Steven Soderbergh visszatért a mozikba! Lehet, hogy a Fekete táska számára inkább csak rutinmunka, de rég láttunk ilyen stílusos, elegánsan régivágású és szexi thrillert a mozikban. Az a fajta alkotás, amire könnyes szemmel gondolunk a „hát milyen kár, hogy ma már nem csinálnak ilyen filmeket” elkeseredett mantrázása között.
Minek siránkozni az eredeti, komoly filmek után, ha aztán senki sem nézi meg őket? „Hol vannak a rendes, felnőtteknek szóló filmek?! Miért csak a szuperhősős contentek mennek?!” Aki, olyan balga – mint jómagam – és kicsit is részt vesz az online filmes diskurzusokban, az bizonyára már sokszor találkozott ezekkel a sirámokkal. Ahogyan azzal is – például a 70-es és 90-es évek feszes, csavaros, szexi thrillerjeit felemlegetve –, hogy „ma már nem készülnek ilyen filmek”. Pedig az a helyzet, hogy a látszat ellenére olykor készülnek még ilyen filmek. Azaz stílusos, komolyan vett és vehető, „felnőttek” számára írt thrillerek. Igaz, nem túl sok. És, persze, azok is csak elvétve jutnak el a mozikba. De most például a Fekete táska esetében épp ez történt. Szóval – már amennyiben tényleg érdekelnek az ilyen filmek – már csak egy feladatunk lenne: elmenni érte a moziba. Főleg, mert a Soderbergh-filmek olyanok, mint a pizza. Bár formáját, elkészítési módját és feltéteit nézve elképesztő széles skálán mozoghat, mégis nagyjából mindig jó. Hiszen minden az alapanyagokon és a szakácson múlik. Soderbergh pedig prémium alapanyagokból dolgozva, kevés, de annál jobb minőségű feltéttel megrakva, biztos kezű szakácsként sütötte ki a Fekete táska pizzáját.
Steven Soderbergh Hollywood egyik legizgalmasabb (műfaji filmes) rendezője.
Egy olyan (nem)-szerzői filmes, akinek egyedisége éppen abban nyilvánul meg, hogy nincsen kőbevésett, állandó stílusa. Ellenben mondjuk a Wes Anderson-filmek vizualitásával vagy Bong Joon-ho szinte minden rendezésében megjelenő kapitalizmus-kritikával, a Soderbergh-film mibenléte sokkal nehezebben körvonalazható. Bár a rendezőnek vannak olykor-olykor visszatérő megoldásai vagy témái, a „szerzőisége” éppen abban nyilvánul meg, hogy szándékoltan szembe megy a hagyományos értelemben vett szerzőiséggel. Egyfelől nem gondolja azt, hogy a rendező lenne a film egyetlen, hangsúlyos alkotója – a legtöbb filmjét nem is ő jegyzi íróként. Másfelől pedig folyamatosan kísérletezik a műfajokkal és a formákkal. Kevés a hozzá hasonló rendező, aki úgy lett elismert független filmesből (Szex, hazugság, videó) A-kategóriás sztárrendező (Erin Brockovich: Zűrös természet, Ocean’s trilógia), hogy közben képes volt megőrizni az avant-garde látásmódját. Hogy hangulatilag/tematikailag milyen elképesztő széles skálán mozog a filmes repertoárja, azt csupán az idén bemutatott munkái is szemléletesen példázzák. Hiszen az év eleji, kicsavart szellem-(nem)horrorja után, most egyik kedvenc műfajával, egy csavaros, régivágású (kém)thrillerrel tér vissza a moziképernyőkre. A Fekete táska pedig a nagy(obb) költségvetésű filmekhez való visszatérést is jelenti számára – tekintve, hogy az elmúlt években főleg streaming exkluzív filmeket rendezett. (Nagy kár, hogy a film, az amerikai kasszáknál elért eredményei alapján ez vélhetően nem lesz egy tartós visszatérés.)
A Fekete táska egy párkapcsolati drámába ágyazott paranoiathriller, amiben a kiberbiztonsági szakértő (Michael Fassbender) azzal kénytelen szembesülni, hogy elképzelhető, hogy – a szintén az ügynökségnél dolgozó – felesége (Cate Blanchett) hazaárulást követett fel. Ahogy pedig ez lenni szokott: a tégla utáni nyomozása során saját maga is egyre jobban belegabalyodik az összeesküvés hálójába.
Meglepő módon a Fekete táska legérdekesebb része a párkapcsolati dimenziója. Nem csak azért, mert mind a sztoikus, számológép-ember Fassbender, mind a femme-fatale Cate Blanchett külön-külön is elképesztően karizmatikus, együtt pedig csodás párost alkotnak. Hanem azért is, mert a film egy olyan szegmensét mutatja be a kéméletnek, amit eddig nem igazán láttunk. Még pedig azt, hogy miként működhet egy kapcsolat két titkosszolga között. A kémfilmek általában két irányból szokták megközelíteni az ügynök magánéletét. Vagy örökmagányra ítélt agglegény, vagy pedig kénytelen titkos életet élni a mit sem sejtő párja/családja előtt. A Fekete táska azonban felvet egy harmadik, valószínűleg a legvalószínűbb opciót: az ügynökök kollégák.
Ez a sajátos Mr. és Mrs. Smith dinamika az, ami igazán megadja a cselekmény összeesküvése mögötti igazi feszültséget. És, felveti a film legérdekesebb központi kérdéséét: hogy működhet úgy a bizalom, ha hivatalból kénytelennek vagytok titkokat tartani a másik előtt? Miközben mind a kettőtöknek a titkok feltárása a szakmája? Lehet-e őszinte kapcsolat olyan emberek között, akik kényszeresen megfigyelik egymást? Vagy éppen ez az a dinamika, ami abszolút kizárja a megcsalás és az egymás elárulásának opcióját?
Soderbergh szexin fényképezve, feszesen vágva – mind a kettőt saját maga végzi -, jó tempóban kezdi kirakni a puzzle darabjait. Mesterien csepegteti az információkat, amivel sokáig képes az orránál fogva vezetni a nézőt. Kár, hogy aztán a film két/harmadánál mintha megunná a saját maga – illetve visszatérő partnere, David Koepp forgatókönyvíró – által kigondolt rejtélyt. Így az addig szépen szövögetett gordiuszi csomót a lehető legegyszerűbb megoldással vágja szét. Kicsit mintha csalna is, ahogyan egyszer csak leveszi a félig kirakott puzzlet az asztalról, hogy aztán egy másik, teljesen kirakottal cserélje ki. A film megoldásának egyszerűsége pedig azért is lesz kissé zavaró, mert így túl egyszerűen oldja fel a cselekmény mélyén bugyogó, fentebb taglalt párkapcsolati feszültségeket. Végül sajnos épp ezért nem lesz kiemelkedően emlékezetes élmény a Fekete táska.
Pedig egészen eddig a pontig a Fekete táska egy olyan film, amivel nagyon könnyen lehet együtt menni és egyszerűen élvezet nézni.
Soderbergh stílusos rendezésének, a két főszereplő remekelésének, az őket támogató remek mellékszereplők játékának – kiemelve Pierce Brosnant, akinek öregkorára egészen szenzációsan áll a kvázi-antagonista szerep –, illetve David Holmes filmzenéjének az összessége még a gyengébb lezárás ellenére is egészen magával ragadó. A zene, nem mellesleg a film egyik titkos fegyvere. Holmes nem csupán remekül idézi meg a 70-es évek kémfilmjeinek aláfestését, de a belekevert, kissé indusztriális-elektronikus megoldásokkal remekül modernizálja is azt. Nagyon sokat add hozzá a film hangulatához, feszültségéhez és tökéletesen találja el azt a modern-hetvenes évek mentalitást, ami a Fekete táska egészét (vizualitást és tempót egyaránt) jellemzi.
A bevezetőben utaltam rá, hogy ez egy „felnőtt” film lenne. Noha szexuális feszültségből nincs hiány, a Fekete táska nem a szex vagy az erőszak explicit ábrázolása miatt felnőttes. Hanem, azért, mert ésszel van megírva. A játékidő nagy részében hagyja gondolkodni a nézőt. Komolyan veszi magát, és van is mire. Nem egy üres, CGI-túltolt posztmodern látványoskodás, ahol minden komolyabb, drámaibb momentumot kényszeresen elütnek egy infantilis poénnal vagy popkulturális kikacsintással. Hanem egy olyan film, ahol igyekeznek valóságos súlyt és komolyságot adni a karaktereknek és konfliktusoknak – amit a remek színészek játéka visz előre. Ezt pedig a mai, a Minecraft-film féle audiovizuális torzszülöttek által uralt mozimezőnyben kifejezetten üdítő egy multiplex vásznán látni. Még, akkor is, ha a végére a Fekete táska sajnos messze nem lesz olyan merész és bevállalós, mint lehetne. Ám, így is csak azt tudjuk mondani, hogy akiknek hiányoznak az ilyen „valódi filmek” a mozikból, az mindenképpen adjon egy mozijegyni esélyt a Fekete táskának. Soderbergh filmmel nagyon mellélőni úgy sem lehet.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
