Yorgos Lanthimos ezúttal nem női Frankenstein-szörny történetet (Szegény párák) dolgozott fel, nem is a hatalomért küzdők kisstílű harcát karikírozta ki (A kedvenc), de egyéb barbárságokra (A homár) sem vetemedett, hanem elkészítette egy koreai sci-fi, a Mentsétek meg a zöld bolygót! remake-jét. Ebből pedig önnön jogán is működő, talán az eredetinél aktuálisabb film lett, még ha ez nem is feltétlen Lanthimosnak, hanem jelenkorunk őrületének köszönhető. Bugonia kritika.
A Bugonia nagyvonalakban követi a 2003-as koreai filmet, áthelyezve azt amerikai környezetbe. Az összeesküvéselmélet-hívő Teddy (Jesse Plemons) és unokatestvére a sötétben dolgoznak, hogy a fényt szolgálják: el akarják rabolni a közeli gyógyszercég vezérigazgatóját, Michelle Fullert (Emma Stone), mert földönkívülinek hiszik, aki az emberek vesztét akarja. A mit sem sejtő nőt foglyul is ejtik, szó szerint megkopasztják, fehérre kenik, és biztos, ami biztos, meg is kötözik. Majd vallatni kezdik, a gyanútlan CEO pedig szerencsére nem hagyta hátra ijedtében a korpó nyelvet és a puha készségeit.
Lanthimos a komikus alapszituációt elsősorban társadalmunk fekete tükreként alkalmazza, amihez letisztult képi világgal és ehhez mérten érdekes és könnyen dekódolható szimbólumokkal dolgozik. Utóbbibakban nem tér el sokban a koreai eredetitől: a méhek mint a szorgos dolgozók jelképei, szemben a mérgező technológiával végig megmaradnak. Az amerikai környezet így csak apróságokban érhető tetten, mint például az Emma Stone köré felépített steril, rendezett vállalati világ, ami szemben áll az egyszerű vidéki srác hétköznapjaival.
Szintén kihagyott ziccernek érződik, hogy bár a rendező felvet a két szereplőn túlnyúló globális problémákat, mint a környezetvédelem vagy a multicégek felelőssége, de a keretezésen túl Lanthimos ezekkel nem foglalkozik. Ami nem is baj abból a szempontból, hogy két karakterével is apró részletekben, de sokat tud mesélni jelenünkről. A múzsájává avanzsált Emma Stone és a filmszerepről filmszerepre egyre zseniálisabb Jesse Plemons (utóbbi szerepeiket figyelembe véve) egyszerre rutinból és jutalomjátékként viszik végük szerepüket. Kettejük közül számomra Plemons alakítása érződik itt erősebbnek, hiszen
egyrészt több teret kap Teddyként, amit meg is hálál a vásznon, másrészt a legtöbb helyzetben is képes megőrizni karaktere sokoldalúságát.
Az alapvetően jóravaló figurából fokozatosan válik azzá, ami ellen küzd, hogy aztán kétségbeesésében meglássuk az ideológiái mögött álló az embert. Vele szemben Emma Stone végig kimért és számító, az ő színészi tehetsége inkább a nehéz szituációkban érhető tetten.
Az éles határok ellenére számos közös pont is feszül a két főszereplő között, amit nem csak a párhuzamosan bemutatott edzések, utazások vagy egyéb tevékenységek tesznek ki. A Bugonia a film feléig mesterien képes fenntartani ezt a távolság-közelség ritmust a két karaktere között. Ez megmutatkozik például a CEO és a konteós fiúk kergetőzésében, de a barátinak induló beszélgetésekben is – mindez pedig rengeteg abszurd szituációt szül. A feszültség hol a tetőfokára hág, hol pedig azon feszengünk, hogy Emma Stone karaktere meg tudja-e találni a közös hangot elrablójával, máskor pedig Jesse Plemons és az unokatesó moralizálásán és küldetéstudatán élcelődik sokat a film.
Az abszurd mókamenetek között Lanthimos megvillantja az egész mögött húzódó szomorú valóságot – ami bár ne volna olyan hihetetlen, mint egy Hihetetlen magazin címlapján virító űrlényes konteó. Teddy és Michelle nemcsak az összeesküvés-elméletek és a valóság közti konfliktust testesítik meg, hanem a társadalmi olló két végét is: a felső tízezer és az egyszerű munkásember (utóbbira is utalnak a méhek, a hétköznapi dolgozókra). És bár leülnek egymással egy asztalhoz, a köztük tátongó távolság pont annyira éles és aggasztó, mint két különböző véleménybuborékban létező emberé.
Elhatározottságukból fakadó, lassan kibontakozó brutalitás teszi csak őket hasonlatossá, az a zsigerből jövő emberi elkeseredettség, amikor már tényleg bármire képesek vagyunk.
Lanthimos leginkább ezzel játszik filmjében, és próbál ennek mentén becsapni minket, miközben kicsit azon is elmereng, hogy érdemes-e ennek a bolygónak a birtoklására az emberiség. Hiszen a társadalmi különbségek ellenére mégsem vagyunk annyira jobbak egymásnál. De ahogyan korábban írtam, Lanthimos Teddy és Michelle kergetőzésén túl nem sokszor tér ki ezekre a nagyobb témákra.
A film előrehaladtával ez pedig egyre inkább hiányik. Hasonlóan a Mentsétek meg a zöld bolygót!-hoz, a Bugonia sem fél folyamatosan váratlant húzni, viszont ezt kis gőzzel teszi, pedig a koncepció láthatóan még többet elbírna. Az elkerülhetetlen pokol csak kitörni látszik, de ténylegesen elszabadulni nem, olyan, mintha a legeslegvégi fináléig visszafogná Lanthimos az egészet. Emiatt pedig a befejezés is inkább érződik egy várva várt beteljesülésnek, semmint az űrlényes konteós őrület totális elszabadulásának vagy egyáltalán egy bátor, váratlan húzásnak.
Ez pedig Lanthimos eddigi munkásságához mérve – bármilyen hihetetlen is – nagyon közönségbarát.
Olyan szempontból nem probléma, hogy így sokkal többen tudnak kapcsolódni azzal, amiről a Bugonia szólni szeretne, ám a régimotoros cinefilek érezhetnek némi normalizálódást Lanthimosban önmagához képest. Igen, az alapkonfliktus ellenére is. De már ez a tény, hogy egy konteós ufós film beszél közérthetően a köztünk húzódó falakról, már az sokat mond a valóságról, amiben élünk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
