Jó seinenhez méltón a Vinland Saga szállítja az akciót, csatákat és politikai konfliktusokat, de a megvalósításban azért akadnak hiányosságok. Kritika.
HIRDETÉS
Az első két kötet lassabb üteme után – ahogy az animéből sejthettük – beindultak az események a Vinland Sagában. Évek telnek el, Thorfinn lassan felnő Askeladd kalózai között – csendes, könyörtelen harcos lesz, akit csak az éltet, hogy egy nap végre bosszút állhat a férfin az apja haláláért. Svend király eközben teljes inváziót indít Anglia ellen, és az országba érkezik a kisebbik fia, a félénk, finomlelkű Knut herceg is. Mikor Askeladd megneszeli a herceg hollétét, kap a lehetőségen, hogy növelje a hatalmát, és kalózaival a védelmébe szegődik. Ahogy azonban átutaznak Anglián, egyre jobban megismerjük a kapitány múltját, és kiderül, hogy nagy tervei vannak a herceggel…
A Vinland Sagának határozottan erős oldala a grafikája, mert elképesztően jó érzés volt a kezemben tartani ezt a két kötetet. A harmadik kötet elején még egy-két színes oldalt is kapunk, de végig igaz, a hajók, a tájak, még a ruhák is rendkívül kidolgozottak. Külön örültem annak, hogy a rajzoló még arra is figyelt, hogy a nedves haj rendesen a fejre simuljon. Miközben nagyrészt csatákat és brutalitást látunk, a Vinland Saga képi világa egyszerűen lenyűgöző, semmivel nem marad el az animált változat mögött – sőt, merem állítani, hogy a témának még jobban is áll a fekete-fehér környezet. A fordítás ugyancsak, továbbra is igényes. Örültem neki, hogy a történelmi karakterek, például Knut és Svend tényleg a hivatalos, magyar megnevezésüket kapták az angol helyett – valószínűleg sokkal könnyebb dolga lesz az olvasóknak, ha szeretnék kicsit beleásni magukat a történelmi háttérbe.
A történet tényleg beindul: aki az akcióért szerette a mangát, az a két új részbenben megtalálja a számítását. Vannak epikus csaták, párbajok – és persze jó adag filozofálás is róluk. Bár az ilyen töprengések nem mindig jól elhelyezettek, Askeladd bandája esetén sikerült megfogni, hogy a harcos kultúrában felnőtt férfiak mennyire nem tudnak kilépni abból a világból, ahol a vér és a halál a mindennapok része, tisztelt és fontos dolgok. A karakterépítés híveinek pedig ott van Askeladd háttértörténete, ami nem veszített az erejéből a mangaváltozatban sem. Miközben bőven látjuk a karakter sötét oldalát, legyilkolt faluk és kegyetlen csapdák szegélyezik az útját, továbbra is az egyik legizgalmasabb személyiséggé teszi az az őszinte szeretet, amit a szülőföldje felé mutat, és azok a politikai játszmák, amiket bevállal érte.
Thorfinn és Knut, a két főszereplőnk egyelőre kicsit haloványak Askeladd mellett – kevés aktív döntést hoznak, Thorfinn bár harcol, és hangoztatja, hogy fontos neki a bosszúja, de a harmadik kötet elejét leszámítva ritkán kerül olyan helyzetekbe, amelyek valóban megmutatnák, milyen ember. Knut pedig szó szerint nem találta még meg a hangját, a félénksége, introverziója teljesen megfosztja az esélytől, hogy igazán komoly szerepet vállaljon a cselekményben. Persze, egyértelmű, hogy a Vinland Saga egyre erősödő politikai szálának ő a kulcsfigurája, a Trónok harcától és barátaitól megszokott módon mindenki őt próbálja tologatni a sakktáblán, de karakterként még nem sokat lehet róla mondani.
Azonban a harmadik és negyedik kötetben már egyértelműen megjelennek a sorozat hibái is.
Az első, ami szemet szúrt az esetlen világmagyarázatok. A politika fontos szerepet kap a történetben, így nem csoda, hogy az író arra jutott, meg kell ismertetnie velünk a korabeli Anglia hatalmi viszonyait, de néhány jelentősebb flashback, vagy akár lábjegyzet is jobban működött volna, mint az, hogy random falusiak tárgyalják ki, miért is rossz király Ethelred, és Mercia miért nem teljesít jobban. (Meg persze azt is, hogy a politika nem női dolog, és nem a családi asztalhoz való. Ott imádkozni kell.) Sokszor ugyanilyen sutának érződik, amikor a szereplők a vallásról beszélnek – persze érthető, hogy előkerül a téma, a kereszténység és a viking kultúra ütközése meghatározó elem, de hiányzik belőle a természetesség. Ezek a karakterek egy olyan világban élnek, ahol az istenek, a túlvilág maguktól értetődő dolgok, de mikor olvastam a képregényt, újra és újra úgy éreztem, mintha modern emberek cinikus filozofálását látnám. Knut és Thorfinn ellentétét gyönyörűen élezhetné a vallásuk eltérése, fókuszálhatnánk arra is, hogy a hatalomban lévők hogyan használják ki a népük hitét, de mindkettőt épphogy érintjük.
Erősen a Trónok harcát idézi az is, hogy a Vinland Saga próbál nagyon sötét lenni – még az animéhez képest is grafikusabbra veszi a figurát, a szereplői tényleg kegyetlenek, és a szexuális erőszak is bőven megjelenik.
Ami problémát jelent, hogy a brutalitás mintegy hangulatfestő elemként működik – nem ott jelenik meg, ahol tényleg szükség van rá, hogy megmutassuk egy karakter sötétségét, hanem egyszerűen arra szolgál, hogy lássuk, ilyenek ezek a vikingek.
Ez pedig sokszor a szereplők kárára megy – például, bár Askeladdból jóformán bármit kinéz az ember, a háttértörténete teljesen abszurddá teszi, hogy eltűri, hogy az emberei nőket bántalmazzanak. A brutalitás folyamatos jelenléte sajnos ahhoz is vezet, hogy a mellékszereplők sok szempontból eldobható díszletnek érződnek. Vannak, persze, akiknek megismerjük a nevét, de a legtöbbről ránézésre meg lehet mondani, hogy lesz-e még szerepe, vagy az elsődleges célja, hogy látványosan haljon meg, és ezzel még jobban megértsük, milyen gonosz is a világ.
Azért azt meg kell jegyezni – a Vinland Saga még mindig szórakoztató olvasmány. Garantáltan leköt, és meg merem kockáztatni, hogy sok olvasó felveszi majd a történelemkönyveket is utána, hogy megtudja, merre is vitt még Thorfinn Karlsefni útja, vagy mi lett valójában II. Knut királyból. Azonban jót tett volna neki, ha az alkotója tesz egy lépést hátra munka közben, és átgondolja, pontosan mit, és hogyan is akar átadni. Biztos, hogy minden jelenetére szüksége van? Minden szereplőre? Biztos, hogy nem lehetne máshogy megfogalmazni, más szájába adni egyes mondatokat? A Vinland Saga egy kiváló koncepció és egy izgalmas történet – de azért még bőven lenne mit fejlődnie.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
