Hat halloweeni horrorfilm igazi horror-haladóknak

Hausu (1977)

A gyerekek rémisztő és rémisztően abszurd dolgokat tudnak kitalálni, és erre tökéletes példát jelent az 1977-es Hausu (House – “A ház”) c. japán horrorfilm. A Hausu hét diáklányról szól, akik meghívást kapnak egyikük nagynénjéhez a szünidőre, ám megérkezésükkor furcsa események fogadják őket, és lassanként kiderül, hogy mind a nagynéni, mind hatalmas vidéki háza bőven rejteget sötét titkokat. Eddig viszonylag klasszikus horrorfilm alap, és még értelme is van, igaz? Hát, nem sokáig lesz. A Hausu totális lázálom, a jelenetek teljes káoszban követik egymást, a karakterek jelleme két szóval leírható (amiből legalább egy a nevük. Kung-fu kung-fuzik, érthető?), és közben mégis összeáll valami őszintén szórakoztatóvá. Ez a film tökéletes példa az annyira rossz, hogy már jóra – az első tíz perc után a néző feladja, nem próbálkozik megérteni, csak elfogadja, hogy macska, és onnantól kezdve végig neveti az egészet. Van itt emberevő zongora és ágynemű, néha betétdalok, egy medve, ami tésztát készít, vérző órák, második világháborús flashbackek, mindez a realisztikustól végtelenül távoli effektekkel, hogy a mi unalmas, felnőtt agyunk is megértse, igen, ez a film sosem lesz logikusabb.

A rendszer a káoszban ugyanis lényegében a gyermeki elme: Nobuhiko Obayashi a kislányával együtt írta meg a történet alapját, mert “a gyerekek olyat is kitalálnak, amit nem lehet megmagyarázni”. Ha pedig ezzel a szemmel nézzük, a Hausu egy egészen különleges élménnyé változik: mert kinek nem voltak furcsa, abszurd, értelmetlen félelmei gyerekként, ki nem talált ki olyan történeteket, ahol a karakterek még nem léptek túl a legalapvetőbb archetípusokon, kinek nem jutottak eszébe a legelvetemültebb asszociációk, amikor meglátott egy szokatlan helyet vagy embert? Persze ezzel együtt is kifejező, hogy a forgatókönyv megírása után a filmet két évig nem kezdték el forgatni, mert a stúdió minden rendezője attól félt, hogy rá fog menni a karrierje, de az ilyesmi részletkérdés. Ha annak idején nem is értékelték, ma már kultfilmnek számít: igazi csemege az abszurd trash horrorok között. (Medvegy Anna) 

Phantasm (1979)

A Phantasm az egyik legagyamentebb kulthorror, amit nem láttál. Don Coscarelli rendezése – amelyre ugyen néhol Fantazma és Agyrém címeken is hivatkoznak, de egyik sem hivatalos – úgy ragadja tökön a halloween kvintesszenciáját, hogy igazán semmi klasszikusan halloweeni nincs benne. Se töklámpás, se csoki, se csalás. Cserébe az egész egy csodálatosan bizarr lázálom a félelemről. Hangulatilag egy ideig tökéletesen illeszkedik a 70-es évek olyan, ilyenkor kötelezően megnézendő horrorjai mellé, mint a Halloween és Az Ördögűző. Már csak a zene miatt is: Fred Myrow és Malcolm Seagrave szintetizátor dallamai egyaránt idézik John Carpenter munkásságát vagy a Tubular Bells taktusait. Ez, és a Stephen King jellegű cselekmény – az álmos amerikai kisvárosban (egy gyanús temetkezési vállalkozó képében) megjelenik a gonosz – együtt. Aztán ahogy halad előre cselekmény, úgy válik egyre világosabbá, hogy Coscarelli sokkal közelebb áll a korszak olasz horrorendezőihez, mint amerikai kollégáihoz.

A Phantasm ugyanis egy teljesen kiszámíthatatlan agymenés, amelynek lázálom logikájú cselekményében egymást érik az erőszakos, intergalaktikus törpék, a Dűne félelemdobozával operáló jósnők, a gyilkos cikeszek és hallhatatlan óriások. Hogy aztán kiderüljön, az egész talán meg sem történt. Vagy igen? Nem derül ki, de nem is ez a lényeg. Vagyis kicsit pont ez. A Phantasm – még ha akaratán kívül is – tökéletesen ragadja meg a kozmikus horror esszenciáját. Azt a hátborzongató érzést, amikor a felfoghatatlan, minden racionalitást nélkülöző horrorral találkozunk. A nagyszerű atmoszféráját pedig még az sem teszi tönkre, hogy nagyjából minden főszereplő csapnivalóan játszik benne. Kivétel persze a rémisztően karizmatikus, hórihorgas rémembert játszó Angus Scrimm, akinek már a tekintetétől megfagy a vér az ereinkbe, amikor pedig megszólal, be is szarunk. (Pongrácz Máté)

A madárijesztő (The Dark Night of the Scarecrow, 1981)

Ha csak egyetlen egy 80-es évekbeli madárijesztős horror TV-filmet nézel meg, akkor mindenképpen a The Dark Night of the Scarecrow legyen az! Az errefelé szimplán A madárijesztő címen futó film ugyanis már akkor „poszt-horror” volt, amikor még egy darab „kisujjeltartó” véleményvezér sem akarta „megmenteni” a jó horrorfilmeket a horror műfajtól. A Frank De Felitta rendezése ugyanis egy, a TV-s kereteit vizuálisan is meglepően meghaladó, tartalmas pszicho-thriller.

Mondhatni, hogy “az Egerek és emberek halloweeni folytatása”, amiben a címszereplő tinik riogatása helyett a kisvárosi csőcseléken áll boszút. Noha – vélhetően az alacsony költségvetésének köszönhetően – az évtized legvértelenebb slasher filmje, szinte minden más téren simán felülmúlja a kor mozis nagyágyúit. Sőt, Felitta olyan remek – a halloweeni esztétikát maxra pörgető – hangulatot teremt és olyan ügyes vágásokkal oldja meg a gyilkosságokat, hogy nem is érezzük azok hiányát. A biztos kezű rendezésnek, a fajsúlyos drámai töltetnek és a feszült, lidérces hangulatnak köszönhetően még mai is roppant hatásos. A 80-as évek slasher hullámának egy méltatlanul keveset emlegetett, viszont annál egyedibb és különlegesebb darabja. A klasszikus gyilkos-áldozat viszonyok felcserélésével nem pusztán ötletesebb és eredetibb, mint korának hasonszőrű mozis alkotásai, de technikai szinten sem marad el tőlük. Sőt, sok szempontból – színészi játékot is beleértve – felül is múlja őket. (Pongrácz Máté)

Halloween 3.: Boszorkányos időszak (Halloween III: Season of the Witch, 1982)

Carpenter nem akart folytatást a Halloweenhez, de végül mégis megírta a sztorit. A film olyan lett, amilyen, de bőven elég pénzt termelt egy újabb felvonásra. Carpenter azonban csak úgy volt hajlandó ismét visszatérni, ha nem kell visszahoznia Michael Myerst. A széria pénzemberei ezt elfogadták, a mester pedig teljesen új alapokra helyezte a sorozatot: egy antológiát képzelt el, amely minden évben más és más jellegű rémfilmmel jelentkezik, és csak halloween ünnepe köti össze az epizódokat. Meredek? Igen, ráadásul a Shatner-maszkos gyilkos nélküli Halloweent rosszul fogadták az emberek. Pedig a Boszorkányos időszak egyáltalán nem rossz mozi. Persze azért nem is a ’80-as évtized egyik legjobbja. A cselekmény egy Santa Mira nevű, ír gyökerekkel rendelkező kisvárosba és annak maszkgyárába kalauzol el bennünket, ahol egy egészen rendkívüli összeesküvés keretében a mai, modern boszorkányok, azaz a kapzsi pénzemberek akarják kimosni a tévénézők agyát.

Noha a rendezést lepasszolta, hamisítatlan Carpenter mozi ez: a Boszorkányos időszak rendelkezik némi kapitalizmus kritikával, amellyel kíméletlenül beolvas a gyermekeket is kizsákmányoló reklámmoguloknak (a filmben felcsendülő halloweeni dalocska egy idő után igencsak cinikussá és nyomasztóvá válik). További jó pont, hogy egészen ügyesen bánik a suspense-zel, na meg a gore-effektusok sem rosszak. Az újfent Carpenter által szerzett szintizene is remek. Mégsem egy veretes film ez: a sztori túlságosan is komótosan indul be, de ennél is zavaróbb az elképesztően suta, rajzfilmbe illő végső leszámolás, és a színészi munka is erősen kérdőjeles (a főgenyát  játszó Dan O’Herlihy-n kívül mindenki borzalmas). De ami leginkább baj, hogy az ünnepi médiabírálatnak sem tud mindig érvényt szerezni. Szóval érthető, hogy a leghalloweenibb Halloween-film nem lett népszerűbb, ugyanakkor a további, újfent a klasszikus mumussal felálló folytatásokhoz képest ég és föld föld a színvonalbeli különbség. Talán érdemes lett volna még egyszer bizalmat szavazni ennek az irányvonalak – de hiába, már régen is a pénz volt az Úr. (Szente Ádám) 

Gyilkos mulatság (Murder Party, 2007)

Egy magányos balek, Christopher halloween estéjén egy fura meghívót talál véletlenszerűen az utcán egy „Gyilkos partira”, amire jobb dolga híján el is megy egy kartonból összeragasztott Lancelot jelmezben. A buli viszont – nomen est omen – valóban egy gyilkos bulit takar, amiben egy különcökből álló kollektíva megkötözi a férfit, hogy egy művészi performansz keretein belül kivégezzék. Azonban a banda a szivárvány minden színében játszó félkegyelműekből áll, akik önhibájukból elkezdenek sorra hullani az éjszaka során.

Jeremy Saulnier (Zöld szoba, Rebel Ridge), Macon Blair (The Toxic Avenger) és a főszerepet játszó Will Sharp a The Lab of Madness nevű formációként forgatták le 2007-ben szinte nulla költségvetésből első nagyjátékfilmjüket. A Gyilkos mulatság egy raktárhelyiségbe szorított kamarathriller és horrorvígjáték, ami stílusában és látványában rengeteget merít a 80-as évekbeli popkultúrából és természetesen John Carpenter Halloweenjából a korszak egyéb alkotásai mellett. Azonban a film erőssége leginkább a szatirikus jellege, amivel leginkább a saját egójuktól megrészegült, nárcisztikus művészeket figurázza ki egyszerre brutális és humoros jelenetekben, amikből már érződnek Saulnier később kifejlődő írói zsenijének a csírái. Meglátszik a no budgetből adódó amatőrfilmes jelleg is, ami szerencsére inkább hozzáad a film bájához, de azért volt honnan fejlődni, mire az alkotók eljutottak hat évvel később a Blue Ruinig. Inkább részleteiben, mint egészében működő, stáblistával együtt 80 perces elsőfilmes agymenés, aminek a végére a kisköltségvetés ellenére is egy igazán kielégítő vérfürdőt pakoltak oda. Magányos halloween estére ideális trash gyöngyszem. (Sztepanov Márkó)

Ráfaragva: Egy halloween-tök bosszúja (Carved, 2024)

Megvan az a horror alzsáner, amelyben valamilyen ünnepek alatt sérelmet szenvedő élőlény áll bosszút a faját ért pusztításért? Gondoljunk az olyan nagyszerű darabokra, mint a gyilkos karácsonyfákat szerepeltető Treevenge, vagy a hálaadás napi vacsorákért bosszút álló pulykát követő ThanksKilling. Ebbe az ünnepi bosszúfilm sorba remekül illeszkedik a Ráfaragva (Carved) is, amely a halloweenkor kifaragott tököknek szolgáltat igazságot. 

Justin Harding saját rövidfilmjét bővítette egészestés produkcióvá, és a 2024-es Huluween alkalmával került fel a Disney+-ra. A történet egy hagyományörző telepesfaluban játszódik, ahol mindenki az éves halloweenre és tökfesztiválra készül. A település közelében azonban nemrég kisiklott egy veszélyes vegyi anyagokat szállító vonat, a katasztrófa pedig még mindig érezteti hatását a közösségben. Ez persze nem tántorítja vissza Ceddar Creek lakosait, hogy megtartsák az ünnepséget, ahol a program része egy tökfaragó verseny is. A tökök között azonban van egy nagyon furcsa példány is. A kinézete csak egy dolog, de az, hogy a verseny alatt az ünneplő tömeg ellen fordul és mészárlásba kezd, annak már a fele se tréfa. Nem úgy mint a filmn, amelyet nyilvánvalóan egy percig sem szabad komolyan venni. 

A Ráfaragva egy jópofa trash horror-vígjáték, melyet főleg azok fognak élvezni, akik eleve fogékonyak a hasonlóan eszement ötletekre. A slasher paródiának is beillő film egyébként meglepően véres, a gyilokjeleneteknél nem fogták vissza magukat az alkotók. Repülnek a végtagok és a fejek, de még egy különösen fájdalmasnak kinéző skalpolás is belefért. Sajnos azonban középtájon megtörik az addigi lendület, és a tökszörny csápos-késes modus operandija is szenved kreatív csorbákat. Meg úgy általában is lehetne picivel vadabb, elborultabb a tökéletes trashélmény eléréséhez. De még ezek ellenére is bőven ajánlott a halloween alkalmával összegyűlt baráti társaságok horrormaratonjának végére, amikor már úgyis inkább a sörözéssel egybekötött poénkodásé a terep. Hiszen ki ne akarná látni, amint egy mutáns rémtök akcióba lendül? (Laki Péter)