John Scalzit aligha kell bemutatnom bárkinek is, hiszen a Vének háborújának alkotója a sci-fi egyik legnépszerűbb szerzőjévé nőtte ki magát az elmúlt évtizedben. Természetesen a műfaj hardcore rajongói mindig is igyekeztek megjegyezni, hogy Scalzi „belépő szintű” műveket alkot, azaz olyan regényeket, amelyek tudományos-fantasztikus elemeikben nem haladják meg a legegyszerűbb olvasók számára is befogadható ötleteket (ellentétben például egy Konzulvárossall), és nem is feltétlenül ásnak mélyre. Bár ez utóbbit a Vének háborúja kapcsán tudnám vitatni, a Fejvesztvét olvasva nehéz lenne tagadni, hogy az író tudatosan pop-sci-fit ír, és ebben egyre kevésbé teszi magasra a lécet.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
„John Scalzi korunk egyik legélvezetesebb sci-fi szerzője” – hirdeti a borítón Stephen-King-fia Joe Hill, és ebbe talán még a legnagyobb sci-fi-sznobok sem tudnának belekötni. Elvégre a Fejvesztve is szórakoztató könyv, hiszen pont ugyanazt kapjuk tőle, mint a korábbi Scalzi-regényektől: szabadszájú, kellemetlenül őszinte és furfangos karaktereket, sokrétű (de hőseink kezében természetesen könnyedén megoldódó) bonyodalmakat, a komikum határán egyensúlyozó akciójeleneteket, mindezt egy lazán végigpörgethető nettó 275 oldalon. Pintér Máté kollégám gondolatát továbbfűzve: szerzőnk most már nemcsak abban utolérhetetlen, hogy A remény rabjaihoz hasonló, mindenkinek tetsző történeteket alkot, de ezeket képes megbízhatóan reprodukálni, gyakorlatilag csak a szereplőket és a világokat cserélve ki ezek körül.
John Scalzi: Az összeomló birodalom – Pont olyan jó kikapcsolódás, mint A remény rabjai
HIRDETÉS
Magyarul eljutott oda, ahová a hazai piacon Leslie L. Lawrence, aki képes évente megírni ugyanazt a krimit, a stílusjegyeit imádó olvasók pedig örömmel fogadják – ha éppenséggel az ötödik ilyen után rá nem jönnek, hogy miből mondható meg már az elején a gyilkos személye. Kicsit ekképpen fest a Fejvesztve is, Scalzi ugyanis nem hozott össze egy különösebben nagy rejtélyekkel vagy meglepő fordulatokkal bíró detektívtörténetet, korábbi műveinek fényében pedig az sem lesz meglepő, hogy az egyes személyek helyett végül itt is állami-vállalati összeesküvésekre kell majd fókuszálnunk. De nála a tudományos-fantasztikum úgy működik, mint Lawrence-nél a tibeti kolostorok és az afrikai ültetvények: ezek adják meg a regények savát-borsát, hogy azért mégse teljesen tucattörténeteket olvassunk.
Ez jelen esetben a Bezárt elmék világát jelenti, ahol a lakosság egy része – köztük főhősünk, Chris Shane FBI-ügynök/milliomoscsemete – a Haden-szindrómától megfertőződve teljes bénultságban tölti mindennapjait, a virtuális Agorának, illetve a szrípióknak nevezett mesterséges robottesteknek hála élve teljes életet. Ennek pedig a sport is része, ugyanis a hadenesek mindenki másnál ügyesebbek a szrípiók kezelésében, és egymás elagyabugyálásában a hilketának nevezett játék keretei között, ami egyesen sztárokká teszi néhányukat. Azonban a hilketában csak a robotoknak kellene odaveszniük, éppen ezért hatalmas megdöbbenést – és természetesen egy alapos nyomozást – vált ki, amikor Duane Chapman hilketa-játékos életét veszti az egyik meccs során.
És a Fejvesztve lényege éppen az, hogy Scalzi nem akárhova komponálja meg ezt a „murder mystery”-t, hanem egy olyan környezetbe, amelynek bizonyos lakói csak virtuálisan tudnak élni. A Bezárt elméket nem olvastam, így nem tudom, pontosan melyek az új részletek a hadenesek világában, de érdekes látni, hogy az érintettek digitális otthonát is alaposan meghatározzák anyagi lehetőségeik. Szó esik az állami támogatások hatásairól, a testüket a hadeneseknek bérbeadó integrátorokról, sőt, még a szrípiók közötti szexről is. Más kérdés, hogy ezt leszámítva a tudományos-fantasztikum eléggé fantáziátlan, sőt a kriptovalutákra vagy az önvezető autókra tett utalások megmosolyogtatóan rövid szavatosságúnak tűnnek.
Ami ennél is nagyobb probléma, hogy amennyire alapos és részletgazdag a Fejvesztve világa, annyira sótlan és egysíkú főhőse. Chris Shane egyrészt egy legyőzhetetlen terminátor, hiszen hiába semmisítik meg a regény során többször is szrípióját, ő mindig könnyedén újba költözik, arról nem is beszélve, hogy szülei mesés vagyonának hála ennek még anyagi akadályai sincsenek. Másrészt jóformán csak az jellemzi, hogy maga is érintett a Haden-szindrómában. Ironikus, hogy egy tulajdonképpeni e-sport áll a regény középpontjában, Chris ugyanis pontosan olyan, mintha egy videojátékot játszana: avatarján keresztül sorra oldja meg a feladatokat, amelyeknek számára nincs semmilyen drámai következménye.
Ez az, ami mindenképpen hiányozni fog a Fejvesztvéből a Vének háborúja rajongóinak, de megkockáztatom, még a felszínen erősen szatirikus Vörösingesek is több drámai réteggel bírt, mint Scalzi legújabb műve. Alapvetően tehát nem a regény rossz, hanem a szájíz: ennyi művel a háta mögött több ambíciót, több változatosságot is olvashatnánk John Scalzitól, azonban úgy tűnik, ő jelenleg bőven elégedett azzal, hogy toposzai, stílusjegyei ismételgetésével szórakoztassa rajongóit.
