Immáron magyarul is olvasható a rendkívül ígéretes anarchista pókember-képregény folytatása, a Pókpunk 2. – Elő a stukkert! Hobie Brown és bandájának története itt azonban kevésbé a laza attitűdöt és a nagy dumákat hozza, inkább az akciót. Kritika.
HIRDETÉS
„Hobie” Brown, vagy ahogy a legtöbben ismerik, Pókpunk a Pókverzum-filmeknek köszönhetően óriási ismertségre tett szert. Nem csoda, hogy a rajongók feszülten várják visszatérését a 2027-ben érkező, a trilógiát lezáró Pókember: A Pókverzumon túl című filmben. Amíg viszont a moziba vissza nem tér a gitárral a hátán flangáló, nagydumás rocksztár, a képregényrajongóknak itt van csemegeként Hobbie tinédzser éveit bemutató sztori.
A történet megértéséhez érdemes egy pillanatra visszatekinteni arra, hol is hagytuk hőseinket az első kötetben. Hobie és punk bandája döntő győzelmet aratott a Marvel 138-as Földjén a kisembereket vegzáló elnök, Norman Osborn felett. Osborn bukása és az ütközetben tönkretett városnegyed után Hobbie-ékra marad a legnehezebb feladat:
a rend helyreállítása és a közösség újjáépítése.
A hatalmi vákuumot azonban hamar kihasználja a kapzsi befektető, Justin Hammer, aki nem elégszik meg Osborn hagyatékának megszerzésével, és szabadon ereszti Otto Octavius tömegpusztító találmányát. Az irányítás pillanatok alatt kicsúszik Hobie Brown és csapata kezéből, és csak a wakandai kapcsolataiknak köszönhetik a túlélést.
Miért kell ennyi akció?
Bár a cselekmény papíron pörgősnek és izgalmasnak tűnhet, a megvalósítás sajnos hagy némi kívánnivalót maga után. A Pókpunk 2 ugyanis nem elég izgalmas, különösen ha az első kötethez hasonlítjuk. Az előző felvonás nemcsak a látványos összecsapásokról szólt, hanem egy komplexebb, rétegeltebb történetet mesélt el, amely érdemben foglalkozott a rendszerszintű elnyomással, az anarchizmussal és a közösség erejével.
Ezzel szemben az Elő a stukkert! szinte teljesen feláldozza a gondolati mélységet az állandó akció oltárán. A képregény első paneltől az utolsóig rohan, miközben a cselekmény túlságosan kiszámíthatóvá és kliséssé válik. Különösen kiábrándító a párbeszédek minősége. Hobie Brown karaktere ugyanis alapvetően a lazaságról, a csípős humorról ismert, ám ebben a kötetben a beszólások meglehetősen verejtékszagúra sikeredtek.
A dialógusok sokszor kifejezetten „boomer” hatást keltenek – és nem sikerül jól imitálni, hogyan beszélnek a mai, lázadó fiatalok.
Ami pedig a látványvilágot illeti: a képregény rajzai vitathatatlanul szépek és dinamikusak a sorozatra jellemző szkeccses, punk stílusban. Azonban az első kötet innovatív megoldásai – például az idézetekben szereplő dalok címeinek feltüntetése a paneleken – után ez a megközelítés már semmi újat nem mutat. A hiányzó narratív mélységet és a lapos karakterdinamikákat a mutatós képek sem tudják ellensúlyozni.
A Pókpunk 2. – Elő a stukkert! tehát mondhatni megreked egy közepes akcióképregény szintjén. A karakterben és a világban azonban továbbra is óriási a potenciál – remélhetőleg a 2027-es mozifilmben vagy a jövőbeli képregényeknél a készítők meg is tudják majd ezt ugrani.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
