A. K. Larkwood Kígyókapuk duológiájának zárókötete minden olyan olvasói vágynak eleget tesz, amelyet egy folytatástól és zárástól egyaránt várhatunk: megnyugtatóan ismerős, mégis újszerű. Emeli a téteket, mégis megmarad a saját maga felállított keretek között. Az Ezerszemű Úrnő kritika.
Két évvel A Kimondatlan Név magyar megjelenés után érkezett a folytatás, Az Ezerszemű Úrnő, amely bár szinte ugyanott folytatódik, ahol az előző rész véget ért, nem hagyja az olvasót magára aranyhal memóriájával. Miközben megismertet a szereplők új helyzetével, indirekt, a szöveg folyását egyáltalán nem zavaró közbeszólásokkal vagy utalásokkal segít felidézni a korábbi eseményeket.
De ezek nem teljes felidézése sem ront sokat az új könyv élvezhetőségén, hiszen a főszereplők valóban új kalandot kezdenek, így olyan, mintha egy önálló kötetbe fognánk bele.
Ennek ellenére az első rész nélkül nem tanácsolom, hogy bárki belevágjon Az Ezerszemű Úrnőbe.
A Kimondatlan Névből megismert Kszorvej, Suthmíli és Tal a nagyvilágtól és a világuralmat tervező Szethennáj varázslótól elbújva, az egykor kígyók által uralt Ecsentir romjait járják kincsvadászokként (így fenntartva egy kis, otthonnak nevezhető lakot maguknak). Egy rutinküldetésnek tűnő alkalommal azonban végzetes és az addig ismert világot teljesen felforgató problémát idéznek elő, amikor véletlenül felébresztenek egy korokat átpihenő ecsenteri katonát. Abból az Ecsentirből, amely folyamatosan leigázta a környező birodalmakat. A felébresztett kígyóember nem is nagyon akarja elfogadni az új világrendet, ahol már nem létezik az otthona, és restaurációs céljaihoz magával ragadja Kszorvejt is. Suthmíli igyekszik minden követ megmozgatni és lehetőséget megfontolni ahhoz, hogy megmentse a szerelmét az újonnan alakuló világrend közepén. Mindeközben Talnak otthon tartózkodó családjával és az őket fenyegető veszélyekkel kell szembenéznie. És hiába hitte azt, hogy ki tud maradni a háborúból, nem sikerül, sőt még a múlt is kísérti.
Az ügyeletes varázsló nem mindig egy jóakaratú Gandalf? – A Kimondatlan név kritika
Larkwood az előző kötettel ellentétben nem Kszorvejt teszi meg fő nézőpontkarakternek, hanem azok között váltogat, akik korábban nem kaptak nagy szerepet. Ez az írói döntés nagyon sokat tudott hozzáadni Talhoz például, akit A Kimondatlan Névben inkább Kszorvej gyerekes, civakodó kalandortársaként ismerhettünk meg. Az Ezerszemű Úrnőben viszont egy lassan éretté váló, és ennek mentén érzelmei közt őrlődő férfit ismerünk meg, akinek mérlegelnie kell, mennyire engedi magát visszaesni korábbi sérelmeibe – vagy pont a kényelmes, egykor biztonságot adó érzelmekbe. A másik kiemelt szereplő, Suthmíli előnyére vált, hogy külön fejezeteket kapott az új részben, ugyanis így kevésbé tűnik rideg és csak a varázstudományra korlátozódó karakternek, aki épp csak elkezdeni felfedezni önállóságát. A történet előrehaladtával pedig egy végletekig tragikus szereplővé növi ki magát, aki minden lehetséges módon feláldozza magát szerelméért. Az ő szálából áradó melankólia és elkeseredettség hatja át az egész regényt.
Az Ezerszemű Úrnő a hőssé válás és az ezt jelentő felszabadulás (lásd Kszorvej az előző részben) helyett az áldozathozatal kérdéskörét járja körül szereplőin keresztül. Így pedig értelmezhető
a hős útjának egy kellemetlen, nem sokat kibeszélt folytatásaként, ahol az egyén mindent felad abból azért, hogy megmentse a veszélyben forgó világot.
Csak közben ő maga sorvad el visszafordíthatatlanul.
Suthmíli és Tal kilátástalan küzdelme a lehetséges jobb befejezésért már-már felfoghatatlanul mitológiai mértéket ölt, amivel a szerző nemcsak a karakterek sorsát teszi olvasói részről izgalmassá (azaz lehet kapcsolódni hozzájuk érzelmileg), hanem magát a történetet is. Ugyanis Suthmíli és Tal kifogyhatatlan kitartásából, és az őket érő folyamatos kockázatos helyzetek állandó izgalmat biztosítanak. Bár első ránézésre úgy tűnik, A. K. Larkwood nagyot kockáztatott azzal, hogy ennyi történetszálat és időugrást egyetlen kötetbe sűrített mondjuk egy trilógiává bővített sztori helyett, a regény nem érződik zavaróan túlírtnak. Ennyi esemény kellően pörgősnek hat, üresjárat se sok van, a már említett fordulatok pedig fenntartják az érdeklődést, és nem engedik, hogy egyhamar letegyük a könyvet.
Mindehhez pedig tökéletesen passzol a világépítés is, ami egyszerre nyújt ismerős helyet és újdonságot, bővítve az első rész ismereteit. Larkwood rá is cáfol utóbbira, ugyanis Az Ezerszemű Úrnőben végérvényesen egy olyan kilátástalan világot teremt, hogy igencsak hőst próbáló mindig újra és újra felállni érte.
Az előző kötet világépítési elemei közül az istenek vonalát folytatja, amiről hamar kiderül, hogy egy potenciális isten visszatérése – ami A Kimondatlan Név cselekményének a derekát adta – csak a jéghegy csúcsa volt. A folytatásban Larkwood mindig képes egyre nagyobb téteket kihozni a világát uraló istenekből, és belőlük egy változatos genyabandát felsorakoztatni. Mivel csak megtestesülésként képesek a halandó síkra lépni, ezért emlékeztethetnek a hinduizmus avatárjaira, de kegyetlenségükben és alkalmanként lágyszívűségükben jól ismert ókori görög istenségek természetét vélhetjük felfedezni bennük. Így az ő és földi porhüvelyeik közti őrlődések izgalmas pillanatokkal gazdagítják az amúgy sem unalmas fantasyt. A. K. Larkwood ezekben a jelenetekben képes olyan nehezen elképzelhető aspektusokat is megmutatni, mint hogy egy erőszakos személyiségátvétel milyen károkat okozhatna, ha bizonyos istenek tényleg megszállnák a halandókat.
A világépítés az egyedi elemek ellenére nem tud teljesen kielégítő lenni. A korábbi részben taglalt portálok sajnos a befejező kötetben sem jutnak több szerephez a puszta funkcionalitáson túl, de Larkwood azért valamennyire kárpótol Ecsentir behozatalával. Az egykor saját istene, Iriszkaval által porig rombolt kígyóbirodalomba a felébresztett katonán, Cserenthisszén keresztül betekintést nyerünk egy valamennyire emberien gonosz, leigázó rendszerbe, ami viszont annak lakói – intelligens kígyók – miatt van annyira idegenszerű, hogy egyszerre legyen érdekes és taszító része a sztorinak. Ebben a kettős furcsaságukban tökéletesen beleillenek az istenek megtestesüléseiből fakadó akciódömpingbe, de
Larkwood nem lenne Larkwood, ha a kígyókatona hódító és bosszúküldetésében nem találna emberi aspektust is, amellyel árnyalja gonosz karakterét is.
Verdikt
Az Ezerszemű Úrnő felér A. K. Larkwood első regényéhez mind izgalomban, mind kidolgozottságban. Mer bátor írói döntéseket hozni, amelyek bár elsőre furcsának hatnak, a cselekmény előrehaladtával bőven kifizetődnek olvasói oldalról. Így lett jobb a folytatás az előző résznél, továbbá egy teljes, kielégítő befejezés.
Eltelt megint egy hét? Mi történt itt? Ne is gondolkodj, összeszedtük neked a legfontosabb cikkeket, híreket!
