Andy Weir: A marsi – Robinson Crusoe kalandjai a Marson

Daniel Defoe klasszikusát számtalan formában dolgozták már fel az irodalom történetében. A koncepció egyszerű: a civilizált főhős hirtelen a zord természetbe vetve találja magát, ahol a saját szerzett tudása és a hétköznapi józan esze (meg néhány nála lévő eszköz) segítségére támaszkodva túl kell élnie mindaddig, amíg ismételten visszajuthat a saját közegébe. Az egyik legújabb feldolgozás, amelyből nemrégiben Ridley Scott forgatott filmet, ezúttal a Marsra helyezi a cselekményt.

Az Ares 3 expedíció legénységére lecsap egy hatalmas homokvihar, amely kis híján megöli a botanikus-asztronauta Mark Watney-t. Mivel a többiek nem találják a testét és halottnak hiszik, ezért összepakolnak és elindulnak vissza a Földre. Amikor Watney magához tér, rájön, hogy egyedül maradt és csak akkor úszhatja meg, ha elér az évek múlva érkező Ares 4 leszállóhelyére. Tisztában van vele, hogy ő lehet az első az emberiség történetében, aki a Marson hal meg.

A regény nem csupán azzal foglalkozik, hogy a főszereplő mit és hogyan tesz meg a túlélésért, noha a középpontban ez áll. A szerző igyekszik megmutatni a teljes képet a Földön is. A NASA mindent megtesz azért, hogy ne a lehető legrosszabb sajtót kapják Watney halála miatt, amíg a műholdakkal fel nem fedezik, hogy még életben van. Ekkor azon kezdenek el dolgozni, hogy minél előbb el tudják indítani az Ares 4-et a bolygón ragadt túlélő megmentésére. Csakhogy az egész emberiség összefogása, bármennyire is szépen hangzik, unos-untalan megreped a kisebb-nagyobb politikai alkuk, a költséghatékonyság és a médiajelenlét mentén. Emellett persze az Ares 3 hazafelé tartó legénysége is értesül arról hogy mi történt, így a lehetőségeikhez mérten igyekeznek segíteni a mentésben.

A könyv legnagyobb pozitívuma mégsem az, hogy dramatizálja az űrhajóbéli és realizálja a földi eseményeket (sőt, bármennyire is igyekszik aprócska eszközökkel dolgozni, épp az Ares 3 kibontatlan karakterei miatt ez a dráma a regény talán leggyengébb vonala), hanem azon, hogy a főszereplőre leselkedő összes, de tényleg az összes potenciális veszélyt bemutatja – még ha ez kissé túlzásnak is érződik néha. Ha éppen van étele, amit a Mars homokjába és a saját ürülékébe ültetett krumpli, akkor a nincs mivel öntöznie. Ha rájön hogyan szerezzen vizet, tutira beüt valami más. Ha pedig éppen semmi nem romlik el/lyukad ki/robban fel, akkor azt próbálja megoldani, hogy ne fagyjon meg a marsjárójában, amíg elmegy egy kapcsolatfelvételre alkalmas eszközért. A szerző Robinson történetéhez képest annyiban mutat újat, hogy míg a régi túlélőnek csupán a természettel kell megküzdenie, addig Watney-nak a mesterséges környezet, a saját figyelmetlensége, de néha még a találékonysága is az életére tör – nem is beszélve a NASA tudósainak nem kicsit kockázatos ötleteiről.

Habár a legerősebb pont a zseniális problémamegoldás, amely még tudományosan is helytálló (legalábbis laikusként annak tűnik), a kontra oldalon ugyanez róható fel neki. Mindenki annyira profi módon végzi a dolgát, hogy a karakterek nem kapnak igazi mélységet. Watney rákényszeríti magát, hogy ne csak a munkával foglalkozzon, hanem ki is kapcsolódjon: folyamatosan régi sorozatokat néz és gyűlöletes diszkózenét hallgat, hogy meg tudja őrizni az ép eszét, de nem igazán van olyan pont a könyvben, ahol az olvasó igazi kétségbeeséssel szembesülne – holott lehetőség minden egyes oldalon lenne rá. Viszont az író bőven kárpótol érte, ugyanis mindenki túlfejlett humorérzékkel bír. Ha a főszereplő éppen nem dolgozik, akkor olyan idiótaságokon töri a fejét, hogy Aquaman mégis hogyan képes a bálnákkal beszélni, amikor azok nem halak, hanem emlősök. Emellett képes a saját bakijait is tetemes szarkazmussal tálalni, ami remek feszültségoldást eredményez.

A marsi, még ha elsőre egy újrázott Robinson Crusoe-nak is tűnhet, sokkal többet rejt magában. Nem idealizálja az űrt vagy az összefogásra képes emberiséget, ehelyett sokkal realistábban közelíti meg a túlélés problematikáját. Ennek ellenére mégis felemelő élmény arról olvasni, hogy mik az ember akaraterejének határai és hogy mennyire képesek vagyunk összezárni egymás életének megóvásáért.