Az Argylle: A szuperkém nem Matthew Vaughn legjobb alkotása. Furcsán kusza, átgondolatlannak ható cselekménye és elrugaszkodott akciójelenetei miatt kissé bumfordinak is érezhetjük. Viszont az Argylla-al Vaughn tökéletesen megragadta azt a határvonalat, ami a „nettó faszság” kategóriája és a szórakoztató ponyva akciófilmek között húzódik, s már csak ezért sem éreztem kidobott időnek a megnézését. Kritika.
Elly Conway egy visszahúzódó regényíró, akiről ránézésre azt gondolhatjuk, hogy könyveivel és Alfie nevű macskájával az életéből hiányzó ingereket pótolja. A jobbára sekélyes ponyvának ható kémregény-sorozata, az Argylle sikeres, szabályos rajongóközösséggel rendelkezik, viszont az ötödik epizóddal, annak is a végével megakad .Elly édesanyja szerint nincs kész a könyv, a lány viszont nem tudja jól befejezni. Az írói kreatív válság kilábalásának céljával hazautazik, ám a vonatút során belebotlik egy valódi kémbe, Aiden Wylde-ba, aki messze nem olyan elegáns és jó kiállású, ahogy azt a nő a kémekről képzeli a könyveiben. Röviden: míg az ő kémje, Argylle egy jóvágású, délceg és snejdig fazon, addig Aiden egy mai, rétegnyelvi terminus technicusszal megjelölve: egy csövesbánat.
A véletlen találkozás korántsem véletlen, ugyanis hamar kiderül, hogy Elly Conway regényeiben olvasható történések tökéletes összhangban vannak azzal, ami történik a Divízió nevet viselő, mindenféle gazemberséggel foglalkozó kémszervezettel. Elly legújabb sztorija, amely a titkos kémszervezetet teljesen lebuktató mesterkulcsról szól, tényleg megtörténik. A Divízió egy ilyen kulcsot keres, s úgy véli, hogy aki pedig tudja ennek a hollétét, az nem más, mint ez az ártatlan, macskás író néni. S mint ilyen, Elly-t el kell fogni, ki kell szedni belőle a hasznosat, majd ki kell iktatni. Aiden pedig, mint a valóság Argylle ügynöke, azért érkezett, hogy megvédje az írót a szervezet orgyilkosaitól. A kémregény író pillanatok alatt egy fordulatos kémkaland részévé válik, melynek eredményeképpen abban is bizonytalan lesz, hogy Elly Conway-nek hívják-e egyáltalán, a kémsztorijai pedig akár elképzelhetően többek, mint véletlen írói intuíciók.
Minél jobb a kém, annál vadabb a forgatókönyvecském
A rögzülés kedvéért megismétlem a bevezető tételmondatát: az Argylle: a szuperkém nem Matthew Vaughn legjobb alkotása. Szerencsére – legalábbis a saját fotelemből nézve – ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a film rossz lenne.
Kémfilm-komédia lévén akarva-akaratlanul Vaughn korábbi munkájával, a Kingsmannel versenyeztetjük, ebből pedig az utóbbi jön ki győztesen, mivel a rendező-producer képregényadaptációja egyszerűen minden szempontból precíz, átgondolt és teljes. Az Argylle-al nem ez a helyzet.
Problémája, hogy mintha nem tudná, hogy mi akar lenni. Pontosabban mintha két egymással nem biztos, hogy kompatibilis műfaji irányban szeretne elindulni egyszerre. A nyitányával azt gondolhatja róla a néző, hogy egy ez műfajparódia. Úgy gúnyolja a kémfilmes sablonokat, toposzokat, hogy közben használja azokat, kreatív módszerekkel elmagyarázva a nézőknek, hogy miért marhaság mindegyik. Ennek a nyomai felfedezhetők a cselekményben. Már a nyitány alatt azt érezhetjük, hogy Vaughn most jól pellengérre állítja az elnagyolt könyves-filmes megoldásokat, azzal, hogy bemutatja Elly Conway milyen felszínes és sablonos tartalmat gyárt. A film nyitó vagy cold open jelenetében ugyanis a karakter felolvassa utolsó előtti Argylle könyvének végét, amit mi audiovizualizálva, filmjelenetként látunk. Minden ízében sablonos és mesterkét: uralkodik a rule of cool (a menőség oltárán a cselekmény feláldozza a logikát és/vagy pl. a fizika törvényeit), kellemetlen, tőmondatokra optimalizált, szintén lezsernek hitt párbeszédek, kapkodó, pörgő cselekmény dramatizált narrációval. Eztán a sztoriban megjelenik a Sam Rockwell által alakított Aiden, aki rögtön elmondja, hogy a nő által kitalált kém a valóságban nem működik, mivel túlságosan feltűnő lenne. A kémek láthatatlanok, nem pedig drága és meglehetősen extrovertált, de mégis elegáns ruhát hordó, hülye hajjal szinte világítóvá kontúrozott Henry Cavillok – itt érdemes elmondanom, hogy Cavill ebben a filmben a könyvbéli Argylle-t játssza, megformálva egy a kémfilmes főhősklisét, bár később a funkciója kibővül. Ugyanígy Dua Lipa által megformált famme fatale főgonosz is csupán fikció a fikcióban.
A játékidő előrehaladtával észlelnünk kell, hogy nem, ez nem lesz egy műfajparódia, esetleg műfajra reflektáló szatíra, hanem elkezd szépen lassan azzá válni, amiről azt hittük, hogy a kifigurázását ígéri. Ámdebár a humor marad és néha még önreflexív is. Vaughn az Argylle-la egy újabb jókedélyű Kingsmant szeretett volna készíteni. A minőség szempontjából azonban és sajnos illik rá a „tescós” minőségjelzés szlengje. Ugyan nem olyan baljós súllyal, mint ahogy ez leírva annak tűnik. Az Argylle egy szórakoztató akciófilm, csak sajnos egyrészt a történetmesélési megoldásai kicsit kacifántossá és felületessé teszik, másrészt annyira próbál magára licitálni, hogy teljesül az, amit már említettem: feláldozza a logikát és a pl. a fizikát a rule of cool oltárán. Ebből a szempontból a Kingsman okosabb volt. Még úgy is, hogy egy-két esetben megpróbálja a hülyeségeit némi önreflexíóval tálalni – emiatt nem tudtam eldönteni, hogy mi akar lenni: szimpla akciókomédia vagy műfajparódia?
A válasz után kutatva érdemes hozzátennem, hogy nem sokszor, de azért próbálkozik aranyosan. Szüksége is van rá, mert ha nem tenné, akkor a ma realizmust fetisizáló, dolgokat, műfajokat helyén kezelni ritkán tudó nézőkategóriáján újra kellene telepíteni az operációs rendszert. Nálam sem kellett, pedig én szeretem az immerziót és a realizmust.
Az Argylle, sajnos vagy nem sajnos, egy olyan film, amit helyén kell kezelni, csak akkor nem bánjuk meg a relatíve borsos árú mozijegy megvásárlását és/vagy a rááldozott időt.
Érdemes mentálisan beállítani magunkat rá, mert a játékidő alatt olyan tartalommal is találkozunk, mint a túlélt, helyszínen kihordott szívlövés. Annak érdekében, hogy emiatt ne tenyereljük bele a széktámlába a fejünket, az alkotók a biztonság kedvéért kitaláltak neki egy „magyarázatot”, amire azt is mondhatjuk, hogy vállalható, ha el tudjuk azt a tényt fogadni, hogy egy bemindenezett akciófilmet nézünk, nem dokumentumfilmet. Meg örülünk annak, hogy milyen okosnak hangzó magyarázattal álltak elő erre plot armort szentesítő cselekményelemre. Viszont a baromság-szagot kiegyensúlyozandó érkezik az önreflexió Sam Rockwell karakterén, Aiden bölcs szavain keresztül, aki markánsan rögzíti, hogy ez egy égbekiáltó faszság, de a „tudományos magyarázat” elég hihetőnek hangzik. Elmélkedni pedig sok időnk nincs, mert gyorsan túllép rajta a sztori. Érkezik a színes füstgránátok övezte gépfegyverbalett, ami tényleg egy táncprodukció, amiről Vaughn sajnos nem közli tisztán, hogy ez Elly fejében tarka táncprodukció, a film valóságában egy összehangolt „sima” lövöldözés, erről pedig pár rövid snitt árulkodik, ami kameraképeket mutat.
De lényegtelen, mert az Argylle készítői nem akarják, hogy akár egy pillanatra is, de elgondolkodjunk azon, amit láttunk sem esztétikai, sem pedig realista vonatkozásban. A film már tolja is az előzőre a következő licitet: egy bakancsra késeket erősítve, túlélési szándékból, kifolyt finomított olajon korcsolyázva elkövetett, előre megfontolt tömeges késelés következik annak okán, hogy az olaj gyúlékony és a lövés a levegőbe repítene mindenkit. Az csak a vicc tetőzése, hogy a jelenetet azért csak egy gyönyörű körbepörgő gépfegyvertűzzel zárják le az alkotók ott, ahol szereplők rögzítették, hogy nem szabad lövöldözni. Lényegtelen, mert az egész iszonyat jól néz ki, ezért már el is felejtettük, hogy valaki túlélt egy szívlövést, sőt, tovább tolja a rémes kémpribékek irtását, és milyen szépen. Ebbe az elszállt, meghülyült szépségbe egyedül a rossz zeneválasztás rondít bele. Az nem sikerült túl jól. A Kingsman templomban történő tömeggyilkossága alá tökéletes választás volt Lynyrd Skynyrd Free Birdje, mert a zene hozzájárult ahhoz a vizuális ingerhalmazhoz, amit abban a csodálatos (ál)egysnittesben látunk (számomra egyedül a John Wick 4 drónnézetű egysnittese ér fel hozzá). Viszont az Argylle betétzenéi sajnos rosszul rezonálnak a jelenetekkel.
Ettől függetlenül hozzá kell tennem, hogy Vaughn még mindig az egyik legkreatívabb alkotó, ha akciójelenetekről beszélünk, és bármennyire elrugaszkodott is az, amit ad, nagyon jó nézni. Ötletesen vonja össze Cavill Argylle-át és Rockwell Aidenét az akciókban, rendkívül jól választja meg a helyszíneket, szinte kiváló lendülettel vezet minket végig a cselekményen, az akciószekvenciák jól vágottak, jó beállításokkal dolgoznak. – És ezzel le is írtuk az Argylle egyik báját: jó benne részt venni. A régivonalas akciófilmek elrugaszkodottsága gyorsan megszerethető. Nem biztos, hogy konzisztens, de nem is tudunk figyelni erre, mert ahogy írtam, nem áll meg, nem hagyja a nézőt ébredni és mindig bedob valamit. Dinamikus, arcon pörög és sok esetben nem kiemelkedően, de kreatív, így csak a kevesebb számára fájhat az, hogy a narratíva minőség szempontjából elnagyolt.
Kik vannak most kik ellen és hogy jön ehhez a Kingsman?
A film írója, Jason Fuchs egyik nagy hibája, hogy nem igazán helyezi el sem az ellenséget, sem pedig a jókat az általa elképzelt világ kémszervezeti térképén. Van egy rossz oldal és egy jó oldal, viszont – például a Kingsmannel ellentétben – nem tudjuk, hogy a rosszaknak kémszervezet végén mi úgy általában a céljuk, kiknek dolgoznak, csupán annyit tudunk meg róluk, hogy nagyok és foglalkoznak olyan dolgokkal, mint orgyilkosság meg esetleg kormánybuktatás. De hogy melyik országnak szolgálnak, vagy esetleg lízingelhetők? Nem derült ki.
A cselekmény és a konfliktus csak úgy létezik, kontextusba nincs helyezve, világ nincs köré építve, hiába része a film a Kingsman-univerzumnak, amit a stáblistás jelenettel húz alá film. Szóval a rosszak azért rosszak, mert rosszak, nincsenek nagy céljaik. Nincs például megalomán vezérük, aki anarchiába fullasztva a bolygót venné át az irányítást. Kontrasztban a nagy kémfilmes gonoszokkal igazából egy kisszerű vezetője van Bryan Cranston prezentálásában. Sablonoson ideges, szintén klisésen van egy női nevet viselő sörétese, és úgy viselkedik, mint egy megbízott CEO, akinek a keze alatt éppen megy csődbe a rábízott vállalati divízió (szóvicc szándékos, haha). De nem tudjuk meg, mekkora volumenű a kémszervezete, nem tudjuk, mitől profi, igazából azt sem érzékeljük rajta, hogy profi. Annyit látunk belőle, hogy csak meg akarja akadályozni, hogy kiderüljön a szervezetük létezése, meg a tagok kilété, illetve cselekedeteik lajstroma. A Divízió inkább egy rajzfilmsorozat csúnya szervezete, mint egy olyan filmuniverzumé, amiben a Kingsman is van.
A jók oldalával hasonlóképpen, sőt még mostohábban bánt az író, ugyanis azt sem árulja el, hogy ők kikhez tartoznak. Egyetlen információt tudunk meg csak, hogy a jók vezetője, akit Samuel L. Jackson játszik (így nem is tudom, hogy hogyan kap helyet a Kingsmanben), a CIA volt vezérigazgatója.
Ha elkezdünk figyelni a részletekre, helyesebben azok hiányára, akkor az jut az eszünkben, hogy az Argylle igazából egy kémsztori fanfiction.
A másik elengedhető, de említésre méltó problémája az Argylle-nak, az, hogy a cselekmény, ami ugyan a végére világossá válik, valahogy mégsem működik úgy, ahogy kellene, mert Fuchs nem tudja a sztori minden pontján jól prezentálni a forgatókönyvével a koncepciót. Összességében a konfliktus alapját képező jövőt jósoló regény egy komplex alapszituáció, amit a végén megmagyaráz, érthetővé farag. Viszont az, ahogy a szereplők használják ezt a koncepciót, kissé kuszává válik. Mondhatjuk úgy, hogy kidolgozatlan, zavaros. Elly és Aiden elmegy Londonba, mert Elly oda írná Argylle karakterét, aztán leülnek egy parkban és Elly megpróbálja kitalálni azt, hogy mi a következő lépés azzal, hogy sebtében be akar gépelni egy fejezetet. Amint megmagyarázzák ezt a különleges képességét, érthetővé válik, viszont addig, ameddig ez meg nem történik, egyszerűen lózungnak, túlságosan ad-hocnak, alibinek érződik.
Viszont a film így is végig benntartja a nézőt. Kiszámítható, de mókás szintén egymásra licitáló csavarjai diktálta ritmusra, meg a rengeteg szóviccre épülő inkább rossz poén ellenére könnyen rá lehet hangolódni, köszönhetően a szerethető karaktereinek, meg annak, hogy már csak a leírt akciószekvenciáival sem érezteti velünk azt, hogy ez a film bármit is komolyan gondolna magával kapcsolatban. Az Ellie-t játszó Bryce Dallas Howardnak nagyon jól áll Elly Conway karaktere. Jó volt látni, hogy teltkarcsúként lesz belőle akcióhős, ezzel is kicsit beintve a vasággyal negyvenkilós női szuperügynököknek, akik 100 kiló palikat dobálnak. Sam Rockwell pedig bár nem olyan, mint amilyennek egy kémfilm főhősét elképzelnénk, de talán pont ezért jó. Egyszerre vegyíti a teszetoszaságot a kőkeményen kiképzett titkosügynökséggel. Ő lövi el a legtöbb – legalábbis magyar szinkronnal – kellemetlen szóviccet (pedig én imádom a szóvicceket), de ez benne a szerethető.
Mindent egybevetve az Argylle egy laza, egy sokat használt történetvezetési megoldásokat újrahasznosító, kellemes körhinta, amire nem bántam meg, hogy felszálltam.
Az Argylle jó film, csak nem olyan jó, mint a Kingsman
Az előzetes vélemények alapján azt hittem, hogy az Argylle Matthew Vaughn egy olyan filmje, amibe pont úgy szart bele, ahogy Taika Waititi Thor negyedik etapjába. Szerencsére ez nem így van. Egy könnyed kémvígjáték, egy kreatív akciószekvenciákkal teletűzdelt akciófilm, aminek a könnyedsége gyorsan feledteti velünk azt, hogy ennek a sztoriján sem erőltették meg magukat az írószobában.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
