmons, Bradbury, Miéville, satöbbi) mellett évről évre szállítják a legjobb külföldi szerzők új regényeit. Ez utóbbi vonalon indult el az azóta befuccsolt Ad Astra, illetve a Gabo SFF sorozata, illetve ugyanitt jelentkezik be egy-egy könyvvel vagy sorozattal a Fumax, a Delta Vision és pár egyéb kiadó is. És akkor még nem is beszéltünk a rendkívül bíztatóan modern és izgalmasan eredeti hangnemet megütő magyar szerzőkről.

Van azonban a magyar sci-fi szcénának egy olyan fekete lyuka, amiről kicsit kínos beszélni, pedig most már muszáj lenne. A hazai fantasztikus irodalom egykori, talán szebb napokat is megélt zászlóshajójáról van szó, a Galaktikáról. A Galaktika az egyetlen hazai SF-magazin, valamint ezzel együtt könyvkiadó is, és mindkét minőségében egyre kellemetlenebb színvonalat üt meg úgy a válogatás minőségét, mint a küllemet tekintve. Vegyük sorra először is, hogy mit adott ki 2015-ben a Galaktika, mellétéve azt, hogy eredetileg mikor jelentek meg ezek a könyvek.

• Jean Ray: Kárhozott istenek – 1943
• Arthur C. Clarke: 2001. Űrodisszeia – 1968
• James Lovegrove: Ré kora – 2009
• Emmi Itäranta: A teamesternő könyve – 2013
• Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Fogadó a Halott Alpinistához – 1970
• Jack McDevitt: Űrhajótöröttek – 2000
• Cory Doctorow: Homeland – 2013
• Arthur C. Clarke: 2001. elveszett világai – 1972
• Vlagyimir Vasziljev: S.T.A.L.K.E.R. – A duplikátor gyermekei – 2011
• Christian Charrière: Iscambe erdeje – 1980
• Valerio Evangelisti: Égj, Inkvizítor! – 1996
• Ondřej Neff: Sötétség – 2003
• John Brunner: Zanzibár – 1968
• Robert Charles Wilson: Darwinia – 1998
• Vlagyimir Vasziljev: IdőŐrség – 2012
• Robert A. Heinlein: Kettős csillag – 1956
• Robert J. Sawyer: Halál a vörös bolygón – 2013
• Jack McDevitt: Ősi partok – 1996
• Martin H. Greenberg (szerk.): Az Alapítvány barátai – 1989

Szembetűnő, hogy összesen öt olyan könyv volt a tizenkilencből, amely eredetileg 2010 után jelent meg, és abból kettő egy-egy sorozat vagy franchise (Őrség, S.T.A.L.K.E.R.) sokadik, talán kissé érdektelen darabja. Szóval “friss” megjelenésnek marad 2013-ból Robert J. Sawyer Halál a vörös bolygón című könyve, Cory Doctorow Homeland című műve, valamint a finn Emmi Itäranta kötete. Nem valami fontos könyvek, bár a finn szerző különböző díjakra is jelölt könyvét éppen a hónap könyvének választották a Molyon. Ráadásul ezeken kívül csak három olyan van, ami a kétezres években jelent meg, tehát tizenegy könyv 2000 előtti.

A könyvek nem igazán frissek. Akkor legalább hiánypótlóak? Igaz: nem jelent meg korábban magyarul Az Alapítvány barátai, a Zanzibár vagy ez az adott Heinlein-könyv. De őszintén szólva, és minden tiszteletünk mellett: kit érdekel 2015-ben egy huszonhat éve Asimov tiszteletére írt antológia, egy huszadszor újrakiadott Clarke, egy ötven éves Brunner vagy egy hatvan éves, B-kategóriás Heinlein-regény? Maga Asimov, Clarke vagy egy A-kategóriás Heinlein is csak jóindulattal fogadható el. Ahogy John Scalzi is írta: ezek az emberek meghaltak. A könyveiket lassan ingyen le lehet majd tölteni az internetről ekönyvben, vagy be lehet sétálni a könyvtárba és ki lehet venni a korábbi kiadásokat.

Mindenképpen izgalmas színfolt a nem angolszász szerzők beemelése a magyar kánonba, ezért jár egy pirospont a Galaktikának, a könyvek minőségétől függetlenül is. Ez jó irány. Ezeken felül viszont teljesen indokolatlan a válogatás. Olyan, mintha lenne a külföldi könyveknek egy ócskapiaca, ahová a Galaktika szerkesztői előszeretettel járnak vásárolni – igaz ez egyébként a magazinban megjelent novellák tetemes részére is. Nem feltétlenül rosszak ezek a könyvek vagy novellák, de az tény, hogy nem igazán relevánsak 2015-ben.

Magyar szerző pedig 2009 óta nem jelent meg a Galaktika gondozásában. Ez idén változni fog, a Galaktika Start Könyvek sorozatban négy hazai szerző is megjelenik, a 300. Galaktika Fantasztikus Könyvek-kötetben pedig egy csomó magyar szerző novellája jelenik meg – bár rögtön hozzátennénk, hogy ez utóbbi szerzők jelentős része sem a legfrissebb, bármire is reflektáló irányvonalat képviseli. A GSK-könyvekkel kapcsolatban pedig a legszórakoztatóbb, hogy amolyan retrómódra feléled benne az idióta külföldi álnevek használata, amiről már azt hittük, hogy sikerült levetkőzni. Nem az sikerült, hanem megfertőzni sikerült ezzel a hülye szokással egy újabb nemzedéket.

Csak hogy lássuk kontextusban is: 2015 volt az az év, amikor a Gabo SFF-nél megjelent Moskát Anitától az agyondicsért Horgonyhely, aztán Ann Leckie sokszorosan díjnyertes trilógiájának második része, meg Brian Staveley-től A császár pengéi; a Fumaxnál a különböző rétegigények kiszolgálása mellett megjelentek James S. A. Corey, Anthony Ryan, Brian McClellan sorozatainak újabb darabjai, vagy Josh Malermantól a Madarak a dobozban; az Agavénál pedig Pierce Brown, Brandon Hackett (Markovics Botond), Ben H. Winters, Lev Grossman, Kim Stanley Robinson és Neil Gaiman könyvei, hogy itt meg is álljunk a felsorolásban.  Ezek mind friss, releváns, nem egy esetben rangos díjakra jelölt könyvek, melyeket az elmúlt egy-két évben adtak ki. Ilyet igazából A teamesternőn kívül egyet sem találunk a Galaktika kínálatában, csak alibizést. És akkor még nem is beszéltünk a borítókról.

A fent említett kiadókban közös, hogy láthatóan sok energiát és pénzt fektetnek abba, hogy köteteik jól nézzenek ki. Elmúltak azok az idők, amikor egy-egy sci-fi borítójára elég volt rábaszni egy űrbikinis nyuszilányt sugárpisztollyal meg egy űrpolipot, egy fantasyre meg valami random sárkányt meg lovagot, amit a Kispisti rajzolt, aki a kiadóvezető unokaöccse, és hát van érzéke az ilyesmihez. Jó a keze. Vagy a Peti gányolja majd össze, mert ő úgyis ért a számítógéphez meg a Photoshophoz. Manapság alapvető elvárás, hogy egy könyv jól is nézzen ki a polcon. Ezért tudom megbocsátani a fenti kijelentéseim ellenére azt is, hogy a Gabo újrakiadja Asimovot: szépek a könyvek, szebbek, mint az eddigi kiadások. De számtalan borítót idecitálhatnánk az elmúlt évekből, amelyek már csak önmagukban is vonzották a szemet.

A Galaktika borítói nem ilyenek. A Galaktika borítóiról látszik, hogy nincs bennük semmi komoly erőfeszítés, pénz meg végképp nulla. Elég csak vetni erre a linkre egy pillantást. Még azt is megjátssza a kiadó, hogy az Űrodisszeia negyvennyolcadik újranyomása mellett kiad erről egy esszékötetet, amit úgy dizájnol meg, hogy ne legyen egyértelmű első ránézésre, hogy ez most éppen a könyv, vagy mi a jó ég. Tényleg ilyen trükközésekre van szükség manapság? És akkor még nem is beszéltünk a magazin teljesen random, mostanság Star Wars-os címlapjairól, vagy a Galaktika Start Könyvek horrorba hajlóan rossz borítóiról.

Az idei tervek egy fokkal előremutatóbbak, mint az eddigi évek posványa. Jön a négy új magyar szerző, ami a szörnyű borítók és álnevek, illetve a némileg riasztó interjúk után is lehet még jó dolog. Aztán itt ez az antológia, amiben nem nagyon bízunk a névsort látva (Nemere!), de hát lehetne rosszabb is, például közénk is lövethettek volna. Lesz még Jo Walton, ami nem rossz, meg kiadja a Galaktika még China Miéville egy könyvét is, amit csak egy elbénázott borítóval lehetne nagyon elrontani: szerintünk ez meg fog történni. Ezen felül viszont megint csak a nihil: Zsoldos Péter újrakiadás (!), Heinlein és McDevitt. Még egy kis Clarke-ot, meg Sztrugackijt kérnénk, meg esetleg egy regényt 1934-ből. Meg egy kötelet.

Szerző: Cockroach Carthago