Mi történik, ha a Marvel szimbióta-koncepcióját összekapcsoljuk a gótikus fantasyk sötét egyházi világával? Margaret Rogerson legújabb regényében, a Vespertine-ben egy pánikrohamokkal küzdő fiatal apáca kénytelen megosztani a tudatát egy szarkasztikus, vérszomjas szellemmel. A történetet a popkulturális áthallásokon túl egy meglepően mély egyházkritika is gazdagítja. De képes-e a Vespertine – Holtak tisztítója hibátlanul működni egyetlen történetként, miközben eredetileg trilógiának készült?
HIRDETÉS
Közlöm veled, hogy élőholtak szempontjából roppant jóképű vagyok.”
A sérülésből születő erő
Artemisiát kisbaba korában szállta meg egy gonosz szellem, és a családja bántalmazása elől egy apáca mentette meg. Bár a szellemet kiűzték a lányból, a kolostorban a társai rettegnek tőle és elkerülik – aminek Artemisia kifejezetten örül. Kedveli a magányt, épp ezért – no meg amúgy is – nem túl boldog, mikor a kolostort szellemek támadják meg, és csak úgy segíthet az ott élőkön, ha a tudatába enged egy nagyon erős (és nem túl emberbarát) szellemet: egy visszajárót, az embereket fenyegető szellemvilág egyik legerősebb tagját.
Innentől Artemisia sorsa gyökeres fordulatot vesz: bilincsben viszik el a közeli nagyvárosba, hogy ott az egyház vizsgálhassa meg, van-e lehetőség kiűzni belőle a visszajárót, vagy vele együtt kell elpusztulnia. A lány menekülés közben katonákat ment meg, egy másik, hatalmas erejű szellem nyomába ered, és ebben a fura nyomozásban a legerősebb támogatója a felvágott nyelvű visszajáró lesz. A kutatásuk pedig olyan információkat hoz napvilágra, amelyek akár a teljes egyházat is elpusztíthatnák – és ez talán nem is lenne olyan nagy baj.
Ha az olvasó Artemisia személyében egy apácaruhába öltözött szupernőre számítana, akkor nagyot kell csalódnia.
Margaret Rogerson egy súlyosan szorongó, traumákkal teli karaktert tett meg főszereplőnek, aki retteg a tömegtől, a nagyobb, nyílt terektől és az emberek figyelmétől – és akit a veszély lök ki a komfortzónájából. Az átéltek hatására pedig nem kigyógyul a szorongásából, hanem megtanul együtt élni vele és fegyverré kovácsolni azt.
A lány igazi ereje abban rejlik, hogy a pánikrohamai ellenére cselekszik, szinte öngyilkos elszántsággal. A félelmeit elnyomva rohan a csatamezőre vagy a fertőzött városba, hogy idegen embereket mentsen meg, miközben ő maga is majdnem belehal a sérüléseibe.
Ha csak ennyi lenne a karakter, meglehetősen unalmas lenne és nem is volna túl szerethető. Artemisia azonban fejlődésre képes: egyrészt annak hatására, ahogyan a beszélgetései a visszajáróval felülírják mindazt, amit addig az egyházról vagy a szellemekről tudott. Másrészt az útja és a kutatásai során olyan társakra lel, akiket ugyan nem ő hívott, mégis megtanulja lassan elfogadni őket, és képessé válik támaszkodni rájuk szükség esetén.
Egy test, két lélek – egy szarkasztikus parazita és a kényszerű szövetség
Artemisia egyetlen okból nyitja meg a tudatát a visszajáró előtt: csak így mentheti meg a kolostorban élőket, ahogyan később majd a katonákat és a város lakóit is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy örülne a megszállásnak, vagy hosszú távra tervezné azt.
A visszajáró a legerősebb szellemek közé tartozik, akitől a lány csak úgy szabadulhatna, ha vissza tudná űzni az ereklyetartóba, amely korokon át tartotta fogságban – vagy ha engedné, hogy kiűzzék belőle, és így a szellem végleg megsemmisülne.
Ez az egy testben két lélek életmód kezdetben mindkettőjüket megviseli. A visszajáró vér- és bosszúszomjas, ha Artemisia szabadjára engedné, örömmel pusztítana – és a stílusa is bőven hagy kívánnivalót maga után. Nem véletlenül juthat az olvasó eszébe egy másik parazita, Venom, aki a Marvel-univerzumban pusztított lelkesen (és hasonlóan mocskos szájjal, mint a visszajáró). És fel lehetne sorolni még számtalan buddy movie-t, ahol a menekülő és összezárt – olykor össze is bilincselt – emberek (vagy más lények) végül megtanulják elfogadni egymást.
– Szívesen felzabálom a lelküket a kedvedért – ajánlkozott a visszajáró. – Jó móka lenne. És ne csinálj úgy, mintha nem lenne csábító felvetés.”
És ahogyan ezekben a történetekben, úgy Rogerson regényében is a már ismerős dinamika érvényesül: ahogyan kényszerűségből megismerik egymást, úgy kezdik el felfedezni előbb a másik fél hasznosságát, majd a kedvelhetőbb vonásait is.
És míg Artemisia arra jön rá, hogy a visszajáró talán nem is érdemelte ki a korokon át tartó büntetést, addig az őt megszálló szellem azt ismeri fel, hogy nem minden ember kétszínű, és nem mind érdemelnek kínhalált.
És bár Rogerson igen sötétnek ábrázolta ezt a középkori, még a matriarchális uralom ellenére is igen kegyetlen világot, a fiatal apáca és a szellem összecsiszolódása, a vitáik és a párbeszédeik humora sikeresen ellensúlyozza a világot uraló sötétséget – ahogyan a visszajáró szarkasztikus stílusa is. Ráadásul Artemisiának a szellem segítségével sikerül felfedeznie a saját erejét, és azt is, mennyivel bátrabb vagy eltökéltebb, mint ahogyan azt bárki feltételezte róla. A visszajáró gúnyolódásai mögött pedig apránként felsejlik a saját tragédiája, Artemisia csattanós válaszaiban pedig az a magabiztosság, amit korábban elnyomott magában.
– Tudtad – szakította meg sötét elmélkedésemet a visszajáró –, hogy közel száz évembe telt felfogni a szerzetesek létezését? Mindvégig azt hittem róluk, hogy csak szokatlanul szőrös apácák.”
Apácák fegyverben – A Vespertine matriarchális világa
Rogerson egy kifejezetten egyedi világot épített fel: Lorraine vallási és politikai rendszerét egy olyan matriarchális egyház uralja, amelynek az alapját a holtak ápolása, a szentek tisztelete és a szellemek elleni elszánt harc adja.
Ebben a világban az összes fontos szent, történelmi vértanú és mitológiai alak nő, míg a férfi papoknak (mint amilyen a hideg és merev Leander, Artemisia üldözője és vallatója) alig jut igazán fontos szerep. Ez a merev, dogmatikus női hierarchia határozza meg a mindennapokat, és ez adja meg a fojtogató alaphangulatot is.
Azonban Rogerson a mellékszereplők segítségével sikeresen enyhít a sötét és komor hangulaton. És nemcsak a karakterek humorával vagy a bátorságukkal, hanem azzal is, hogy a személyükben nem fantasy-kliséket teremtett meg. A csatatéren harcoló katonák és a vezetőjük nem arctalan, kegyetlen hústornyok, hanem valódi, lojális védelmezők, akik többször is megmentik a lányt.
Ugyanilyen erős az apácák közössége is: ahelyett, hogy azonnal máglyára vetnék Artemisiát, amikor kiderül, hogy egy túlvilági szörnyeteg szállta meg, nem mondanak le róla, és kitartanak mellette. Van itt egy mély, bajtársi lojalitás, ami beragyogja a gótikus sötétséget és a dogmákat.
Ráadásul Rogerson nem tökéletes, legyőzhetetlen amazonokat teremtett meg, hanem olyan nőket, akiket a társadalom vagy a saját traumáik igen korán megbélyegeztek.
Ilyen, a saját korlátait legyőző erős nő Artemisia korábbi, a lánytól rettegő szobatársa, Marguerite is, aki a történet során Artemisia kéretlen – valamint igen makacs és lerázhatatlan – segítőjévé válik.
Az élő ereklye – Hogyan válsz árucikké, mielőtt még meghalnál?
A regény legerősebb valláskritikai és pszichológiai motívuma az, ahogyan az egyház egyszerre üldözi és próbálja meg felhasználni Artemisia megszállottságát.
Mivel képtelenek megfélemlíteni, leigázni vagy meggyőzni arról, hogy szabaduljon meg a visszajárótól, megpróbálnak még életében szentet csinálni belőle.
Ugyanez vonatkozik a szélhámos ereklyekereskedőkre, akik Artemisia „vérét” vagy az őt megsebző nyílvessző szilánkjait árulják jó pénzért. Az átlagemberek pedig abban reménykednek, hogy a lány majd megmenti őket a támadó szellemektől – átruházva ezzel rá a saját megmentésüknek a felelősségét is.
Rogerson tűpontosan mutatja be az elszemélytelenítést: a leendő szentekből egyszerűen kitörlik a valódi, hús-vér embert és a személyiségét, hogy üres, imádható szimbólumot gyártsanak belőlük a tömegeknek.
(…) miközben tucatnyi hang kiáltotta körülöttem a nevemet, hogy az igazsággal mit sem törődve kaphassanak belőlem egy darabot: még ha le is vágnának, mint egy állatot, akkor sem lenne elég vér a testemben a szent nyílvesszők felkenéséhez. Saját kezűleg csinálnának mártírt belőlem, hogy kielégítsék a szentek iránti éhségüket.”
Az egyház és a szentek köré épített mitológia pedig főképp akkor válik igazán undorítóvá, amikor kiderül egyes szellemek ártatlansága és a szentként tisztelt misztikus vezetők korrumpálódása.
Szavakkal megfestett sötétség
Rogerson már a Hollók varázslata című regényével is bizonyította, hogy nagyon jól ért ahhoz, amihez csak kevés író: a szavakkal is képes festeni. Abban a történetben az általa ábrázolt napfényes, ragyogó, öröknyári világ fedte el azt a folyamatos rothadást, ami a tündérek életmódját jellemezte. Ehhez képest a Vespertine – Holtak tisztítója világa sötét, komor, ködös és igen zárt, amibe viszont folyamatosan fényt visz akár Artemisia és a visszajáró hűsége egymás iránt, akár az a lojalitás, amelyet a katonák, az apácák és Marguerite mutatnak a lány iránt.
Ugyanígy képes néhány igen jól megválasztott kifejezéssel megfesteni az Artemisiának otthont adó kolostor zárt, mégis biztonságot nyújtó világát, ahogyan a kívülről ragyogó, belülről mégis rohadó nagyváros fenyegetettségét is.
Amikor a valóság közbeszól: egy elmaradt trilógia krónikája
A Vespertine – Holtak tisztítója bár lenyűgöző történet, helyenként kissé erőtlennek, a végén pedig meglehetősen lezáratlannak tűnik.
Rogerson a könyv végén található Köszönetnyilvánításban mesél arról, hogy a történetet trilógiának tervezte, de a Covid alatti depresszió és a mentális terhek annyira legyűrték, hogy nem volt kedve írni – viszont a saját szorongásait, magányát és depresszióját belegyúrta Artemisia karakterébe. Mindezek miatt végül elengedte a folytatásokat, így maradt nyitott végű regény Artemisia és a visszajáró története.
Emiatt a világépítés is hiányosnak tűnik néhány helyen, ahogyan a vallási/politikai rendszer kibontása is, ami azért sajnálatos, mert egyébként a szerző egy nagyon izgalmas és újszerű világot kezdett felépíteni, ahová szívesen visszatérne az olvasó.
Ugyanilyen izgalmas és kedvelhető volt Artemisia és a visszajáró kapcsolata is, így – bár az írónő azt közölte, nem fogja folytatni a történetet – én kifejezetten reménykedem, hogy Rogerson később még meggondolja magát, mi pedig ismét fejest ugorhatunk a két főhős elszánt szócsatáiba.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
