John Scalzi három, összefüggő történetből álló kötetében a tőle megszokott fanyar humorral mélázik el azon, mi lenne, ha a halálos betegek és a gyilkosságok áldozatai egy „irányító” segítségével túlélhetnék a véget. De mi van, ha az átmenetileg halottak új információkat hoznak arról, mi van a halál után? És mi történik, ha az irányítók a törvényes működésük mellett bőven elkalandoznak a „szürkezónába”, a bűnözők közé?
Szép új világ
John Scalzi három, egymással szorosan összefüggő kisregényében Tony Valdez irányítóként tölti mindennapjait. Az új – bár Tony idejében már nem is annyira az – és izgalmas szakma képviselői például az intenzív osztályon haldoklókat vagy a műtét közben összeomló betegeket „irányítják el”. Egy lövés a fejbe egy fura szerkezettel, és a test eltűnik a kórházból, hogy pillanatokon belül a számára legbiztonságosabb helyen bukkanjon fel, még a testi összeomlás előtti állapotban. Valdeznek és a többieknek pedig van saját biztosításuk – arra az esetre, ha egy elirányítás valamiért mégsem sikerülne, és a páciens halott maradna –, szakszervezetük, és minden földi jó.
Csakhogy „sok az ember és kevés a fóka” (olyan madáchi módon), a kórházaknak megvannak a maguk bevált irányítói, így sokszor nehéz tisztességes és jól fizető munkákat találni. Így sok irányító elkószál a „szürkezónák” felé, vagyis jó pénzért mindenféle illegális elirányítást vállal. Például lehet életunt milliomospalántákkal extrém módon végezni (akár többször is), vagy újfajta harcosok klubjában az agyament és agyonvert áldozatokat elirányítani, de akár ugyanazt a – milliomos – beteget minden összeomlás után újra meg újra visszahozni az életbe.
Tony is „elkószál” néha – bár ő csak kisebb kihágásokat vállal -, mégis kapcsolatba kerül a rendőrséggel, amikor az egyik barátja, a szintén irányító Jimmy eltűnik, és a rendőrség nyomozni kezd.
Így kerül a képbe az irányítók munkájáról szinte semmit sem tudó Langdon nyomozó – és ez ad lehetőséget Scalzinak, hogy a nyomozó karakter kérdéseinek segítségével minél több információt osszon meg az olvasóval arról, amit erről a szép szakmáról mindenképp tudni érdemes.
Scalzi három története eredetileg nem egy könyvben jelent meg, hanem három, nagyjából önálló sztoriként, így egy összefüggő történethez képest található benne pár fura előre- és visszautalás az eseményekre és a szereplőkre. A koherenciát ezeken az utalásokon kívül a visszatérő szereplők teremtik meg, valamint az a mesteri mód, ahogyan az író a harmadik történet végére szinte teljesen egybeszövi a három, külön is élő sztori szálait. Tony életébe például minden epizódban visszatér Langdon nyomozó, ahogyan egy régi, meglehetősen simlis barát és egy fura gengszter is. És a régi bűnök is folyamatosan kihatnak az irányító jelenére, így valóban érzékelhető a három történetben a folyamatosság.
Jól bevált karakterek és a köztük lévő dinamika
A szereplők tekintetében Scalzi hozza a korábbi regényeiben már jól bevált karaktereket és a köztük létrejövő, izgalmas dinamikát.
Így Tony épp olyan nagydumás, mint Andrew Dahl és a haverjai a Vörösingesekből, vagy Jamie Gray a Kaidzsú Állatvédő Társaságból (és nem kevésbé simlis, mint sok más, nagyon szimpatikus Scalzi-karakter). A szerethetőségük titka a dumájuk mellett pedig a bátorságuk és a hűségük. Mert bár Tony sem teljesen ártatlan, igen erős tolvajbecsülettel rendelkezik, és előfordul, hogy a barátaiért a saját életét is kockára teszi. (Akár azzal a nem túl kellemes következménnyel is, hogy az irányítóként ő maga is átélheti az elirányítás „szépségeit”.)
A nyomozó és a háttérmunkás kapcsolata nagyon jól működött már a Bezárt elmékben és a folytatásában, a Fejvesztve c. regényben is, és így van ez most Tonyval és a társával, Nora Langdon nyomozóval is. Langdon talán nincs elragadtatva, mikor Tony újabb és újabb simlijeire, elhallgatásaira és egyéb stiklikre derül fény – gyakran úgy, hogy az irányító valahol valamilyen más ok miatt épp Langdon előtt bukik le –, de ha a férfi veszélybe kerül, biztos, hogy a nyomozó a segítségére siet. Ráadásul folyamatosan olyan szópárbaj zajlik közöttük, ami minden jó Scalzi-regény sajátja.
És John Scalzi világában a bűnözők sem fekete-fehér karakterek. Épp ezért a Tony baráti körébe tartozó, és igencsak kétes ügyekben részt vevő Mason még lehet nagyon is kedvelhető figura, miközben jó pár fehérgalléros bűnelkövető egyáltalán nem. Scalzi kiválóan meg tud formálni olyan erős, nagypofájú, a pénzben úszó, ennek ellenére nagyon is becsületes és pozitív karaktereket, mint Az összeomló birodalom egyik legjobb szereplője, a félelmetesen mocskosszájú Kiva Lagos. De ennek az ellentétét is, és erre nagyon jó példa Az irányítóban Gabrielle Friedkin, a családja vállalkozásai miatt már amúgy is milliomos vállalkozó, aki annyiféle bűntettben sáros, és annyi embernek ártott már, hogy fel sem lehet sorolni. És mindezt abból a kiindulásból, hogy mindenki megvehető, ha pedig nem, akkor megölhető. (Azután pedig, ha hasznos és szükséges, elirányítható).
Isten, a világmindenség meg minden
Az elirányítás mint újraélesztési módszer viszont nagyon érdekes – etikai és egyéb – kérdéseket vet fel. Mert mi van, ha a haldokló már nem akarja folytatni a fájdalmakkal teli életét, de a hozzátartozók – végrendelet hiányában – újra és újra visszahozatják? És mert a gyilkosságok áldozatai is visszatérnek – míg az öngyilkosok és az elirányítás nélkül meghaló krónikus betegek nem –, ez a rendőrség munkáját is új alapokra helyezi (nem beszélve a gyilkosokról). Hiszen, ha az ember lelöki a férjét/feleségét egy kívánatos sziklaszirtről – mivel ez bőven olcsóbb, mint a válás –, aztán az áldozat egyszer csak újraéled és feljelentést tesz, az rendesen megnehezíti a bűnelkövetők munkáját.
Bár Scalzi a tőle megszokott fanyar humorral kezeli Az irányító három történetében fel-felbukkanó kérdéseket, azért egyes elmélkedéseket olvasva lefagyhat az olvasó arcáról a mosoly.
Amikor egy szereplőt megölnek, de ő visszatér, azzal a tapasztalattal, hogy a halála után nem látott semmit, az akár ijesztő is lehet (amellett, hogy a halál utáni életet is egycsapásra kinyírja).
Hiszen ha csak a sötét üresség fogadta, akkor mi a helyzet a túlvilággal? A világmindenséggel? De a legfőképp: Istennel? Nem véletlen, hogy egy szereplő konkrétan ki is mondja, ha ennyi a halál utáni valami, akkor ő inkább élő marad, ameddig csak teheti. De egy ponton minden ember életében eljön a pillanat, amikor úgy hal meg, hogy egyetlen irányító sem hozhatja vissza – és azután? Tehát Scalzi most is – ahogy mindig – nagyon szórakoztató, de minden poénos sztorija mögött igencsak elgondolkodtató kérdések rejlenek.
Ahogyan például a Kaidzsú Állavédelmi Társaságban megmutatja, hogy miért nem túl etikus még egy másik univerzum rémítő lényeit se levadászni a saját szórakozásunkra, vagy idős embereket új testben bedobálni az idegen fajok közt zajló háború húsdarálójába (Vének háborúja-sorozat).
Az irányítóban az egzisztenciális válság mellett még a kriptovaluta problematikája merül fel többször, az, ahogyan pár gazdag ember egyfajta piramisjátékot játszik vele, tekintet nélkül arra, hány embert dönt csődbe az, hogy ők többszörös milliomossá válnak. Ráadásul itt olyan gazdagokról van szó, akiknek úgy istenigazából már nincs is szükségük több vagyonra, már mindenük megvan – többszörösen –, amire csak szükségük lehet, így már csak azért halmozzák fel a pénzt, mert az „kell”.
Ha van gyengéje a regénynek, az talán az, hogy Scalzi – szokásához híven – itt sem magyarázza túl a dolgokat.
Egy észszerű világban élünk. Van benne fizika. Meg tudomány. Meg egy büdös nagy csoda, amit senki nem tud megmagyarázni, és amiről senki sem szeret beszélni.”
Arról, hogy ez az egész elirányítás honnan jött és hogyan működik igazából, nem derül ki semmilyen hasznos vagy lényegi információ, így az olvasóban maradhat pár kérdés a könyv befejezése után.
De attól még lehet élvezni a Scalzitól megszokott szópárbajokat, a fanyar humort, aminek a sajátja az is, hogy a legváratlanabb pillanatokban a legmeghökkentőbb – vagy legmegdöbbentőbb – dolgok történnek a szereplőkkel, amire az ember csak döbbent nevetéssel tud reagálni.
És ha van még Scalzinak erőssége, az az, hogy végtelenül hihetetlen alaphelyzetekből tud nagyon izgalmas – és vicces – sztorikat kreálni. Jó példa erre a Vörösingesek, az Állati gonosz, és Az irányító is, sőt, ahogy hírlik, a legújabb regénye, a Csak a hold az égen sem lesz kevésbé abszurd és izgalmas, mivel ebben meg meg a Hold változik sajttá…
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
