Viszonylag hosszú hiátus után folytatódott az egyik legjobb nem szuperhősös képregény hazai kiadása. A Déli rohadékok (Southern Bastards) – Hazatérés alcímű kötete pedig ott veszi fel a fonalat, ahol korábban abbamaradt. Viszont merőben mást csinál, mint két korábbi elődje. A minőségből viszont ez a gyűjtemény sem engedett. Spoilermentes képregénykritika.
Rohadékok haza!
Hazatérés. Általában egy kellemes képzettársításokkal rendelkező szó. Biztonságot, ismerősséget, nosztalgikus élményeket várunk egy hazatéréstől. Éppen ennyire kellemes, hogy végre ismét hazatért, azaz kézbe vehetjük a Déli rohadékok (Southern Bastards) új kötetét. A magyar rajongóknak nagyjából két évet kellett várniuk, hogy folytatódjon a southern gothic/noir krimi képregénysorozat hazai kiadása. A várakozás pedig kétségkívül megérte.
A Jason duó a Hazatérésben nem szimplán csak megismétli az előző részek működő elemeit, de tovább is fejleszti azokat.
Az Itt férfi nyugszik remekül ágyazott meg a sztori későbbi folyásának és lefektette az alapkonfliktust is a hazatérő Earl Tubb kivégzésével. A képregényszéria alaphangulata a vizualitásban kifejezetten hatásosan jelent meg. Jason Latour baltával faragott figurái és mérges vöröses, rozsdás színei erőlködés nélkül képesek elérni a megfelelő hatást. A fojtogató, áporodott, mocskos hangulat mellett a vizuális feszültségkeltés is kiválóan működött. A Gridiron ugyanezt vitte tovább hangulatban, ám szinte teljes egészében a történet antagonistájának számító Euless Boss edző hátterére koncentrált. Közös volt azonban az előző két felvonásban, hogy összefüggőbb sztorikat meséltek el, egy a háttérben vonuló nagyobb narratíván belül.
Amiben más a Hazatérés
A Hazatérés ezzel szemben már egy mozaikosabb megközelítést alkalmaz. Az átívelő narratíva itt is tetten érhető, ugyanakkor a kötet fejezetei epizodikusan egy-egy korábbi mellékszereplőre, vagy új karakterekre koncentrálnak. Ez a húzás pedig több szempontból is kellő energiával löki meg a Déli rohadékokat. Az egyik, hogy jobban megismerhetjük a cselekményt formáló mellékfigurákat. Boss edző mellett kap egy-egy fejezetet a két verőlegénye, Esaw és Materhead, Crow County ex-futballista sheriffje, a korábban félholtra vert kisfiú, Tad, és végre jobban megismerjük Earl lányát, Robertát is.
Új szereplőként, és az egyik legizgalmasabb hátterű karakterként lép a képbe Boone testvér,
aki egy vallási közösség megbecsült tagja és kivételesen képzett vadász. Az ő fejezetébe a fordító, Szenes Renáta egy kis easter egget is becsempészett a mémek területén művelt olvasóközönség számára.
Már pusztán abban is rengeteg feszültség van, ahogy az egyes karaktereket látjuk kibomlani. Jellemükből már körvonalazódik, hogy milyen pontokon és milyen konfliktusokkal szembesíthetik őket az alkotók. Mindezt úgy, hogy egymás közti interakcióikat kevésbé látjuk, de a közvetett fenyegetésekből izgalmas folytatásra számíthatunk. A karakterek saját történetei leginkább a korábbi számokban megismert konfliktusok utóhatásai, következményei körül bonyolódnak.
Jason Aaron látszólag mintha behúzná a féket a fő cselekményszálnál, hogy Craw County embereiről mesélhessen. De csak látszólag. A szereplők jellemeinek érzékletesebb kibontása mellett természetesen most is ott van a nagyobb átívelő sztoriszál, miközben kisebb fonalként kapunk egy lokálisan fontos futballmeccset is.
Előre a fejlődés útján
Mondhatni egyaránt megkapják a magukét azok is, akik a karakterizáció, és azok is, akik az elsöprő cselekmény miatt olvasnak hasonló stílusú képregényeket. Bár a cselekmény egy részét most gyakran párbeszédekben látjuk megelevenedni, mindez semmit sem vesz el az izgalmakból. Ez a második aspektus, ami energikussá teszi a Déli rohadékok folytatását.
A Jasonök príma arányérzékkel találták meg az egyensúlyt a karakter- és cseleményközpontú elbeszélés között, miközben minden téren a haladást tartották szem előtt.
A sztori úgy bővült további tematikus rétegekkel (pl. vallási gyülekezetek, rasszizmus), hogy egyáltalán nem rogy meg a súly alatt. Sőt, büszkén és erőteljesen hordozza azt.
Ami a vizualitást illeti, ott nem sok változás történt, ami nem is feltétlenül baj. A fülledt, mocskos mocsárszag most is áthatóan érkezik a lapokon, amit a már megszokott vöröses, barnás színkezelés számlájára írhatunk. A Tadet és Materheadet középpontba állító szóló epizódban azonban Jason Latour az ecsetet klaviatúrára cserélte, és rajzoló helyett íróként vett részt az elkészítésben. Az ideiglenesen helyére lépő Chris Brunner általánosságban nem igazán tér el a megszokott látványtól.
Ám Tad színes, lázálomszerű hallucináció teljesen más megközelítést igényelnek, mint a realistább jeleneteknél megszokott. Ez az eltérő ábrázolásmód így vizuálisan is képes feldobni és energizálni a Hazatérést. A panelezés feszültségteremtő ereje is hasonló jól működik, mint korábban.
Verdikt
Így összességében pedig a Déli rohadékok: Hazatérés olyan, mint egy éppen gyülekező, pusztítani készülő szupervihar dühös előszele. A kiadvány minden tekintetben tele van építkező feszültséggel, ami csak arra vár, hogy a későbbiekben ellenállást nem tűrő módon tombolhasson. Eredményes eszköz ez az olvasói figyelem és érdeklődés torkon ragadásához is, és csak reménykedni lehet, hogy a következő felvonásra nem kell ennyit várni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
