Star Trek Discovery 5. évad – Az új generáció első tagja végre felnőtt

A Discovery a Star Trek-sorozatok között talán a legtöbb vitát generálta az elmúlt években. Van, aki szereti, van, aki elviselni sem bírja, van, aki egy új korszak sorozatainak kezdetét látja benne, és persze van, aki szerint meggyalázza az egész széria szellemiségét. Mindegyik gondolat védhető, mert a Discovery valóban nagyon egyedi hangulatú sorozat, ráadásul évadról évadra nagyon változékony – kezdtünk egy háborús drámával, majd kaptunk egy idealistább, nosztalgikus szálat Pike kapitánnyal és Spock-kal, a harmadik évad óta pedig már a távoli jövőben követjük a hajó legénységének kalandjait Michael Burnham kapitány vezetése alatt. A sorozatnak bőven voltak gyerekbetegségei, rosszabb ütemezés, a karakterek egyenlőtlenül elosztott szerepeltetése, a megszokottnál sötétebb témák érintése is sok rajongót zavart, de azért a történet alapvető üzenete ugyanaz maradt, mint az összes korábbi Star Trek esetén: hogy képes egy lassan diszfunkcionális családdá fejlődő legénység szembenézni az ismeretlennel, és a barátságuk és idealizmusuk által legyőzni azt, amit ott találnak. 

A Discovery 5. évadáról nem túlzás azt állítani, hogy az a fejezete a történetnek, amikor igazán megtalálta magát. A rengeteg, különböző hangvételű kaland után ezúttal misztikusabb vizekre eveztünk, kicsit a Deep Space Nine örökségét folytatva, de annál is mélyebbre merülve. Az évad olyan kérdésekkel foglalkozott, mint az élet eredete az univerzumban, a teremtés kérdése (aminek tárgyalása alól – érthető okokból – a Star Trek eddig rendre kibújt), és maga az értelmes élet értelme is.

A háborús, kalandos, nagyon modern szemlélet után az ötödik évad, bár nem mellőzi a monumentális jeleneteket, mégis rendkívül emberközelivé válik. Mi van, ha az élet értelme pont az, hogy a hős végül le tudja tenni a fegyvert? Ha az univerzum nagy titka egyszerűen annyi, hogy bár mások vagyunk, megtaláljuk a közös gyökereinket?

Az utolsó évadra szinte minden régi és új karakter visszatért (természetesen akadtak, akiktől végleg elbúcsúztunk a második évad után, vagy éppen a saját sorozatukban folytatták a kalandjaikat). Michael mellett ott van Saru, Tilly, Stamets és Culber, gyakorlatilag állandó szereplő Adira, Book, és egyre több szerep jut az immár Saru menyasszonyaként megjelenő T’Rina elnöknőnek is. A sorozatnak továbbra is problémája, hogy nem elég jól egyensúlyozza ki a rájuk szánt időt, a Discovery legénységének rengeteg tagja még most, az ötödik évadban is statiszta, és messze túl sok időt töltünk Michael Burnhammel. A főhősnő mentségére szóljon, hogy rengeteget fejlődött, ebben a tíz epizódban már tényleg jó vezető, jó barát és sok hibájával szembenézett, de még mindig határozottan a széria unalmasabb figurái közé tartozik, így néha örültem volna, ha elfordul róla a fókusz. Rajta kívül igazából a nagykövetté avanzsált Saru az, aki elég sok időt kap (szerencsére ő sok szempontból Michael ellenpontja – nagyon érdekes, és nagyon megérthető minden küzdelme), illetve egy személyes kedvencemmé vált Rayner, akinek a fejlődése, a lassan alakuló barátsága a legénységgel és Tillyvel az évad egyik legjobb részét jelentette. Illetve említést érdemelnek az antagonisták, Moll és L’ak is: ők főgonosznak igazából nem nevezhetők, az évadnak nem is volt valódi „gonosza”, de a történetük, a kapcsolatuk és a küzdelmeik őket is szerethetővé tették.

Nagy meglepetést jelentett, hogy a Discovery 5. évadban mennyire központi szerepet kap a románc – már korábban is voltak fix, vagy éppen alakulófélben lévő párok, de itt rengeteg különböző kapcsolatot követtünk végig, sokszor nagyon eltérő dinamikával és zárással. Elsőre ez kicsit bosszantó, és félőnek tűnik, hogy a romantika agyonnyomja a Discovery utolsó évadának cselekményét, de ahogy haladunk előre, a szerelmi történetek nagyon szépen összesimulnak az üzenettel. A szerelem is az élet része, néha végigkíséri azt, néha pedig egy átmeneti boldogságot ad, de mindenképp valami értékes.

A látványvilág továbbra is csodálatos, a Discovery az első „új” Star Trek sorozatként már eleve nagyban épített arra, hogy végre igazán életre keltheti az űrfelvételeket, a csatákat, a rengeteg különböző fajt, és ezt az ötödik évadban is megkaptuk. Csodálatos helyszíneket láthattunk, az egy-egy jelenetre feltűnő állatfajok is mind elképesztően kreatív dizájnokat kaptak, sokszor tökéletesen eltalálták, hogy a bolygók egyszerre legyenek a földhöz hasonlóak, de mégis idegenek és fantáziadúsak. A zene ugyan nem kifejezetten emlékezetes, de azért néha felcsendülnek az ikonikus dallamok, és továbbra is tökéletesen kiszolgálja a hangulatot.

Nagy hátránya viszont az évadnak, hogy láthatóan nem új rajongóknak készült – még a régi sorozatok ismeretében is, általában nyitva volt a gépemen a Star Trek wikioldala, mert ellenőriznem kellett részleteket. Elképesztő, hogy ez a világ még ennyi sorozat, és ennyi különböző író után is egyben maradt, és nem kavarodik bele erősen az idővonalakba, de a Discovery 5. évada kicsit túlzásba vitte a szálak összekötését. Az új nemzedék és az Enterprise újranézése jóformán kötelező, hogy egyáltalán követni lehessen, mi történik, de történnek utalások a többi szériára (és a Short Trekekre) is.

Szintén kissé kaotikusra sikerült a zárás – az utolsó epizód alapvetően az egyik legerősebb a sorozatban, egy nagy adag filozófiát is kapunk vele, de a legutolsó jelenet teljes káosz. Egyértelműen összeköti a Discovery eseményeit egy korábbi Short Trekkel, a Calypsóval, amire már régóta várhattunk: ugyanakkor maga a Calypso is rendkívül lezáratlan, egy levegőben lebegő kis melléktörténet, ami bemutat egy új karaktert, így okkal számoltunk arra, hogy a fő sorozat majd megmagyarázza a jelentőségét. Ez azonban nem történt meg, lényegében csak elkeveredtünk a rövidfilm eseményeiig, hogy aztán a sorozat ott hagyjon minket rengeteg kérdéssel. Talán reménykedhetünk benne, hogy a jövőben, egy másik legénység, egy újabb történet megválaszolja ezeket, ha már a Discovery kalandja lezárult.

A Discovery 5. évada szórakoztató, elgondolkodtató, és sokszor egészen nosztalgikus élmény – méltó búcsú ettől a legénységtől, és szép lezárása az útjuknak. A Discovery maga hibáival együtt kitaposta az útját az új generációs Star Treknek, elvezetett minket a 32. századba, egy korszakába a világnak, ahová eddig tényleg nem merészkedtünk, de ahol még bőven van mit mesélni. Talán már nem repülünk tovább ezzel a csapattal, de jó érzésekkel búcsúzhatunk tőlük.