A Longlegs sikere után Osgood Perkins rendező is megcsinálta a maga Stephen King-adaptációját. A majom azonban nemcsak hangszerében különbözik novellabeli társától, hanem hangvételében és fókuszában is. Kritika.
A Csontkollekcióban olvasható (és hamarosan újra megjelenő) A majom c. novella teljesen hű a címéhez, hiszen Stephen King eredetileg 1980-ban megjelent írásában tényleg egy felhúzhatós játékmajom hozza a frászt Hal Shelburnre és fiára. Az egyszerre nyomasztó és csalogató játékszerről nem derül ki, miért ilyen, ám King elhint néhány nyomot ahhoz, hogy megfejtsük, mire is gondolt.
Osgood Perkins (röviden: Oz Perkins) legújabb horrorfilmjében megosztja, ő mire jutott King történetével, amivel egy igencsak érdekes értelmezést tárt a nagyérdemű elé.
A Shelburn testvérek (Bill és Hal) múltja mindkét változatban sötét, tragédiákkal terhelt, ami visszavezethető a különös apai örökségig, a majomig. A nehéz múltat, bár többször maguk mögött próbálták tudni, úgy néz ki, még családjukat is veszélyezteti, ha valahogy nem jutnak túl a közös terhen. King novellája végig Hal szemszögét mutatja, és bár nem tisztán, de finoman azért sejteti, hogy lenne itt dolga a feldolgozás hiányával, amely akár generációról generációra is sújthatja a családot – elég csak a novella legelejére gondolni, ahol a férfi nem igazán mintaapaként próbálja érvényre juttatni szigorát és méltóságát nagyobbik fia előtt. Osgood Perkins ezt a halványka nyomot veszi górcső alá és nagyítja fel, ami alatt végül a transzgenerációs traumákat a cintányérosból dobolóvá vált majom szállítja áttételesen (utóbbira azért kerül csak sor, mert a Toy Story 3. miatt le van védetve a cintányéros majom filmes ábrázolása).
Hogy biztosan ne tévesszük el, miről is lesz itt szó, egy kicsavartan vicces trancsírral indul a film. Itt látjuk Apát (Adam Scott), kezében a kérdéses majommal, aki ezután nem is csoda, hogy lelép. Ám a doboló majommal együtt mást is hátrahagy: egy édesanyát (Tatiana Maslany), aki nem képes feldolgozni veszteségét, és így kurtán-furcsán, de főleg cinikusan törődik ikerfiaival, Billel és Hallal. Főleg Halt viselik meg a családi terhek, hiszen mint kinevezett kisebbik testvérnek folyamatosan el kell viselnie a pár perccel idősebb iker szekálásait és még a ráküldött osztálytársakét is. Némi kitörést jelent a titokzatos apa szekrénye, tele a hátrahagyott tárgyakkal, köztük egy felhúzhatós játékmajommal. Azonban amint előkerül, egyre furcsább és furcsább dolgok kezdenek történni: egy sushikés szeli ketté Hal bébiszitterét. Meghal egy barát. Majd amikor besokall egy pillanatában, és meghúzza a majom kulcsát, egy különös érpattanás következtében meghal a fiú édesanyja is.
Az esetet további bizarr, megmagyarázhatatlan, épp a lehetséges 1%-kal bekövetkező balesetek követik – köztük nagybátyjuk, Chip halála –, így a Shelburn tesók megszabadulnak a majomtól. Hal ezt a módszert nemcsak a majommal, hanem régi és új családjával szemben alkalmazza. Felnőttként (Theo James) leépíti bátyját (Theo James) és rövid életű házasságából született fiát, Petey-t is. Célja ezzel, hogy megvédje szeretteit attól, amit eltemetett. Azonban ez csak elméleti szinten működik, a gyakorlat sokkal ijesztőbb és idegesítőbb: a majom újra és újra visszatér.
Perkins nagy kérdése is az, hogy miért tér vissza ez az ördögi játék, és hogyan tüntethető el végleg. A gyerekkort taglaló részekben (ami a film első fele) nagy vonalakban járja körül a hátteret, ami ezen a ponton üdítően érdekes, még a Stephen King-novella ismeretében is. A pszichologizáló újhorrorok mélységét nem szabad várni, de a film így is tele fájó képekkel, amelyeket még szarkasztikus és fekete humorú borítással csomagol be. Első hallásra egy ilyen vicceskedő horror ütheti a traumafeldolgozás témáját, és van is, ahol nem mindig működik a dolog – például a betépett papnál vagy az anyja egy-egy furcsán cinikus megjegyzésénél. Azonban Osgoodnál (pontosabban: a film ezen pontján) van, amikor működik ez a hozzáállás.
Sőt, elég jól érzi, hogy ez a fajta reakció nagyon is része a rossz dolgok lereagálásának, kezelésének.
Viszont amint haladunk a felnőtt rész felé, kezd egyre inkább elnagyoltnak hatni a feldolgozás, a megküzdés ábrázolása, miközben lenne mit boncolni itt is. Adott egy traumatizált gyerek, aki felnőttként, apaként emiatt tudatosan távolodott el fiától. A másik oldalon pedig ott egy tinédzser fiú, aki mindezek miatt haragszik, mégis joggal kíváncsi a miértekre és az apai hátterére. A bekövetkező road movie-ba csomagolt családegyesítés csak ímmel-ámmal működik, a karakterfejlődés során fontos állomások, mint a harag vagy a megbékélés, hirtelen jönnek, különösebb alapok nélkül. Ez pedig nemcsak koncepciójában nagy kontraszt, hanem A majom első feléhez képest is.
Hasonlóan gyengébb a két testvér egymással való megbékélése is, és rajtuk keresztül a majom mint szimbólum feloldása is. Hiszen a játék lehet itt a vissza-visszatérő trauma, ami, ha nem foglalkozol vele, csak letámad. De vannak más értelmezési lehetőségek, mint például a visszaszálló rosszakarat vagy a Halál, ami nem válogat a módszerek és az áldozatok között, csak kérlelhetetlenül jön, és lecsap. Talán ez utóbbi miatt megfejthetetlen jelképként a majom, és emiatt sem ad Perkins megfelelő feloldást. De mivel maguk Shelburnék is folyamatosan keresik a megfejtést, így nézőként mi is, és csalódásként jön az, hogy igazából ha van is megfejtés, az elég halványka.
A mondanivalótól nemcsak a majom-szimbolika megfejtése vonja el a figyelmet, hanem a Darwin-díjas vagy már szélsőségesen abszurd halálesetek tömkelege. A novellához viszonyítva persze izgalmas újítás, mivel Oz Perkins itt aztán elengedhette a trancsírt, hogy igazán velős trashy halálokat sorakoztasson fel – szemben King sokkal természetesebb, és így normalitásba simuló módszereivel. Ezen a téren tud szórakoztató és kreatív lenni a film, megidézve a horrorvígjátékok jóféle ligáját, köztük a Végső állomást. Viszont a filmben nagyon sokszor kilóg a majomláb, mivel ezek a hangos, látványos és vérfürdős jelenetek elviszik a fókuszt a szereplők útjáról. Működhetne a két teljesen különböző hangvétel, a modern horror pszichologizálása és a féktelen trashnevelés (amire van is példa azért itt), de Perkins ezek összefésülésére már nem fordít elég figyelmet, ami a fináléra ráfordulva egyre inkább kiütközik. Ahol tényleg a drámának lenne helye, ott az abszurd elnyom, ahol pedig még tartania kellene a hihetetlennek, ott jön egy gyors lelkizés vagy zavart helyezkedés, fészkelődés.
A majom egész vállalása pedig a végjátékra egy megnyugtató és valahol kielégítő „minden mindegy” zárást hoz. Csak kár, hogy a totális szétesés árán. Ugyanis az addig fenntartott hangulatingadozás is elmossa Hal feloldozását, a halálesetek pedig annyira túltoltakká válnak, hogy már meg sem ütik az ingerküszöböt, és a végén mi is csak a szereplőkkel együtt lélegzünk fel, hogy fuh, hát vége.
A hangvétel sutasága ellenére A majomnak ott a helye az utóbbi évek érdekesebb Stephen King-adaptációi között,
hiszen Oz Perkins mer komolyan belenyúlni az eredeti műbe, annak rejtett rétegeivel kezdeni valamit (nem is csoda, hogy a horrormester is várta ezt a feldolgozást). Ennek mentén pedig mer saját filmográfiájában is új irányok felé mozdulni, ezzel megmutatva nekünk is új, eddig ismeretlen, vicces oldalát. Csak valami összetartás hiányzik ehhez a sok nagyszerű ötlethez.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
