Az új Hófehérke egyébként is hátrányból indul, de a végeredmény sem sikerült valami lenyűgözőre. Nem túl stimuláló, nagy baj sincs vele – egyszerűen csak úgy van.
A Disney, mint minden nagyvállalat – illetve nagyjából mindenki – nem veti meg a pénzt, több mint száz éves múltja alatt pedig kellő mennyiségű, ikonikus mesét és karaktert halmozhatott fel ahhoz, hogy folyamatosan felültethesse a közönségét a nosztalgia mámoros vonatára. Gyerekek nőttek fel ezeken a klasszikusokon, és azóta már ők is szülők, sőt, nagyszülők lettek. Az eredeti Hófehérke és a hét törpe 1937-es megjelenésekor nemhogy én, de még nagyszüleim se léteztek még a gondolat szintjén se. Kevés olyan időtálló alkotás van, mint az animációt teljesen forradalmasító, a műfajban rejlő lehetőségek kapuját feltépő eredeti, ami – családunkban legalábbis – három generáción átívelve köthető gyerek- vagy fiatalkori emlékekhez. Emiatt kissé meg is lepett, hogy Mulan előbb kapott élőszereplős adaptációt, mint Hófehérke – pedig már több mint tíz éve zajlik ez a fajta újrázás. Ha pedig túltesszük magunkat a széjjel politizált valóságon, akkor is csak egy jóindulattal okés film a Hófehérke, ami nemigen ad hozzá az eredetihez, így ismét megkérdőjelezve a remake létjogosultságát.
A legnagyobb problémám ezekkel az élőszereplős feldolgozásokkal az, hogy hordoznak magukban egy – számomra fájó és sértő – üzenetet, miszerint az eredeti elavult. Egyértelmű, hogy a filmek és történetek koruk szüleményei, így a benne rejlő üzenetek és technikák idejétmúlttá válhatnak. Önmagában viszont valami nem igényel „frissítést” csupán azért, mert régi. Nem kell modern, életszerűbb technikákkal újraalkotni. Ha nincs mögötte új tartalom, új gondolatiság, valami aktualizált üzenet, akkor egyszerűen nincs értelme. Ezzel párhuzamosan az animációt mint eszközt is bántja valahogy. Mintha az nem szólhatna mindenkinek – kellene egy élőszereplős verzió az új generációk vagy szélesebb közönség megragadásához. Ahogy Guillermo del Toro is fogalmazott:
Az animáció nem egy műfaj gyerekeknek, hanem a művészet médiuma.
A Disney élőszereplős adaptációinál pedig pontosan a médium hozzáadott értéke veszik ki: például Az oroszlánkirály színes, magával ragadó kavalkádjából egy National Geographic dokumentumfilm-imitáció készült. És pont emiatt érzem azt, hogy sokkal jobbra sikeredtek az eredetiket kiegészítő történetek, mint a Demóna, a Mufasa: Az oroszlánkirály vagy a Szörnyella. Ugyanis ezek a klasszikusok margójára, egyszerre hódolatként és kritikaként adnak hozzá a világhoz a ma lencséjén keresztül. Ezen gondolatok mentén a Hófehérke, bár próbálkozik, nem tud érdemben hozzáadni az eredetihez. Viszont nem teljesen rossz, csupán felesleges. Érthető, hogy mit szeretne – sőt, egyet is értettem vele –, csak nem adta áttúl hatékonyan.
Hófehér legyen-e Hófehérke?
Kezdjük a legfontosabbal. Nem, nem attól rossz a film, hogy egy latina, Rachel Zegler játssza Hófehérkét. Nem is értem, hogy miért érzem szükségét az ilyen érvelésnek, de Zegler elég világos bőrű. (Persze tudom, hogy miért, csak elkeserít, hogy egyáltalán beszélni kell erről ilyen esetben.). Lehetne koromfekete is, az se érdekelne, mert nem ad hozzá sem a karakterhez, sem a személyiségéhez. Az egész sztori játszódhatna Afrikában, Ázsiában, akár a Holdon is idegenekkel, ugyanis a külsőnek – legalábbis ebben a formában –, semmi köze hozzá. Az eredeti mesének egyébként is egy sokkal kommerszebb, családbarátabb verziója született, így a kreatív szabadság alá tartozhat ez is. Persze butaság lenne “színvakságra” hivatkozni: egy-egy történetben igenis lehet, sőt kell is, hogy szerepe legyen a bőrszínnek. Csak itt egyszerűen nem befolyásolja a történetet: a falubéliek között is vannak színesbőrűek (a vadász is az), mivel ez, elsősorban,
egy tündérmese amerikai adaptációja.
Zegler bájos énekhangjával és remek kisugárzásával pazar Hófehérke. Biztos vagyok benne, hogy más is szuperül el tudta volna játszani (én például Mikey Madisont simán el tudnám képzelni), de Zegler kiváló választás lett. Szerethető eleganciával testesíti meg a figurát, és jól illeszkedik az új, ágensebb Hófehérkéhez – de erről majd picit később.
Régi mese, új mesélők, új közönség
A történet alapja változatlan (mármint a Disney-féle sterilizáltabbhoz képest, nem az eredeti, durvább Grimm-meséhez képest). Hófehérke szeretetben él szüleivel, akik békésen uralkodnak a királyság felett. Egy nap édesanyja tragikusan elhuny, majd apja megismerekedik a Gonosz mostohával (Gal Gadot) – jó, persze akkor nem így mutatkozik be! –, aki komoly bűvésztrükkökkel kápráztatja el környezetét, így újdonsült férjét is. Megszállottja a szépségnek, és bármi áron értékes, csecse holmikkal szeretné körbevenni magát, akár mások és a királyság kárán is. A birodalmat háborúba hajtja, a parasztokat katonának sorozza be, és amikor a király eltűnik egy távoli hadjárat során (merthogy hirtelen militarista lett minden), teljesen átveszi a kontrollt. Terrorizálja a helyieket, és cseléddé teszi Hófehérkét, aki pedig nem tud mást tenni, csak álmodozni szeretetteli gyerekkoráról és a békeidőről. Ez egyébként egy hasznos bővítés, mert az eredeti mese pár mondattal lezavarta mindezt, míg itt hozzáad a karakterekhez. (Itt egyébként azért ez a neve, mert – a mese egyik verziója szerint – egy hóvihar közepette született.) A Gonosz mostoha – neve nincs még mindig! – varázstükrénél állva érdeklődik folyton-folyvást, hogy ki a legszebb, és addig nincs is gond, amíg tükre őt nevezi meg. Amikor azonban az egyre felcseperedő Hófehérke lesz az, a galád uralkodó meg akarja öletni – meg is bízza a vadászt. A piszkos munkára kárhoztatott vadász viszont ezt nem tudja megtenni, Hófehérke pedig menekülésre kényszerül. Ekkor találkozik a hét törpével, illetve a herceggel Jonathannal (Andrew Burnap), aki a régi királyhoz hű, jelenleg banditákként lázadó csoport vezetője. Hófehérke pedig próbálja megtalálni helyét a világban, és felismerni felelősségét a királyság felé.
Most pedig politizáljunk kicsit. Szerencsétlen Hófehérke egyébként is elég hátrányos helyzetből indult, amiben jelentős szerepet játszik indokolatlanul magas, 240 és 270 millió dollár közé tehető költségvetése (ami a marketing és egyéb költségekkel duplázható is). Viszonyításképp: az eredeti Avatar fele ennyiből kijött, és elárulom, ettől a filmtől nem fog úgy leesni az állad. A „miért kell már megint élőszereplős adaptáció?!” csapattól kezdve a „miért fekete/latino/nem fehér” rasszista brigádokon át szinte mindenki kapásból köpködte az adaptációt. Zegler már úgyis a célkeresztbe került, de nem segített rajta, hogy – jogosan – felhívta a figyelmet arra, hogy azért a régi mese elég sok elavult részt tartalmaz, és nem árt egy picit modernizálni. Például elég fura, hogy a herceg csak úgy lesmárolja a halottnak vélt lányt, akit alig ismer. Ahogy az is, hogy Hófehérke elég passzív, és nagyjából csak a hercegét várja. Persze az eredeti mese is többről szólt ennél, de ezek pont olyan aspektusok, amiket lehet aktualizálni, és a film erre kísérletet is tesz. Aztán ott van, hogy Zegler kiállt Izrael palesztin áldozatai mellett, ami miatt szintén online csesztetés áldozata lett. Gal Gadot, Izrael egyik legsikeresebb soft power exportja, pedig azért lett letámadva, mert gyakran nyilatkozott támogatóan Izraellel kapcsolatban, és ha meg is említette a palesztin civil áldozatokat, gyorsan törölte is megjegyzéseit. A cionisták támadták a filmet azért is, hogy Gadot kapta a Gonosz mostoha szerepét, mintha – bármennyire is abszurdan hangzik – a film azt sugallná, hogy
a Palesztína-párti Zegler a jó, az Izrael-párti Gadot a galád.
No meg a hét törpe! Az eredeti mese ikonikus hetese a politikai korrektség indokolatlan, a helyzet realitását egyáltalán fel nem ismerő produceri izzadás és jelentés nélküli álgesztusok áldozatává vált. Peter Dinklage, talán a leghíresebb törpetermetű – én így fogom nevezni őket, remélem nem sértek meg senkit – színész (a Trónok harca Tyrionja) előre maradinak nevezte a remake-et, mire a Disney kijelentette: máshogy közelíti meg az eredetileg a germán folklórból átemelt figurákat. A probléma az volt, hogy a törpetermetű színészközösség – jogosan – felhívta a figyelmet arra, hogy ezek például pont olyan szerepek, amiket ők el tudnának játszani, és egyáltalán nem sértőek vagy degradálóak, nem azt a célt szolgálják, hogy megalázzák, kinevessék őket. Dinklage megjegyzései lehetőségeket vesznek el nem világsztár színészektől, mert – ilyen a világ –, egy hagyományos szerepet nem fognak egy törpetermetűnek adni, viszont ezek kiválóak lettek volna erre. A lavírozgatás közepette a Disney úgy döntött, hogy a törpék mindannyian számítógéppel animált karakterek lesznek, akiket különböző férfiak szinkronizálnak (van köztük fekete is és törpenövésű is), ami az első előzetes alapján borzasztó vizuális megoldásnak tűnt. Tehát, így mindent összegezve, a Hófehérke nem kis hátrányból kerülhetett a mozikba, mire végre elkészült. Gyakorlatilag a lehető legrosszabb kulturális és politikai pillanatban mutatták be, amiben legjobb esetben érdektelenségből, legrosszabb esetben nyers rasszimusból, és a kettő között minden egyéb okból kerülték és köpködték a filmet, aminek bevétele egyelőre közelébe se ér gigantikus költségvetésének.
Na de elég a meséből! Milyen a film?
A kritikában fontosnak éreztem megemlíteni ezeket a tényezőket, hogy érthető legyen, honnan a gyűlölet. Ezeket feldolgozva pedig vágjunk bele, hogy mi jó és mi nem ebben az alkotásban. Ami jó: Zegler! Ahogy említettem, a színésznő pazar, remek Hófehérke és kiváló a kisugárzása. Sokkal jobb az is, hogy Hófehérke nem a hercegért él (aki nem is herceg), hanem próbálja megérteni és elfogadni saját szerepét egy szebb, jobb, igazságosabb királyságban (bármennyire is idealizált). A „szép” szó az eredeti angolban a „fair”, ami a „jó” és „igazságos” jelentésekkel bír. A film fő mondanivalója, hogy a Gonosz mostoha a felületi szépség és imádat megszállottja, ami azonban sosem érhet fel a jóság belső kisugárzásával. Ez az üzenet örökérvényű és mindig aktuális, és sokkal jobb, mint a „szép = jó, csúnya = rossz” megközelítése megannyi mesének. Mindkét nő szép (furcsa lenne egy olyan világban élni, ahol Gadot csúfnak számít), de a Gonosz mostoha gonoszsága mit sem ér a jósággal szemben. Az, hogy Hófehérke nem passzív, hanem
tettre kész, és felismeri saját lehetőségeit, egy jó irány.
Az kevésbé, hogy mindez nagyon banálisan és nevetségesen történik. Kissé bárgyú az egész, és nincs rendes íve a történéseknek. Tény, hogy ez elsősorban egy mese, de minden más adott lenne ahhoz, hogy koherensebb egésszé álljon össze. A karakterívek nem is ívek, hanem szökdécselések, és a fontos pontok kipipálásán túl nemigen van átmenet közöttük. Pedig bőven lenne bennük lélek, és a törpök egymáshoz és a világhoz viszonyított szerepe is aktuálisabb és mélyebb lehetne. Itt főleg Morgó és Kuka olyan személyek, akiket nem ért meg környezetünk, vagy valahogy bántotta őket, ezért előbbi mogorva, utóbbi pedig néma. Hófehérke segít felismerni a bennük rejlő szépséget is azért, hogy túl tudjanak lendülni traumáikon. Mindez azonban nemigen van kidolgozva.
Pedig a törpök végül szuperek lettek! A CGI megközelítés – a film tekintetében – jó döntésnek bizonyult. Egyrészt jól vannak meganimálva, másrészt illeszkednek a meseszerű világhoz. Míg a Gonosz mostoha királysága egy steril hely, addig az erdő a kisállatokkal, a hóbortos bányarendszerrel és a törpök kunyhójával egy elbűvölő terep, amibe kiválóan illeszkednek a kistermetű lények. Kissé furcsa, hogy mindenki más „rendes” ember, de saját kontextusukban meglepően jól működnek és kifejező a mimikájuk, arcuk – ritkán merészkednek abba a bizonyos „hátborzongató völgybe”. Kuka kifejezetten szép tud lenni, és a többiek is szórakoztatóak – nem beszélve arról, hogy azért itt is működik a nosztalgia, mivel a figurák közelebb állnak klasszikus külsejükhöz.
Vizuálisan egyébként remek a film, és szuper a kontraszt a királyság és az erdő között. Előbbi ridegsége, mesterségessége tökéletes megtestesülése a Gonosz mostoha megszállottságának, vagyon iránti imádatának. A virágokkal, természetes fényekkel megpakolt erdő pedig egy kellemes hely, ami megtestesíti Hófehérke és társai értékeit: a bátorságot, az elveik menti elköteleződést, a kitartást és a jóságot mások iránt. Ha a történet nem is áll össze, a képi világ meseszerű kikapcsolódást nyújt.
Gal Gadot azonban sajnos nem meseszerű, és jóval mesterkéltebbnek hat a filmben. Egyszerűen steril a teljes figura, vagy épp elnagyolt, és kifejezetten kellemetlen a kontraszt Zegler alakításával. Pontosabban: mintha más-más filmekben játszottak volna. Lehet, hogy ez rendezői hiba, aki nem adott kellő iránymutatást, de valahogy nem áll össze az egész, és alakítása inkább nevetséges, mint ördögi, gonosz vagy csak úgy általában elviselhető. Énekelni sem tud, és dalai sem túl jók, ami szintén nem mondható el Zegler dalolásáról. Ha nem is annyira borzasztó, mint a Gonosz mostohaáé, de teljesen felesleges Jonathan, a herceg-nemherceg karaktere. Andrew Burnapnek nemigen van mit kezdenie ezzel a Robin Hood-szerű figurával, aki nagyjából azt a célt szolgálja, hogy nem egy – és a – herceg. Nagyon felületes, és nemigen ad hozzá a cselekményhez, még úgy se, hogy a mögöttes szándék jó és fontos. Hófehérkének kell valaki, aki segít felfedezni a benne rejlő értékeket: ezért vannak a törpök és a herceg. És Hófehérke nekik is segít magukat jobban megismerni, és túllendülni azokon a kliséken, melyeket rájuk aggatnak. Ezáltal pedig a királyság is túlléphet a gonosz zsarnokon. Kettejük tartalmasabb kapcsolata valamennyire hitelesebbé teszi az „igaz szerelem csókját”, ami, valljuk be, az eredetiben elég abszurd volt így nulla ismeretség után. Viszont mindez nincs túl szofisztikáltan kibontva, de legalább sértőn vagy károsan sem. Jó szándékok felemás kivitelezéssel.
Igen, igen, ez egy mese… tudom.
Egy mese, amiben sokat énekelnek. Kell, hogy legyen egy dokumentum valahol a Disney vezetőségi széfben, ami kimondja, hogy pontosan milyen időközönként kell elhangoznia egy-egy dalnak. Szerencsére a klasszikus dalok kiválóak még mindig (Hej-hó!), és az újak között is van azért remek, és a legtöbb esetben jól bontják ki a világot és a karaktereket. A nyitány „Good Things Grow”-ja például az idealizált múlt megtestesítése, amikor, mivel igazságos volt a királyság, minden szép és jó volt. A legjobb új dal talán a „Princess Problems”, amiben Jonathan felhívja a figyelmet arra, hogy a kastélyban nevelkedett hercegnő gondjai egyáltalán nincsenek szinkronban a nagyvilág problémáival. Rávilágít a társadalmi különbségekre amellett, hogy jó a dallama és a koreográfiája is. Ez kevésbé mondható el az „All is Fair”-ről, amit a Gonosz mostoha dalol. Abban jó, hogy kapott egy igazi gonoszdalt, de másrészt Gadot nem a legmegfelelőbb személy ennek kivitelezésére: pedig a nóta jól rávilágít karaktere önző, kegyetlen jellemére.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem! Érdemes-e megnéznem?
A végeredmény pedig igen felemás, de mindenek felett indokolatlan. Próbál érdemben hozzáadni az eredetihez, és bár szándékai jók, kivitelezése annál kevésbé. Hófehérke új kontextusba helyezése, és a hangsúly áthelyezése szerelemsóvárkodás helyett a „kedvesség forradalmára” egy jó döntés, de a film valahogy nem elég gördülékeny ahhoz, hogy ez kibontakozzon. Tény, hogy mai – sőt felnőtt – fejjel elég sok problematikus, furcsa része van az eredetinek, amit korrekten próbáltak kiegyengetni: Hófehérke nem annyira passzív, részt vesz az események előregördítésében, a törpök nincsenek annyira infantilizálva és több a jellemfejlődés is. A dalok kellemesek, a színészi játék főleg Zegler miatt jó, a képi világ pedig szuper, de bőven meglettünk volna az adaptáció nélkül – valahogy pont meseszerűsége tűnik el az animációs jelleg hiányával. Nem a legrosszabb, de messze nem is a legjobb. Botrányai felesleges árnyékba borítanak egy egyébként sem túl figyelemre méltó alkotást. Nincs értelme utálni, mert semmi olyat nem tesz, amivel rászolgálna. Teljesen megértem, hogyha azért nem megy el valaki, mert feleslegesnek érzi, bár egy családi mozizásra teljesen oké. Ha meg azért nem mész el, mert valami woke furcsaságot látsz benne, akkor meg úgy általában gondold végig, hogy pontosan mi is zavar, illetve, egyáltalán mi zajlik körülöttünk.
Egy okés mesefilm, ami rosszkor jött ki – se több, se kevesebb.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
