Még Ausztráliában is az ember a legveszélyesebb állat – Veszélyes állatok kritika

A nyári mozizásnak megvan a sajátos bája. A nyári filmek már-már fogalom, és még ha nem is a hőség évszakában látjuk őket, könnyedén kategorizálhatunk így egy-egy alkotást. A családdal vagy a barátokkal szuper élmény elmenni egy vígjátékra, egy akciófilmre, egy szuperhősös mókára… vagy épp egy horrorfilmre. Talán nem is annyira meglepő, hogy a nagy hőségben a légkondizott vetítőterem ideális teret ad a brutalitásra. Mi is egy kis „családi” kikapcsolódásra vágytunk, amikor a bulgáriai nyaralás egyik estéjére a helyi kis mozit választottuk. Este csak egy filmet adtak eredeti nyelven, ez pedig a Veszélyes állatok volt. És szerencsére nem bántuk meg – és mennyire jó, hogy itthon is még nyáron adták ezt a finomságot!

A film középpontjában Tucker (Jai Courtney A beavatott filmekből) áll, egy kapitány, aki cápaketreces élményt kínál. Kiviszi hajóvalaz embereket a nyílt tengerre, bedob egy kis csalit, az érdeklődők pedig búvárfelszereléssel, védett környezetben szemlélhetik a csúcsragadozókat. Tucker azonban ezután túszul ejti a nőket, majd, ha úgy érzi, hogy eljött az idő, feláldozza őket az állatoknak, miközben videót készít róluk. Hasonló sorsot szán a szabadszellemű Zephyrnek (Hassie Harrison), egy amerikai turistának, aki az ausztráliai Queensland Aranypartján szörfözget és keresi az útját. Tucker épp azután kapja el a nehezen elköteleződő lányt, hogy összejött Mosesszel (Josh Heuston): miközben a szörfös próbál kiszabadulni, a srác keresi őt –

A Veszélyes állatok működik. Egy kifejezetten szórakoztató és izgalmas film, ami sosem veszíti szem elől célját, és egy igen erős pillérre épít: egy jól megformált, még ha nem is túl kidolgozott sorozatgyilkosra. Jai Courtney karrierje eddigi talán legjobb szerepében csak úgy lubickol. Bájos, meggyőző mosolyát mániákus elköteleződés váltja, az egyik jelenetben pedig egy elképesztően furcsa piálós-táncolós szegmenssel készül az újabb gyilkolásra. Courtney ráadásul nüanszoltan, apró és hirtelen változásokkal, reakciókkal adja át, hogy karaktere múltja jóval többről szól, mint amit megtudunk a film során. Az egész figura egyfajta őrült, megalomán Steve Irwin-figura, aki fetisizálja az óceánt és a cápákat, és szürreális örömöt lel mások gyötrelmeiben. Emiatt azonban kifejezetten jó látni a játékát, és izgulhatunk azon, hogy hősünk megmenekül-e.

Ebben pedig remek partnere Hassie Harrison, aki folyamatosan dacol, nem adja meg magát, és minden lehetőséget kihasznál arra, hogy megmeneküljön. A színésznő szuperül átadja ezt a sosem lankadó túlélési ösztönt, és a gyilkoshoz hasonlóan az ő esetében is sejthető, hogy milyen életút formálta ilyenné jellemét. Kettejük dinamikája is pazar, a kapitány pedig még becsüli is harciasságát, párhuzamba állítva a cápákkal. A Veszélyes állatok gyakorlatilag kettejük mentális és fizikai párharca elhelyezve a tenger közepén –

Bár Sean Byrne tíz éve nem rendezett, most mégis kiválóan keltette életre Nick Lepard forgatókönyvét, összehozva a Cápát a sorozatgyilkosos gyilokparádékkal. A tájak és a hangulat felváltva gyönyörű és nyomasztó, szemléltetve az ausztráliai partvidék fantasztikus báját, majd szembe állítva  Tucker hajójával, ahol a nőket tartja fogva. Az óceán félelmetes végtelensége úgy kerül kontrasztba a beltér klausztrofób jellegével, hogy közben együtt alkotnak egy masszív, még félelmetesebb börtönt. Ehhez nagyon jól passzol Michael Yezerski klasszikusabb zenei kompozíciója, ami azért néha irritálóan sok hirtelen zajt és dörrenést alkalmaz azért, hogy sokkoljon. Pedig az igazi feszültséget Tucker és Zephyr dinamizmusa adja és az a morbid fogócska, amit lenyomnak. Emellett Josh Heuston is jó választás volt Moses szerepére, aki szembemegy a sztereotípiákkal: ő az, aki a lánnyal töltött egyéjszakás kaland után úgy érzi, hogy hosszabb távon is működhetne ez, és rövid ismeretségük ellenére ő az, aki nem adja fel a keresést. Heuston egy szimpatikus, szerelmes, de nem naiv figurát kínál számunkra, aki, ha nem is feltétlenül „a nagy megmentő”, de fontos része Zephyr karakterfejlődésének.

Itt azért, részben a vicc kedvéért, de legyenegy rövid bekezdés arról hogy a cápák egyébként nemigen veszélyesek az emberre, Steven Spielberg klasszikusa, a Cápa pedig igen mély károkat okozott renoméjukban. A cápák, bár csúcsragadozók, az emberre nem vadásznak, de megvizsgálhatják őket kíváncsiságból, ami vezethet sérüléshez. Tavaly például 47 támadás volt egész évben, amiből csupán 4 volt halálos. Fordítva azonban ez a helyzet sokkal durvább: az emberek folyamatosan vadásszák a cápákat uszonyuk, húsuk és szerveik miatt, és gyakran a halászás közben is véletlenül belekerülhetnek például a tonhalhozamokba.

A Veszélyes állatoknak persze nem az a célja, hogy szerteoszlassa ezt a mítoszt, de ezzel nincs is baj. A cápák körüli félelmet használja fel, de rávilágít arra is, hogy az ember a legveszélyesebb, legkegyetlenebb, legdurvább az állatvilágban – de még a legnagyobb szörnyekkel is fel lehet venni a harcot. Végeredmény pedig egy szórakoztató, izgalmas, tömör, a kitűzött célját elérő és a nyári mozizási élményt tökéletesen megvalósító film, ami mellesleg hatalmas fordulatot hozhat Jai Courtneynak.

Hadd legyünk a hírforrásod!

hogy mindig képben légy a geekoszférával.