Az elmúlt évek életrajzi filmjei mondhatni mind ugyanarra fókuszáltak: miből lett a sikeres, nagybetűs ember. Anthony Bourdain amerikai séfről szóló film ezzel szakítva nem az Emberre, hanem arról mesél, mi az az apró hatás, ami elindít bárkit azon, hogy megtalálja az útját. Tony – Egy séf születése kritika.
HIRDETÉS
Ha néztünk világkonyháról szóló dokumentumfilmeket vagy utazó beszámolókat, akkor Anthony Michael Bourdain neve valószínűleg ismerősen fog csengeni. Az amerikai séf amellett, hogy számos konyhában megfordult karrierje során, szórakoztató de őszinte stílusban tudott mesélni a világ legkülönbözőbb ételeiről, amelyeket mindig nagy lelkesedéssel fedezett fel és hasonló lelkesedéssel is adott át. Stílusának az esszenciáját őrzi A konyhafőnök vallomásai című könyv is, amely Matt Johnson Tony filmjének is alapul szolgált. Igaz, annak csak első negyedét adaptálja, de ennyi pont elég, hogy megvillantsa a séf jellegzetes manírjait, de nem lelőve mindent belőle.
Sőt, a Tony sokkal inkább egy “miből lesz a cserebogár” sztori, ami akkor a legélvezetesebb, ha nem is tudjuk, kiről szól ez az életrajzi film.
Ha kihagyjuk Anthony Bourdaint a képletből, és csak Tonyra koncentrálunk, egy olyan cosy filmet kapunk, ami bizonyos szempontból minden huszonévesnek jól esne, amikor kikerül a nagybetűs életbe. A filmbeli Tony (Dominic Sessa) egy nagydumás srác, aki szeretné többnek mutatni magát, mint ami. Írónak készül, és szó se róla, jól is bánik a szavakkal, mégha ez középiskolai kiszemeltjét, Nancyt (Emilia Jones) nem feltétlen nyűgözi le.
Belekeveredve egy nagyotmondási hullámba, Tony végül a massachusettsi Provincetownban köt ki, mert megtudja, hogy a lány is éppen ott tölti a nyarat. Ám a fiúnak nincs mit felmutatnia, se ösztöndíjat, se munkát, ezért céltalanul az elkövetkezendő estéket, és bajba is keveredik. Ám amikor a legmélyebben van, akkor érkezik a segítség a különc tengerparti sütödés személyében, akit mindenki csak Séfként (Antonio Banderes) emleget. Tonynak, ha valahol meg szeretné húzni magát, be kell állnia a Séf kaotikus konyhájába, hogy ledolgozza nála a balhézással felhalmozott adósságot, a koszt és kvártélyt.
Szerencsétlenség szerencsétlenséget követ, ami aztán egy természetes felnövéstörténetként forrja ki magát.
Csendes, kevés manírral dolgozó út ez, ahol Tony a romantikus filmek vagy az életrajzi történetek jól ismert fordulatait is valami szívet melengető kellemességgel veszi be vagy épp nem teljesíti be.
Megvannak a jól bejáratott helyszínek – a film csak egy nyarat mesél el, egyszerre beavatva egy tengerparti városka mindennapjaiba és egy fiú szerencsétlen udvarlásába és útkeresésébe. Nincsenek nagy drámák, de amikor mégis, azok a hétköznapok semmiből érkező váratlanságától lesznek feszültséggel telik, nempedig megrendezettségük okán. A konfliktusok is hasonlóan csendesek, de ígyis jellemformálóak, amelyekben Tony mérsékletének megfelelően tanul vagy épp kettőt visszalép az elért eredményeitől.
Ezekben a visszafogottabb döntő pillanatokban remekül helyt áll a Téli szünetből ismert Dominic Sessa. Karaktere nem egy tipikus szerethető hős, akiért drukkolhatunk, hanem tényleg egy céltalanságát rosszul kezelő ifjú, és ebbe a szerepbe Sessa képes annyi érzékenységet belevinni, még egyetlen nézéssel is, hogy már emiatt lehet kapcsolódni hozzá nézőként. Ebben mint mentor remek társa Antonio Banderas Séfje, aki egy kívül szigorú, de belül azért lágy főnökként terelgeti a konyhába befogott fiút. Szimbolikusan, és életrajzi filmek tekintetében érdekes harmadik szereplő mellettük Leo Woodall karaktere. Őt részben értelmezhetünk támogatóként Tony mellett, aki segíti a beilleszkedést a konyha olykor káoszos mindennapjaiban, de másrészt annak az előképe is lehet, hogy mivé válhatna Tony, ha nem megy végig azon az úton, ahová felnő a film végére.
Az ő kis közegüket mint egy kellemesen takaró öleli körbe a 70-es évek Amerikájának egyszerű berendezése és szépia színei úgy, hogy Johnson – jó értelemben – nem erőlteti meg magát a nosztalgiázásban.
A lassabb pillanatokat pedig szinte észrevétlen átmenetben pörgeti meg a konyhai sürgés-forgás, a Mackó vagy A konyha legfeszültebb pillanataihoz hasonló szintre.
Tony és a Séf közös útja minimalistán, de tartalmazza azokat a nüanszokat, esszenciális ételeket, amelyek később elválaszthatatlanok lesznek attól az embertől, akit már Anthony Bourdainként ismerhetünk. Vagyis megvannak azért az életrajzi filmek kötelező elemei, amelyeknek a rajongó néző megörülhet, a kevésbé jártas pedig esszenciálisnak vélheti. De attól, hogy ezek fontos alapkövei voltak egy híres embernek, még nem kerülnek tolakodóan a középpontba, hanem a tengerparti város természetes miliőjében maradnak inkább visszatérő, a főszereplőhöz csak lassan hozzánövő tartozékként. Viszont a film csendessége ponthogy kissé ellentétben áll Bourdain karizmatikájával és humoros stílusával, ami zavaró lehet, ha ismertük és követtük a séfet. Ha viszont Bourdain életének utolsó éveit nézzük, az itt látható nehezebb pillanatok és jól elrejtett részletek egy sokkal érzékenyebb, tragikusabb alakot vetítenek elő. Mindenképp érdekes fűszere a filmnek.
Ez az egyáltalán nem unalmas visszafogottság is kellően más, mint amit az eddigi hollywoodi életrajzi történetektől megszokhattunk.
Lelassulva, a körülöttünk lévő emberekre koncentrál, akik úgy lesznek hatással ránk, hogy igazából észre se vesszük.
És ebből a szempontból a Tony – Egy séf születése a lehető legrealistább életrajzi film.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
