A Szeptember 5. egy tragikus terroreseményen keresztül boncolja az újságírás és tudósítás etikai kérdéseit – miközben egy kifejezetten izgalmas thriller is.
HIRDETÉS
A tudósítás, a valódi események feldolgozása, valamint az újságírás az igazság közvetítésének, értelmezésének és sokak számára elérhetővé tételének egyik legfontosabb módja. A jó újságírás áthatolhat a propagandán és az álhírek tengerén, és olyan témákra vagy ügyekre világíthat rá, amielyek egyébként megbújnának a felszín alatt – vagy bizonyos embereknek és csoportoknak az érdekük, hogy ne tájékozódjon róla a köz. Éppen ezért az újságíróknak gigantikus a felelőssége is. Az, hogy mit, milyen formában és milyen forrásokkal szemléltetnek jelentős hatással lehet alanyaik megítélésére, vagy akár az emberek életére. Az újságírás így történetmesélés is, aminek jóval komolyabb következményei is lehetnek. A Szeptember 5. egy ilyen, morális szempontból dilemmás helyzetet szemléltet – kifejezetten izgalmasan.
Az 1972-es müncheni nyári olimpiai játékokat az ABC Sports közvetítette élőben, a helyszínen forgatva, majd műholdon keresztül közvetítve világszerte a sportrajongóknak a kétségtelenül izgalmas, de ezt leszámítva eseménytelen mérkőzéseket. Szeptember 5. azonban meghatározónak bizonyult, ugyanis a Fekete Szeptember palesztin terrorszervezet behatolt az olimpiai faluba és túszul ejtette az izraeli sportcsapat tagjait, majd kettőt ki is végzett. Egy ilyen jellegű terrorcselekmény minden esetben tragikus, de a modern olimpiai játékok békés szellemiségével való összeférhetetlensége, valamint Németország és a holokauszt közös múltja miatt még rosszabb a megítélése. A szituáció váratlansága miatt pedig az ABC Sports az egyetlen médium, amely kellő felszereltséggel és jelenléttel rendelkezett ahhoz, hogy tudósítson róla. Mivel azonban ez a világ első élőben közvetített terrorcselekménye, így a stáb egyáltalán nem volt rá felkészülve, ezért csakis saját szakmai tudására, intuiciójára,
valamint morális és etikai megítélésére hagyatkozhatott.
A Szeptember 5. sajátossága, és legnagyobb erőssége, hogy kizárólag a stúdióban játszódik. Bármi, amit megtudunk a külvilágról, az telefonhívásokon, a ki- beérkező dolgozókon és a felvételeken keresztül történik, amelyek jelentős része valódi, archív anyag. Ez ad egyfajta klausztrofób, feszes hangulatot az egésznek, ugyanis ahogy a stáb, úgy mi is csak akkor tájékozódunk valamiről, ha ők azt látják vagy hallják. Mintha mi is egy – csupán szemlélődő – kollégaként kerülnénk az események közepébe, ahol mindig az adott pillanatban dolgozzák ki az új metodológiát és protokollt. Tim Fehlbaum rendező kiválóan ragadja meg a szituáció esszenciáját: a megfigyelő dilemmáját, aki érdemben tenni nem tud, de tájékoztatni, megmutatni igen.
Ennek az érzelmi komplexitását pedig a színészek adják át kiválóan. Peter Saarsgard az ABC Sports elnökét, Roone Aldridge-t alakítja, aki már a sportközvetítések során is a sztorit keresi az eseményekben. Aldridge-nak folyamatosan egyensúlyoznia kell a helyzet érzékenysége és az üzleti potenciálja között, anélkül, hogy ezzel bármelyik oldalon is kárt okozna: akár anyagit az elszalasztott lehetőség miatt, akár érzelmit és morálisat a túlzott szenzációvadászatért. Folyamatosan telefonál, menedzsel és ügyködik, miközben dolgozik a helyzet logisztikáján is – Sarsgaard pedig pazar a szerepre,
már-már ridegnek ható higgadtsága egyszerre megnyugtató is.
Geoffrey Mason (John Magaro) és Marvin Bader (Ben Chaplin) pedig együtt alkotnak egy érdekes duót. Mason újonnan kap lehetőséget, hogy bizonyíthasson a vezérlőszobában, így nem csupán a jó narratívát próbálja megtalálni, hanem szeretné megmutatni rátermettségét. Emiatt konfliktusba kerülhet Baderrel, az operatív igazgatóval, aki pedig árnyaltabban próbálja figyelembe venni a helyzet súlyosságát. Mi van, ha élő adásban lőnek le valakit? Mi van, ha hamis félelmet vagy reményt keltenek? Mi történik, ha ezzel segítik a terroristákat? Mindkét színész kiváló a szerepére, hiteles és hihető amellett, hogy átérezzük dilemmáikat. Nincs mesterkélt konfliktus vagy személyeskedés sem, elvégre mindenki egy közös célon ügyködik.
Kiemelném még Leonie Benesch-t, a tavalyi Oscar-jelölt A tanári szoba főszereplőjét, aki Marianne Gebhardtot, a televízió német tolmácsát játssza. Benesch – aki remekül alakít – karaktere azért is izgalmas, mert összekapcsolja a stábot és a nézőt is a helyi történésekkel, miközben próbálja elviselni az időnként csípős megjegyzéseket: vállaira egy nemzet szégyene nehezedik, miközben próbálja megértetni környezetével, hogy ő nem a szülei, nagyszülei generációja. Ez egy érdekes adalék, ami nincs sem túltolva, sem elszentimentalizálva, de remekül rávilágít arra,
hogy milyen terheket cipelnek az utódok az apák bűnei miatt.
A cselekményszálak kibontakozása, a feszültségkeltés és a nüanszolt, de nem túlbonyolított jellemek pedig a rendező mellett Moritz Binder és Alex David forgatókönyvírók érdemei, akik másfél órába sűrítve egyfajta izgalmas, szórakoztató esettanulmányt raktak össze – nem meglepő a forgatókönyvért az Oscar-jelölés. A dráma kibontakozása mellett mindig teret kapnak az érvek és ellenérvek, anélkül, hogy didaktikussá válnának. Mivel ez volt az első élőben közvetített terrorcselekmény, örökre megváltoztatta a televíziózás és a nézők életét.
Ezt később még több ilyen szituáció követte, és ma már az igazságszolgáltatás, valamint a felelősségre vonás megkerülhetetlen eleme. Az okostelefonokkal mindenki tudósító lehet, amivel muszáj felvenni a küzdelmet a végtelen mennyiségű propagandával szemben: legyen szó az amerikai rendőri brutalitásról, az ukrán háborúról, a gázai atrocitásokról vagy a nemi erőszakról. Ezekről pont idei Oscar-jelölt dokumentumfilmek is készültek: a díjnyertes Nincs más föld, ahol palesztin és izraeli aktivista-újságírók készítettek kamera- és telefonfelvételeket anyaguk összeállításához; a YouTube-on is megtekinthető Incident, ami a rendőrségi kamerák és egyéb felvételekből mutatja be, miként végeztek a hatóságok egy helyi fodrásszal; a Black Box Diaries, ahol egy japán újságírónő saját nemi erőszakának ügyét kíséri végig és dokumentálja; és a Porcelain War, ahol művészek világa áll a feje tetejére Ukrajnában – nem beszélve a 2023-as, az RTL+-on elérhető 20 nap Mariupolbanról, amiben a sajtó számol be a háborúról testközelről.
A Szeptember 5. tehát azért egy remek film, mert amellett, hogy izgalmas és feszes, egy fontos dologra világít rá: az újságírói és tudósítói etikára és felelősségre. Nem prédikál és nem is politizál, csupán az események kibontakozásával mutatja meg, hogy az egyes szereplők miként járhatnak el, és ennek milyen következményei lehetnek. A film tanulsága pedig egyértelmű: kell és fontos ezt csinálni, de nem öncélúan, nem csupán a sikerért,
és kizárólag úgy, hogy figyelembe veszik a közérdeket és az áldozatokat.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
