Az Utódok széria a Disney gonoszok gyerekeinek életét mutatta be egy mágikus iskolában, némi minőségbeli ingadozással – jó kérdés, hogy a minőségre hogy hat, amikor a teljes szereplőgárda lecserélődik. Kritika.
Az Utódok első részét 2015-ben vetítették a Disney Channelen, Dove Cameron főszereplésével – a történet lényegében egyfajta tisztelgés volt a klasszikus Disney mesék előtt, és összekötötte a világaikat egy modernebb, tinis, középiskolás környezetben. A történet szerint a főhősök és főgonoszok élete a mesék vége után is halad tovább, házasodnak, sok esetben családot is vállalnak. A hősök a mágikus királyságban, Auradonban élnek, a gonoszok viszont az Elveszettek Szigetén. Egy napon azonban az új király, a Szépség és a Szörnyeteg kamasz fia úgy dönt, meg akarja nyitni a szigetet, és lehetőséget biztosítani a gonoszok gyerekeinek, hogy új életet kezdjenek, és kilépjenek szüleik árnyékából.
A történet témája érdekes és fontos – azon túl, hogy tényleg egy jó lehetőséget biztosít, hogy ünnepeljük a Disney meséit, a szülők árnyékából kilépni próbáló kamaszgonoszok egyszerűen a tinédzserkor problémáit is jól reprezentálhatják. A franchise ennek ellenére némileg változó minőségű volt. Ahogy haladtunk előre, természetesen nőtt a költségvetés, javultak a jelmezek, a CGI, és a főszereplők is egyre jobban beletanultak a karaktereikbe, de a számok maradtak modern, tipikus Disney Channel zenék (sokért nem adtam volna, hogy rendes, klasszikus, musical jellegű dalok csendüljenek fel). A történet ütemezése se volt mindig a legjobb: Mal és Ben, Demóna lányának és a Szörnyeteg fiának románca sokszor már nagyon fárasztott, a férfi főszereplőkre, Jafar és Szörnyella fiára szinte semmi idő nem jutott. Akadtak persze karakterek, akiknek a megjelenése nagyon sokat emelt a sorozat fényén (Hádész nemcsak a Herkulesnek, de az Utódoknak is az egyik fénypontja lett), de összességében azért nem nyert meg maradéktalanul.
A Vörös felemelkedése pedig sajnos azzal kezd, hogy lecseréli a teljes főszereplőgárdát – ebben valószínűleg nemcsak a rendezői döntések játszottak szerepet, hanem az is, hogy az egyik főszerepet játszó Cameron Boyce tragikusan elhunyt 2019-ben a harmadik rész bemutatásának évében. Mivel az Utódok franchise nagy mértékig épített a főszereplő négyes dinamikájára, ezért nyilvánvaló volt, hogy Boyce nélkül, addigi formájában nem folytatódhat. A Vörös felemelkedése tehát csapatot váltott, a középpontban ezúttal Hamupipőke és a Szívkirálynő kamasz lányai, Chloe és Vörös állnak, akik visszautaznak az időben, hogy kiderítsék, mi vezetett a Szívkirálynő gonoszságához.
A negyedik résznek megint nagy előnye a növekvő költségvetés. Csodaország egész hangulatos, a varázslatok jobban néznek ki, mint valaha, akad néhány tényleg gyönyörű jelmez, egyszerűen sikerült varázslatosabbá tenni a világot, mint eddig. Ez szerintem különösen az eredeti mesék karaktereinek ábrázolásán látszik. Az első részekben egyszerűen kínos volt nézni, hogy miközben a Live Action mesefeldolgozásokban Charlize Theron jelenik meg gonosz királynőként, és Angeline Jolie változik át Demónává, az Utódok esetén két, a szerepre eleve nem túlságosan passzoló színésznőt sikerült olcsó jelmezekbe bújtatni. Itt Rita Ora Szívkirálynője tényleg jól néz ki, minőségi paróka, csillogó, valódi báli ruha van rajta, és ez kell is a hangulathoz. Brandy Norwood Hamupipőkéje már kevésbé telitalálat casting (a PC szereposztás még rendben van – de sosem fogom megérteni az Utódok színes haj mániáját. Miért, miért lett Hamupipőke kék hajú?), de a jelmezre nála sem lehet panasz, gyönyörűek a ruhái.
Vörös szintén szerethető főszereplő, és kifejezetten jó döntés, hogy nem teljes másolata az előző három rész Maljének. Stílusra a két lány nagyon hasonló ugyan, lényegében csak a színkódjuk tér el (Mal inkább lila-zöldben jelent meg, hasonlóan Demónához), de a személyiségük, a céljaik mások. Vörös kezdettől aktívan harcol az életéért, soha nem is akar megfelelni az anyja elvárásainak, és a történetének egyáltalán nem központi témája a románc. Chloé szintén, szerencsére nem egy Evie, és jó volt látni, hogy a sorozat tényleg el mer távolodni a korábbi hősöktől. Ellentétben az előző részekkel, ahol egy megtért „komisz kölyök” csapat véd- és dacszövetsége állt szemben a világgal, és egyre inkább hősökké váltak, itt pont egy konfliktus két ellentétes oldaláról érkező lány alakuló barátságára fókuszálunk.
A problémák között viszont még mindig ott van a zene. Rappel kevert, gyengécske popzene az egész soundtrack (talán a Get Your Hands Dirty volt az egyetlen szám, ami tényleg fülbemászónak bizonyult) – abszolút megtöri azt a Disney varázst, amit a jobb jelmezek biztosítanának. Ráadásul a zenék nemcsak betétdalok, hanem néha tényleg, egész jeleneteket énekelnek végig, ezekből a számokból derülnek ki háttértörténetek, tervek, így akkor is végig kell őket hallgatni, ha már zúg tőlük a fejed. Szerencsére nincs belőlük sok, de ennyi is bőven elég.
Akadnak szerencsétlenül elsült, butácska poénok is (például az „üveg tornacipő”), amik egyértelműen azért fértek bele a filmbe, mert még mindig gyerekközönségnek szól.
A problémát az jelenti, hogy az első rész 2015-ben jelent meg, a nézők felnőttek, és jó lett volna látni, hogy a széria humora is együtt érik a közönséggel.
Ugyanez a gyerekesség okozza, hogy a bemutatott traumáknak sem igazán van súlya. Elvileg a Szívkirálynő kegyetlen, zsarnok uralkodó, aki sorra gyilkolja az embereit, akik ellent mernek mondani neki, és a lánya iszonyodik tőle, hogy bármi közös lehet bennük. De ezt nehéz átérezni, amikor a legdurvább, amit látunk tőle, hogy fenyegetőzik, és egyszer dramatikusan összetöri Hamupipőke cipőjét. Nehéz elhinni, hogy egy kegyetlen gimnáziumi csíny teljesen tönkretette, amikor sosem látjuk, hogy valójában mit műveltek vele az évfolyamtársai. Nem állítom, hogy mindig, mindent meg kell jeleníteni a színen, de ilyen formában úgy éreztem, hogy mindenki csak hisztizik, mert nem volt súlya a drámának és a motivációknak.
A játékidő szintén nem tett jót a történetnek. A Vörös felemelkedése mindössze másfél órás, és sokszor elképesztően kapkod. Feltesz olyan, izgalmas kérdéseket, különösen Chloe karakterén keresztül is, hogy létezik-e jó és rossz, meg tudod-e állapítani valakiről, hogy rossz ember. Felmerül, hogy a szabályok követése nem mindig azonos a helyes cselekedettel, és van, hogy a nagy egészet nézve egy „gonosz” döntés is megérthető. Ezt a történetszálat pedig teljesen elpazarolják – a szörnyű, gonosz döntés, ami komoly morális dilemmát eredményez Chloe számára, annyi, hogy segítséget kérjenek-e az igazgatótól, vagy ellopják a varázskönyvét, és megoldják a problémát maguk. Annyira apró a szabályszegés, amit el akarnak követni, hogy teljesen súlytalanná teszi a kérdést, és inkább azt a hangulatot kelti, hogy a Disney tinikarakterei már megint nem képesek felismerni, hogy felnőttek is vannak a világon, és lehet, hogy nem mind dolgoznak ellenük. De nem lenne idő többre, nem lehet felépíteni egy komplex konfliktust, így ennyiben maradunk. Természetesen azt is érdemes megemlíteni, hogy az időutazás – mint az időutazós filmekben általában – itt sem működik, teljesen összekavarodik az idővonal, és jobb, ha az ember nem gondolkodik túl sokat a végkifejleten.
A későbbi hősök és gonoszok tiniverziói is rendkívül kihasználatlanok. Hádész a harmadik résznek tényleg egy fénypontja volt, sikerült valamennyit átemelni a mesében látott szarkazmusából, és pont ezért itt teljesen csalódást keltő, hogy a tinédzser énje a háttérben ácsorgó rosszfiú lett. Ugyanez igaz Demónára: látjuk, hogy fogják egymás kezét, de semmit nem kapunk a kapcsolatukból, abból, hogy ez a két karakter hogyan lett szerelmes egymásba, hogy hoztak össze egy gyereket, és mik voltak köztük a problémák, amik végül a szétválásukhoz vezethettek. Helyette megkaptunk egy új, teljesen „Utódok exklúzív” gonoszt Uliana személyében, akit pedig nincs idő ténylegesen bemutatni.
Ott volt a lehetőség, hogy mélyítsünk karaktereket, hogy ne csak mondjuk, hanem meg is mutassuk, hogy még a mesék világa sem feltétlenül fekete-fehér, de sikerült ezt elvesztegetni.
Hamupipőke talán az egyetlen, akinek a tinédzser énje tényleg szerethető; sikerült megtalálni az egyensúlyt a klasszikus, kedvességet mindenek fölé helyező leendő hercegnő, és egy kicsit modernebb, kiábrándultabb változat között.
Ennek ellenére a Vörös felemelkedése szórakoztató film maradt. Kellemes, mesés a hangulata, leköti az embert másfél órára, van néhány jó pillanata. Csak ne várjunk tőle sokat – ez egy mese, a Disney ünneplése, és bár megvan benne a potenciál, hogy több legyen, de ezt nem képes kihasználni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
