Húsz évvel az eredeti megjelenése után a Gabo Kiadó gondozásában végre magyarul is elérhetővé vált Gregory Maguire nagy sikerű Wicked-tetralógiájának második kötete, A boszorkány fia, amely nem az a fajta folytatás, amit a legtöbben várnának.
HIRDETÉS
Valószínűleg nem túlzás azt mondani, hogy a L. Frank Baum-féle Óz, a nagy varázslót újramesélő A boszorkány (Wicked) című regény az egyik legmeghatározóbb popkulturális alkotás az elmúlt évtizedekből. A könyv és annak népszerű musical-változata indították el azt a trendet, amelynek keretében revizionista módon írnak újra klasszikus meséket, a gonosz karakter szemszögéből. Ennek a tendenciának többek között olyan alkotások köszönhetők, mint a Jégvarázs, a Demóna, a Szörnyella és az Utódok, amelyek valószínűleg nem születtek volna meg, ha A boszorkány nem teremti meg az igényt a negatív figurák árnyaltabb ábrázolására és megértésére.
A hatalmas siker fényében nem is csoda, hogy Gregory Maguire szerző később egész regényfolyammá bővítette az Óz birodalmában játszódó könyvét. Ugyanakkor széria második része, A boszorkány fia nem az előző kötet bevált receptjéhez nyúlt vissza, hanem egészen más koncepciót követett.
Bizonyos szempontból ez a regény egy elszalasztott lehetőség.
A Gonosz Nyugati Boszorkány, azaz Elfaba Tropp fia, Liir logikus választás volt főszereplőnek, és a figurája magában rejtette a potenciált, hogy az író egy újabb aspektusból vizsgálja az első rész fő témáját. Hiszen egy olyan ifjúról van szó, akinek az anyját mindenki gonosznak tartotta, és neki magának problémás viszonya volt vele, így adta volna magát a kérdés, hogy vajon egy ilyen gyermek a származása ellenére lehet-e jó. Csakhogy Maguire ezúttal teljesen ejtette a gonoszság eredetének témáját, és egyáltalán nem is próbálja körüljárni, ehelyett inkább az elnyomó rendszerek működését mutatja be hőse felnövéstörténetén keresztül.
A boszorkány fia sztorija szerint Elfaba halála után Liir nekivág a nagyvilágnak. Eredetileg azért indul el, hogy kiderítse, életben van-e gyerekkori barátja (aki állítólag a féltestvére), azonban mindig közbejön valami, ami eltéríti ettől a céltól, és egy idő után igazából csak sodródik az eseményekkel. Egymást követő kalandjai során fokozatosan ráébred, miként uralkodik Óz népei felett újdonsült vezetőjük, a Császár, aki módszereit tekintve semmiben sem különbözik a zsarnok Varázslótól.
Alapvető probléma, hogy a könyv cselekményének valójában nincs fókusza, se egyértelmű iránya, így nem lehet azt érezni, hogy tartana valahová.
Bár ez elsősorban abból fakad, hogy magának a főhősnek nincs határozott életcélja, a könyv ezt nem járja körül, nem kapunk egy olyan erős karaktertanulmányt, mint Elfaba esetében. Érezhető jellemfejlődésről nem beszélhetünk, legfeljebb annyi változás áll be Liir személyében, hogy kezdeti naivitásán túllép. Származásának kérdése pedig sose abban az értelemben jelenik meg, hogy valamilyen módon Elfabához mérné magát – és vagy olyanná próbálna válni mint a boszorkány, vagy épp különbözni tőle –, mindössze csak az anyai szeretet, az elmélyült szülő-gyermek kapcsolat hiányát tematizálja a regény.
Elmondható, hogy hiába A boszorkány fia a cím, valójában a főhős személye kevésbé érdekes a történet szempontjából, mint azok az események, amiket átél, illetve a fontos figurák, akikkel összetalálkozik.
Tehát tulajdonképpen Liir pusztán egy nézőpont-karakter: egy szemtanú, akit követve az olvasó keresztül-kasul bejárhatja Ózt, és betekintést nyerhet mind az egyszerű emberek hétköznapjaiba, mind a hatalom színfalai mögött zajló a politikai intrikákba. Az egyes mellékszálak, epizódok, mellékszereplők is inkább a világépítést szolgálják, mint a cselekményt. Mindezek miatt összességében olyan érzése lehet az embernek, hogy egy töltelékkönyvet olvas, ami pusztán átkötő szerepet tölt be a regényfolyamban: A boszorkány néhány függőben hagyott kérdését megválaszolja, és megágyaz későbbi eseményeknek.
Ami megmenti a könyvet, az a remek világábrázolás, valamint a diktatúrák embertelenségének feltárása.
Ebben a részben még jobban megismerhetjük Óz birodalmát és az ott élő különféle népeket, vagyis az író tovább színezi a nyitókötetben felvázolt képet. Ennél is izgalmasabb azonban az, ahogyan fokozatosan adagolja az információkat arról, mi is történt a varázsló távozása után. Noha Maguire különösebben újat vagy eredetit nem tud mondani az autoriter rendszerekről és azok módszereiről, a tálalásmódja elképesztően hatásos. Noha már az első Wicked-könyv se volt éppen vidám, ez a folytatás még annál is sokkal sötétebb tónusú, van néhány egészen mellbevágó jelenete.
Úgyhogy ha A boszorkány fia nem is ér fel ikonikus elődjéhez, mégis kifejezetten érdekes kiegészítése annak. Igazán azoknak érdemes elolvasniuk, akik rajongóként szeretnének jobban elmerülni Óz különös, de fájóan ismerős világában.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
