Az Alien: Föld bátran igyekszik új színt hozni egy elcsépelt franchise-ba. Ez lehetne a legnagyobb erőssége is, ha közben képes lenne megfelelni az önmaga által támasztott elvárásoknak is.
HIRDETÉS
Nyilvánvaló, hogy A nyolcadik utas: a Halál önmagában nem igényelt soha semmilyen folytatást, előzményt vagy spin-offot. Egy minden tekintetben abszolút kerek, lezárt és kompakt történet. Egy tökéletes film, amiben pont annyit tudunk meg a xenomorphról, mint amennyit feltétlenül tudnunk kell. A többek között Ridley Scott, Dan O’Bannon, H.R. Griger, Walter Hill és Jerry Goldsmith zsenialitásából megszületett Alien egy tökéletes űr-slasher. Ami részben épp azért volt olyan hatásos, mert egy teljesen ismeretlen, addig nem látott horrort szabadított ránk. A xenomorph maga a kozmikus rettenet. Az ismeretlen, amitől félünk. Az árnyékokban és sötét sarkokban leselkedő borzalom. Nem véletlen, hogy az egész film vizuális dizájnja is éppen azt a célt szolgálta, hogy sose tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani azt, hogy biztosan nincs ott a szörny. Minden további magyarázat arról, hogy honnan jött vagy mi a célja, nem csak a sztori szempontjából teljesen felesleges, hanem alapvetően ellentétes a film lényegével.
Persze, így bő harminc évvel az első folytatás, és az azt követő – mindenféle médiumra gyártott – számos előzmény, spin-off és crossover projekt után felesleges ezen vekengeni. Ez van. Viszont épp ezért fontos ezt észben tartani, hogy soha nem lesz már olyan Alien-film, ami képes lehet ugyanazt a hatást elérni, mint az első. Ezt pedig valószínűleg már James Cameron, David Fincher és Jean-Pierre Jeunet is tudták. Mert, ha van egy nagy erénye ennek a franchise-nak az az, hogy mindig teret engedett az alkotói kísérletezésnek. Mindegyik rendező igyekezett a saját látásmódját belevinni a történetbe, máshová helyezni a fókuszt és máshogyan ábrázolni a horrort. Amikor a – Fox minden szellemi tulajdonával egyetemben – az Alien franchise is a Disneyhez került, félő volt hogy a széria ugyanarra a sorsra jut, mint a Star Wars. Túl sok, túl gyakori bőrlehúzások áldozatává válik, amelyekből épp az a merészség és egyediség hiányzik majd, ami az első négy filmet kultikussá tette. Ennek jele volt kicsit az Alien: Romulus is, ami ugyan egy roppant szórakoztató Alien/űrhorror, ám tulajdonképpen nem más, mint a klasszikusok legjobb pillanatainak best-of remix albuma. Így, ha csupán egy pozitívum elmondható az első Alien streaming sorozatról, akkor az a merészsége. A Disney láthatóan teljes kreatív kontrollt adott a Fargo és Légió sorozatokat jegyző Noah Hawleynek,ő pedig élt a lehetőséggel. Bármilyen Alien-sorozatra is számítottunk, az Alien: Föld semmiképpen sem az. Az már más kérdés, hogy az egyediség még önmagában nem egy minden más felett álló erény.
Az Alien: Föld cselekménye két évvel A nyolcadik utas: a Halál előtt veszi kezdetét. Így a franchise – mozgóképes iterációi során – most először látjuk azt a világot, amit a Nostromo hátrahagyott. Miközben Ripley és társai még mélyűrbéli álmukat alusszák, a Föld a mega-vállalatok martalékává vált. A nemzetek kora véget ért és a bolygó irányítása öt cég kezében összpontosult. A kapitalista puskaporos hordót végül a Maginot, a Weyland-Yutani idegen organizmusokat szállító kutatóhajója robbantja be, amikor lezuhan a legnagyobb rivális, a Prodigy által uralt Új-Sziám területén. Utóbbi pedig kapva-kap a lehetőségen, és a roncshoz küldi a legújabb – az örök életért zajló verseny során kifejlesztett – hibrid androidjait. Ezzel pedig rendesen felborul a cégek közötti törékeny, hatalmi egyensúly. (Nem spoiler: a hajóval egy xenomorph is érkezett.)
Noha kronológiai helyzete miatt a sorozatot rendre előzményként aposztrofálják, valójában nem az. Legalábbis a klasszikus értelemben nem előzménye a Nyolcadik utasnak (vagy bármelyik filmnek), hiszen a konkrét cselekménye tekintetében nem kapcsolódik hozzájuk – egyelőre. Az mindenképpen örömteli, hogy nem próbálja (újra) megmagyarázni a xenomorph eredetét. Ennek megfelelően nem is folytatja Ridley Scott korábbi előzményeit. Noha Hawley többyször elmondta, hogy nem szereti Scott filmjeit, a sorozat valójában, lényegi kérdésekben nem megy szembe azokkal. Tehát az Alien: Földben semmi olyan nem történik, ami utólagosan semmissé teheti a Prometheus és Alien: Covenant filmek cselekményeit. Persze nem is idézi meg őket, vagy folytatja azok nyitva hagyott szálait. Így az Alien: Föld egyelőre, még nagyobb gond nélkül elfér a filmek kánonjába. Ám épp olyan könnyen ki is dobható onnan. (Persze a sorozat nyitott lezárása miatt elképzelhető, hogy a későbbiekben ellentmondásba kerül majd a filmekkel, de ezt majd megtudjuk, ha – egyáltalán – elkészül a második évad.)
Hogy a sorozat könnyen ki-be illeszthető (még) a széria kánonjából, az azért is jó,
mert az Alien: Föld kicsit, nagyon egy kapitális blöff.
Gyönyörűen elkészített, remekül eljátszott, míves és helyenként nagyon hatásos, de blöff.
Pedig Hawley bizonyos szemszögből nagyon is rátapintott a lényegre. Felismerte, hogy ebben a franchise-ban már réges régen nem a xenomorph a legérdekesebb. Sőt, az annál kevésbé izgalmas, minél többet tudunk meg róla. Így – bár már a korai epizódokban feltűnik – a hangsúlyt nem is rá, hanem az Alien-franchise más, hasonlóan fontos visszatérő elemeire helyezte. Az androidokra és a mega-vállalatokra. Az Alien: Földben jelen van az „alien”, így történnek klasszikus „alien” dolgok: vannak arctámadók, mellkas robbantások és menekülés a banánfejű elől. De ez valójában inkább egy cyberpunk sorozat, ami elsősorban főleg a transzhumanizmussal kapcsolatos témákat boncolgat. Mitől ember az ember? Egy robot testbe töltött tudat azonos-e még az eredeti személlyel? A testünk vagy a szellemünk a meghatározóbb részünk? Ez egészül ki a cyberpunk klasszikusan kapitalista szkeptikus/kritikus hátterével – ami pedig tulajdonképpen a legelső film cselekményének is a kiindulópontját adta.
Legalábbis úgy tűnik, hogy ezen lesz a hangsúly. Hawley ugyanis nem másolja a filmeket, hanem bátran igyekszik bővíteni az univerzumot. Hiszen a klasszikus szintetikus androidok mellé megérkeztek a(z emberi alapokból továbbfejlesztett) cyborgok és a hibridek. Utóbbiak olyan robotok, akikbe gyerekek elméjét töltötték fel. A három mesterséges életforma ütköztetése rengeteg izgalmas kérdés előtt nyitja meg az utat,csak aztán a válaszokat nem igazán sikerül megtalálnia.
Pedig az Alien: Föld nemcsak témákban és világban, de esztétikában is azon van, hogy minél inkább kitágítsa ennek a franchise-nak a kereteit. Hawley gyors, párhuzamos vágásokkal és bizarr áttünésekkel operáló képivilága, az erős zenei aláfestéssel megtámogatva egy egészen egyedi, szürreálisan hátborzongató atmoszférát teremt. Vadul, totális erőbedobással, a néző kezének teljes elengedésével kezd, hogy aztán csak szép komótosan kezdje el helyére pakolni a kirakós darabokat. Ez pedig egy – mostanában inkább túl magyarázott, túlnyújtott, fanservice centrikus – franchisetermék esetében üdítően friss és bátor hozzáállás. Vizuálisan, hangulatában az Alien: Föld mindenképpen az év egyik legimpozánsabb sorozata. Megadja a felfedezés élményét, épp ezért kiábrándító az a semmi, amit a végén találunk.
Mert tartalmában sajnos már sokkal kevésbé erős, mint külsőségeiben. Hiszen hiába indul izgalmasan, hiába kezdi el érdemben és látszólag okosan bővíteni az univerzumot, ha végül ezekkel az ötletcsírákkal érdemben nem kezd semmit. Miközben az a paradox helyzet áll elő, hogy bár kifejezetten üdítő, ha egy franchise mer új utakra lépni, közben felmerül a kérdés: hogy ez így még biztosan Alien sorozat-e?
Ha rossz filmnek tartanám a Csillagok háborúja nyolcadik részét, akkor mindenképpen azt írnám, hogy
az Alien: Föld ennek a szériának az Utolsó jedikje.
Csak, hogy – és itt lehet kövezni – míg Rian Johnsonnak sikerült az, hogy többnyire – a karakterívek terén – konzisztensen vigye végig az elképzelését, miközben valójában hű marad a franchise lényegi szellemiségéhez, addig Hawleynek nem. Olyannyira, hogy a végére az az érzésünk lehet, hogy az egész sorozat sokkal jobb lehetne, ha nem telepedne rá egy ismert franchise. Főleg mert a legfontosabb Alien-jegyek néha olyanok, mintha csak azért kerültek volna a sztoriba, mert a Disney nem adott volna forrást Hawleynak egy saját sci-fi sorozatra.
Hiszen a xenomorphnak igazából nincs jelentősége. Legalábbis abban az értelemben nincs, hogy a sorozat akkor is 100%-osan működne, ha lecserélnek egy bármilyen, random, új űrlényre. Sőt! A széria – ez szintén pozitív – behoz egy halom új idegenlényt. Ezek pedig izgalmasabbak és félelmetesebbek, mint a poszterlány idegen. Persze Hawley a xenomorphot is igyekszik új megközelítésében tálalni, de sajnos azzal, hogy kvázi egy ölebet csinál belőle nagyjából ki is lúgoza – főleg, ha szembe állítjuk a sorozat által prezentált új, még ismeretlen kozmikus borzalmakkal.
Szomorú, hogy pont a Xenomorph nem működik egy Alien-sorozatban. De eleve egy róka fogta csuka a helyzet, hiszen eleve nem sok lehetőség maradt ebben a lényben. Vagy meghagyjuk olyannak, amilyen, de az ma már kevésbé hatásos/érdekes. Vagy megújítjuk, amivel meg – mint itt – félő, hogy az esszenciáját veszíti.
Ám sajnos az alapvető probléma nem is az, hogy az Alien: Föld nem elég Alien.
Hanem, hogy a végére önmagában sem tud igazán jó lenni. A konzisztensen jó, szépen, tempósan építkező első négy rész, majd a „klasszikus Alien”,élményt a Romulushoz hasonló minőségben megadó visszaemlékezős ötödik rész után hirtelen minden szétesik. Szinte minden korábban felvetett morális és gondolati dilemma a háttérbe szorul, vagy bántóan triviálisan lesz feloldva.
Sajnos végül nem csak azért kezd blöffnek érződni a sorozat, mert nem tud kellően elmélyedni a maga által felvetett témákban hanem, mert a cselekmény is egyre hézagosabbá válik. Kezdve a főszereplő, fő-hibrid Wendy már-már deus-ex machina jellegű képességeivel. Sosem kapunk konzisztens magyarázatot Wendy és a kozmikus cserebogár viszonyának okára, mibenlétére vagy arra, hogy ellenben a többi hibriddel, ő miért tud mindent is meghackelni, és a gazdái ezt miért hagyják neki. Az évad végére aztán szinte minden lóg a levegőben. Ami nagy kár, mert a remek atmoszférán és a bátor vállalásain kívül is vannak még a sorozatnak erényei. Kár, hogy a végeredmény képtelen több lenni az alkotóelemei összességénél.
Az Alien: Föld iránya alapvetően dicséretes lenne, hiszen a legtöbb mai folytatással ellentétben meg meri tenni, hogy új nézőpontokat keressen. Ám sajnos ezeket végül nem csak az alapművel nem sikerül teljesen összeegyeztetnie, de saját vállalásaiba is beletörik a bicskája. Azonban így is bőven szorult annyi kreativitás és tehetség a sorozatba, hogy bőven legyen potenciál – azért óvatosan várt – egy lehetséges második évadra. De mindenképpen érdemes nem a filmek előzményeként/leágazásaként kezelni a sorozatot, hanem mint önmagában létező entitást az Alien-multiverzum egy másik ágán.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
