Közel tíz évvel az eredeti megjelenése után a Zootropolis 2 kiválóan ötvözi az aktuális, politikai-társadalmi témákat a pörgős, izgalmas buddy cop elemekkel, hogy az egész családot szórakoztassa.
HIRDETÉS
Közel tíz éve jelent meg az eredeti Zootropolis – Állati nagy balhé, és hamar az egyik kedvenc animációs filmemmé vált. Többek között azért, mert kiválóan tudta összehozni a színes, vidám, az egész családnak kedvező látványvilágot és humort egy jóval mélyebb, már-már noir hangulattal és történettel. Ha a cuki állatokat, a folytonos poénkodást és a színkavalkádot kivennénk, akkor egy igen kemény társadalomkritikai történettel találnánk szemben magunkat: politikai intrikákkal, kegyetlen árulásokkal és társadalmi csoportok kirekesztésével. Így óvatos lelkesedéssel vártam a Zootropolis 2 megjelenését, elvégre 2016 óta elég sok dolog változott, a világ eseményei pedig ugyanúgy jó termőtalaját szolgáltathatták egy folytatásnak. Sikerül újra eltalálnia ezt a balanszot, vagy inkább a legkisebb ellenállás útját választja, és meseszerű elemeit helyezi majd fókuszba? Szerencsére elégedetten sétálhattam ki a moziból.
Nagyjából egy évvel járunk az első rész után. A nyúl Judy Hopps (Ginnifer Goodwin) és a róka Nick Wilde (Jason Bateman), áttörve az előítéleteket, megmentették Zootropolis városát egy sötét összeesküvéstől, bebizonyítva, hogy préda és ragadozó megélhet békében ebben az új rendszerben. Judy tanúbizonyságot adott rátermettségéről és arról, hogy kistermetű növényevőként is hatékony rendőr tud lenni, míg Nick megmutatta, hogy simlis háttere ellenére megbízható és ügyes társ. Mindkettőjüket felveszik így a városi rendőrségbe, de kollégáik „egyslágeres csodaként” csúfolják őket. Egy balul elsült eset után pedig nemcsak, hogy felfüggesztik a duót, de társterápiára küldik őket, mert egyértelmű, hogy ellentétes személyiségeik miatt okoznak annyi kalamajkát. Judy domináns, rendszerető és állandóan bizonyítani akar, míg a trehány Nick gyakran inkább hagyná a dolgokat, miközben gyerekkori traumáit állandó szarkazmus mögé bújtatja. Hiába azonban a felfüggesztés, Judy gyanakodni kezd, hogy egy kígyó járhatja Zootropolist, ami azért is megdöbbentő,
mert már száz éve, hogy nem láttak hüllőt a városban.
Érkezése összefügghet a város alapítását ünneplő gálával, amit a biómok kialakításáért felelős technológiát kiötlő hiúz leszármazottai tartanak. A Lynxley (magyarul Hiúzton) család egyik felmenője dolgozta ki a város szegleteinek hőmérsékletét biztosító falakat, de meg akarta őt támadni egy kígyó, aki végül véletlenül mást gyilkolt meg. Ekkor száműzték a fajt Zootropolisból, ezért ugyanolyan abszurd lenne egy kígyó jelenléte, mint amennyire aggasztó. Hamar kiderül azonban, hogy jóval árnyaltabb a helyzet, amiről a rejtélyes csúszómászó, Gary De’Snake (Ke Huy Quan) meg is győzi a nyomozó párost. A duó összeakad a legfiatalabb Lynxley-vel, a família fekete „bárány” tagjával, Pawberttel (Mancsibald magyarul, Andy Samberg) is, miközben ki akarják deríteni az igazságot. Ezalatt a befolyásos család mindent bevet, hogy megállítsa őket. Judy és Nick így a törvény elől menekülnek, miközben az ügy mellett saját személyes konfliktusaikat is próbálják megoldani.
Ahogy az eredeti, úgy a Zootropolis 2 is erősen áthallásos, és nyomasztóan reflektál saját társadalmunkra. A kígyók és hüllők elleni rasszizmus, a vélt vagy valós bűnt követő kollektív felelősségre vonás, az ellenségkép mélyen gyökerező, már-már mitikus jellege mind fájóan tükrözik azt, amiben mi is élünk. Sőt, a fő cselekmény valamennyire ismétlődő jellege is nyomasztóan utal arra, amiben létezünk: „persze, nem a ragadozók nem rosszak… na de a kígyók, azokkal vigyázni kell!” Összességében a folytatás elődjét újrázza,
de máshova helyezett fókusszal, más lencsével, más traumákkal.
Mindezt azonban képes egy könnyed, színes, hol banális, hol elmés humorral tálalni. A fantasztikus animációnak köszönhetően nemcsak a karakterek nagyon kifejezőek, hanem bámulatos akciójeleneteket is láthatunk. Szerencsére a város más, eldugott szegmenseit fedezhetjük fel, ellátogatva egy osztrák alpokat idéző hegyvidékre vagy egy a louisianai mocsárvidékre hajazó szegletbe. Előbbinél lederhosenes kecskék szökdécselnek a zöld mezők közt kitüremkedő szürke sziklákon, míg utóbbinál egy titkos kocsmában muzsikálnak mindenféle gyíkfélék. Minden helyszínnek jellegzetes vizuális identitása van, és elképesztően humoros részletek teszik még egyedibbé őket. Imádtam például a nyelvét pengető zenekari tagot vagy a cowboyszerkós gyíkot, akinek véletlenül leszakítják a farkát, és szuggesztíven szól oda: „Tartsd meg nyugodtan!” Plusz egy vendég tüsszent egyet, amitől levedli a bőrét, ami még tartja a kezében a korsóját. A jelenetekhez szuper, a műfajokkal is kreatívan játszó zenék társulnak, egyedi ízt adva minden vizuálisan is eltérő szakaszhoz. Már csak azért is érdemes megnézni még egyszer a filmet, mert annyi találó elem került bele, hogy az események pörgése mellett
néha alig lehet befogadni mindent.
És bár a cselekmény pörög, bőven van ideje karaktereivel is foglalkozni. Judy és Nick együtt-de-mégsem-együtt oda-visszája imádnivaló, nem kis részben a kiváló szinkronmunkának köszönhetően. Bateman szuperül adja át a nemtörődöm rókát, aki valójában páncélként használja komolytalanságát, míg Goodwin nyula folyamatos törtetésével és kitartásával leplezi önbizalomhiányát. Ez azért is fontos, mert az első rész idilli lezárása után olyan kérdéseket feszeget, ami minden kapcsolat egyik alapja, főleg, ha ennyire ellentmondásos személyiségekről van szó: oké, a közös cél érdekében együttműködtünk, de vajon ez hosszútávon is megy? A kezdeti fellángolást követően sikerül egymáshoz idomulni? Egyébként minden kis és nagy állat kis és nagy szerepe szuper, és kifejezetten jók a főbb újoncok. Ke Huy Quan imádnivalóan szinkronizálja a békés, de családja és fajtája nevét tisztázni akaró kígyót, míg Andy Samberg remek, ahogy igyekszik az Utódlás állati verzióját megtestesítő családja vonzásköréből kilépni és helyesen cselekedni. (Remélem, hogy mindezt a magyar szinkronnak is sikerül átadnia!)
A film egyébként tele van utalásokkal, remekül balanszolva azokat, amiket az egész család ért és azokat, amiket csak a felnőttek. A Lecsótól a Ragyogásig, a „fúj, kukacot kell enni!”-től a már-már szuggesztív kikacsintásig van minden a palettán, és ez jól is működik. És attól lesz igazán izgalmas ez a történet, hogy egy igen kemény történettel találkozunk, ha lehámozzuk róla a humort és a kedves, állatos külsőt. Egy neo-noir krimit, ahol hőseink kiválnak abból a rendszerből, aminek a tagjai szerettek volna lenni, hogy a korrupció, a rasszizmus, a mitizálás és a populizmus gennyes hegei alól ne csak az igazságot piszkálják fel, hanem szembenézzenek saját pszichés traumáikkal és, ha már hatnak a világra, pozitívan tegyék azt. Mindezt teszi megható, elgondolkodtató, de élvezetes, szórakoztató módon, ahol minden áthalláshoz úgy társulhat tíz új vagy visszaköszönő poén, hogy sosem temeti el azt. A mélyebb mondanivaló végig átragyog, és saját, grimaszba fagyott vigyorgó tükörképünket láthatjuk ebben a színes, de ugyanúgy görbe tükörben. Mert mi is, ahogy a Zootropolis 2 szereplői, szimplán civilizált állatok vagyunk –
a kérdés, hogy közben miként élezzük karmainkat és kikre vicsorítunk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
