A többszörös Hugo-díjas N. K. Jemisin olyan Zöld Lámpás-sztorit készített, amely szinte minden szempontból felülmúlja napjaink képregényeit. A Távolűr amellett, hogy remek társadalmi gondolatkísérlet, egy olyan komplex világot vázol fel, amiben szívesen elmélyednék még jobban, mint amit az amúgy sem rövid terjedelem lehetővé tesz. Kritika.
Ha a DC Univerzum főhősei gondolunk, legtöbbeknek bizonyára az Igazság Ligája tagjai jutnak eszükbe, a csapatból viszont a Zack Snyder-féle filmben a Zöld Lámpás helyét Kiborg vette át – annak ellenére is, hogy a képregényekben fontos szerepe van a Ligában a gyűrűs igazságosztónak. A döntésben bizonyára nem kis része volt annak, hogy a 2011-es, Ryan Reynolds főszereplésével készült film hatalmas, már-már korszakos bukta volt. Emellett viszont az is benne lehetett, hogy a Zöld Lámpás történet egyszerűen nem olyan közismert.
Zöld Lámpás kockásokat idehaza például alig találni a DC Nagy Képregénygyűjteményén kívül, most viszont megérkezett a többszörös Hugo-díjas sci-fi és fantasy író, Nora Keita Jemisin Távolűr című kötete, ami egy egészen új köntösben mutatja be a karaktert.
A Távolűr mellett néhány frissebb darabot végigpörgetve szent meggyőződésem, hogy bár N.K. Jemisin kötetének közel sem én vagyok a célcsoportja, messze az egyik legérdekesebb történet a Zöld Lámpás világból az elmúlt években. Hovatovább a Túlélő város és az annak polgáraiból felépülő világ az egyik legizgalmasabb gondolatkísérlet az elmúlt évek képregényeiből. Persze a történetet elolvasva sokan kiálthatják majd, hogy „Fóliát a kötetre!”, de a mondanivalója messze túlmutat azon, hogy leragadjunk a nemi és faji előítéleteknél.
A sztorinál kezdődik minden
A bemutatkozás nincs túlmisztifikálva: a főhőst, Sojourner „Jo” Mulleint már a történet helyszínéül szolgáló Túlélő városban ismerjük meg. Ez egy olyan, világégést túlélő óriási metropolisz, amelyben három3 faj él: a szárnyas Nah-ok; a növényi alapú Keh-toplik, akik alkalmanként elfogyasztanak más fajokat; és az @At-ok, akik olyan digitális lények, akik fénykivetülés segítségével képesek lehetnek fizikai formát ölteni. Ez már alapból elég komplex, de N. K. Jemisin csavart még egyet a sztorin: ahhoz, hogy békében éljenek, sok generációval korábban megállapodtak abban, hogy kötelezővé teszik az érzelemtompítást a város lakóinak, így a döntéseik nem érzelmeken, hanem logikán alapulhatnak.
Mindez jól is megy, azonban több száz év után végbe megy az első gyilkosság a 20 milliárdos nagyvárosban, melynek kivizsgálására a három faj képviselőiből álló, korlátlan jogkörrel bíró helyi tanács egy Zöld Lámpást kér, hogy felderítsék mi okozta a tragédiát. No meg, hogy meg tudják akadályozni annak megismétlődését. A felütés tehát adott, az eredménye pedig egy nagyon érdekes műfajkombináció kísérlet: egyszerre vagyunk tanúi egy detektív kriminek, és egy összetett sci-finek. Ebben az egész forgatagban pedig tökéletes azonosulási pontot találunk a főszereplőben, aki ugyanúgy próbálja megérteni a világot, és annak komplexitását, mint mi, olvasók is.
A Távolűr nagy erőssége, hogy hozzátesz a Zöld Lámpás mítoszhoz, egyúttal viszont nem szükséges a lore, az előzmények ismerete a sztori megértéséhez – így rendkívül alacsony a belépési küszöb. Az írói teljesítmény abban is tetten érhető, hogy mindennek ellenére meg tudja különbözteti főszereplőjét a többi Zöld Lámpástól: nem csak a háttértörténet, bőrszín vagy a nemi karakterisztikák lévén, hanem azáltal is, hogy ereje némileg másképp működik, mint az elődöknek.
Egy klasszikus nyomozós történethez hűen persze az is elkerülhetetlen, hogy legyenek csavarok a sztoriban – amelyek szerencsésebb esetben olyanok, amire az olvasó nem számít.
Ez sok kötetben azon csúszik el, hogy nincs elég mellékkarakter felépítve ahhoz, hogy szóba jöjjenek, mint lehetséges elkövetők. Jemisin szakavatottsága – bár nem egy klasszikus krimi íróról van szó – itt is tetten érhető, ugyanis bőven elég szereplőt épít fel, akiknek kellő motivációjuk lehet a gyilkossághoz. Ráadásul kellő időben adagolja a sokszor félrevezető információmorzsákat is ahhoz, hogy némileg meg tudja lepni a végkifejlet az olvasót. Ebben az is segít Jemisinnek, hogy a karakterek nevei túlságosan is hosszúak, és a néhány főbb szereplőn kívül nagyon nehéz fejben tartani, hogy ki kicsoda.
A jó felütés, és a csavaros sztori azonban önmagában kevés lenne a sikerhez, ugyanis egy igazán jó képregényhez bizony a grafikákra is szükség van. Ehhez pedig nem is találhattak volna jobb szakembert, mint Jamal Campbellt – aki a Zöld Lámpás mellett Superman és Spider-Verse-történeteket is illusztrált már. A rajzstílus és a kicsit paszteles színhasználat remekül adja vissza a Túlélő város sterilitását, a harcjelenetek és a gyilkossági kockák viszont remekül ellensúlyozzák mindezt – és tolják át a noir-képregények válfajába.
Megosztó részek is akadnak
Ahogy azt a cikk elején is jeleztem, a történetben vannak olyan részek is, amik egy bizonyos csoport tagjainál – főleg idehaza – kiverik a biztosítékot. Azontúl hogy a Távolűr egy kompetens, afroamerikai női karaktert mutat be, még a szexuális irányultságára is kitérnek a kötetben. Amennyiben mindez öncélúan hat, sokszor én sem szoktam kedvelni ezt, itt azonban védelmembe kell vennem a szerzőt, több okból is.
Egyrészt, aki olvasott már bármit Jemisintől (lásd Az ötödik évszak), pontosan tudhatja a gyakran boncolgatott témái között igen gyakran felmerül az elnyomás, a kizsákmányolás kérdése, és a kisebbségek helyzetéről is előszeretettel ír. Másrészt, itt nem pusztán arról van szó, hogy az olvasó orrába tolják, hogy Sojourner Mullein biszexuális, az identitásának ugyanis funkciója van a kötetben: mindkét nem iránt érzett vonzalmát ugyanis felhasználja információszerzésre, amely így segít továbbgörgetni a sztorit, és megoldani a rejtélyt. Ez pedig hatalmas eltérés a tényleg sok helyen érezhető kvóta PC-maszlagtól.
A kötetben van egy-két olyan elejtett félmondat, amit már én is kicsit túltoltnak, vagy inkább klisésnek érzek. Ezek azonban marginálisak ahhoz képest, hogy Jemisin milyen mély témákat képes bedobni a kötet.
A kérdések nagy része pedig okosan van tálalva: az író nem akar semmilyen választ a szánkba adni, pusztán felteszi a kérdést és nyitva hagyja.
Akárhogyis, a Távolűr egy olyan történet, amivel minden bizonnyal leginkább a fiatal afroamerikai nőkre céloztak, és olyan témákat is boncolgat sokszor, amelyeknek leginkább a tengerentúlon van létjogosultságuk, mégis annyi univerzális igazságot, dilemmát fogalmaz meg, amelyek bárki számára érdekessé tudják tenni a kötetet. A történet és a felépített világ mellett már csak a rajzok miatt is érdemes ránézni a Távolűrre, ugyanis ilyet nem látunk minden nap.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
