A Jelenlét tipikusan az a film, ami első látásra könnyen tűnhet egyszerű parasztvakításnak – a végeredmény fényében azonban még ez az ítélet is hízelgő Steven Soderbergh legújabb alkotására nézve. Kritika.
Egy üres házban testetlenül lebeg a kamera. Egy család érkezik egy ingatlanossal – és valaki figyeli őket. A család megveszi a házat, az entitás pedig beköltözik a tinilány szobájának gardróbjába. Ott van a vacsorák mellett, ott van, amikor a lány barátnője elvesztését gyászolja, amikor veszekszik a látszólag csak a tini-népszerűséget hajszoló bátyjával – és ott van, amikor a lány elkezdi sejteni, hogy valami természetfeletti lény él az otthonukban.
A figyelmünket a Jelenlét azonban nem ezzel fogja megragadni, hanem azzal, hogy korunk egyik legnagyobb filmes fenegyereke, Steven Soderbergh rohamtempóban, fillérekből forgatta le, szokásos módszeréhez híven egy iPhone-nal, amit ő maga operált – sokszor akár 10 perces snitteken keresztül rohangálva vele a díszletház lépcsőin. Az a fajta kreatív vállalás ez, ami a marketinganyagokban jellemzően jobban fest, mint a filmvásznon – de ez rendkívül jóindulatú megfogalmazása annak, hogy milyen szinten nem sikerült semmit valóra váltani a “horror a szellem szemszögéből” alapötlet ígéreteiből.
Bár a Jelenlét szigorúan véve nem found footage-horror, sokat táplálkozik a stílus logikájából: a negyedik fal kamerába nézős áttörése, a hosszú szemszög-snittek és a filmnyelvben a zsánerelemeket ledomináló emberi dráma mind ugyanazokat az elveket követik, amelyek a Parajelenségeket vagy az Ideglelést felejthetetlenné tették.
Csakhogy ezúttal nem világos, a horror dekonstrukciójának-újraértelmezésének mi a célja: az “entitás-POV” a gyakorlatban kísértetiesen azt a hatást kelti, amely bármelyik kényszeresen hosszú beállításokból építkező mozi esetében is kikavarodna a rendezői logikából.
Soderbergh egyáltalán nem játszik azzal, hogy a szemszög révén limitált maradjon a felfogásunk, és azzal is minimálisan, hogy kamera-testének cselekvő szerepet adjon. Amikor a szereplők valahova mozognak, hűségesen követi őket; amikor egy fontos érzelmi csúcsponthoz érkezünk, készségesen arcközelikbe mászik; a hosszú monológokat/dialógokat pedig lusta statikus képekből rögzíti. Lényegében egy olcsósított Cuarón-mozi pereg előttünk, aminek nézői szemmel egyetlen szokatlan húzása, hogy a szereplők néha a kamerába nézve érzékelik a lény jelenlétét, de ez az ötlet is hamar elcsépeltté válik.
Ezzel párhuzamosan az egykori író-nagyágyú David Koepp (Jurassic Park, Mission: Impossible) forgatókönyve sem igazán foglalkozik azzal, hogy máshogyan közelítse meg, átértelmezze a démonos/kísértetes közhelyeket (illetve amiben igen, az egy totálisan öncélú fordulatba torkollik), a szemszög-parasztvakítást elvéve a Jelenlét még Démonok között-koppintásnak is kókler lenne. Pláne, hogy drámaként is csúfosan elvérzik: kínálná magát, hogy a klasszikus horroreszközök felülírása (vö. “ez a film nem is ijesztő” tipikus nézői panaszát, amely az említett legendás találtkamerás horrorok pályafutását is végigkísérte) az emberi sorsokra irányítsa a figyelmet, de Koepp tarsolyában igazából nincs semmi, ami betöltse a műfaji dramaturgia helyén maradt űrt.
A házba beköltöző család tagjai úgy viselkednek és beszélnek, mint egy másodvonalas szappanopera szereplői (a mozis nézőknek erre még a tévés szinten amatőr szinkron is rátesz egy lapáttal), konfliktusaik és a belőle kirajzolódó cselekmény is legalább ennyire bugyuták, így extrán kínos, amikor a Jelenlét a tragikum felé veszi az irányt.
De a szkript nemcsak ízléstelen, hanem egyszerűen kiforratlan is: a 84 perces játékidő tetemes részét egy komplett B-történetszál felépítése emészti fel, amely aztán teljesen feloldatlan/kihasználatlan marad, és végül könnyen lehet az a verdiktünk, hogy a fő csapásirány egy kicsit jobb szerkesztéssel megvalósítható lett volna egy rövidfilmként is. Ahol még csak több fantáziát sem kellett volna beleölni a POV-rohangálásba, hanem szellemes csattanóként sülhetett volna el. Ha már szeretjük ezeket a nagyjátékfilmes távlati céllal létrehozott koncepció-rövidfilmeket proof-of-conceptnek is nevezni, a Jelenléttel megalapíthatnánk a “disproval-of-concept” intézményét, azaz azon egész estés ötletek tárházát, amelyek képtelenek túlnőni egy 15-20 perces keretet. (Rögtön nevezném is mellé Robert Zemeckis tavalyi digitálisan fiatalítós ál-egysnittesét, a Here-t.)
A Jelenlétben annyira kevés célt látni, hogy igazából még magát a kísérletezést is nehéz értékelni benne – az ugyanis feltételezne némi alkotói elképzelést. Persze nem ez lenne az első Soderbergh-film, amely nem tud felnőni nagyravágyó ötleteihez, de határozottan az első, amelyből még ezek az ötletek is hiányozni látszanak. Pont úgy, ahogy a játékidő jelentős részében mintha ott sem lenne ez a passzív POV-szellem.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
