HIRDETÉS

HIRDETÉS

Film

Túl hamar ítélkeztünk M. Night Shyamalan Avatar filmje felett? – Az utolsó léghajlító retrospektív kritika

Már nem kell sokat várni, hogy megérkezzen a Netflix Avatár – Az utolsó léghajlító c. live action adaptációja a 2000-es évek körülrajongott rajzfilmsorozatából. De talán érdemes ránézni a 2010-ben készült elődre, amit M. Night Shyamalan alkotott. Retrospektív Az utolsó léghajlító kritika.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Egyáltalán nem meglepő, hogy az Avatar-sorozat (ami magyarul Avatar – Aang legendája címen futott a Nickelodeonon) hamar megért egy adaptációt. A népszerűsége mellett minden megvan benne, ami egy látványos élőszereplős filmhez kell. Az egész világot áthatja a látványos, keleti mágia, szerethető, emlékezetes karakterek népesítik be, elgondolkodtató a filozófiája és kellemes a humora.

M. Night Shyamalan állítólag a gyerekei miatt figyelt fel a sorozatra, de próbálkozása a megfilmesítésére bukás volt a kritikusok és a közönség szemében is, olyan mértékig, hogy a valaha készült legrosszabb filmek között tartják számon (a Micimackó: Vér és méz anyagi sikere után én mondjuk semmilyen listának nem hiszek). A gyakori kritikák közé tartozik egyes karakterek megváltozása és kimaradása (ritkábban korai bemutatása), esetenként kiejtési hibák, a színészek whitewashingja, a kevésbé látványos harcművészeti mozdulatok, és a világépítés kisebb-nagyobb módosításai is.

Érdemes azonban feltenni a kérdést, vajon kizárólag a film valós hibái okozták ezt a mély ítéletet, vagy sokkal nagyobb szerepe van benne a rajzfilm kultuszának, és annak, hogy a rajongók elvárásait, különösen egy szabadabban értelmezett adaptáció számára lehetetlen volt megugrani?

Az alaphelyzet Az utolsó léghajlító és a rajzfilm esetén ugyanaz. A világot a négy elemet, a vizet, a földet, a tüzet és a levegőt képviselő népek lakják, akiknek egyes tagjai, az ún. idomárok (a filmben hajlítók – a bender szó fordítása már eleve sok vitát generált), képesek a népükhöz tartozó elem irányítására. A tűz népe egy napon háborút indít a többi ország ellen, és az egyetlen, aki megállíthatná, a spirituális mester, az avatár, aki mind a négy elemet irányítani tudja. Az avatár azonban a háború elején eltűnik, száz évig pedig senki nem hall róla. Száz év után aztán két testvér, a Víz Déli Törzsében élő Katara és Sokka egy jégbe fagyott kisfiúra bukkan. Aangról kiderül, hogy ő az elveszett avatár, és így az egyetlen, aki véget vethet a harcnak – az útja során pedig barátokat és ellenségeket is szerez.

HIRDETÉS

Az eredeti rajzfilm kicsit epizodikus szerkezettel dolgozta fel a történetet – miközben három évadon keresztül megmaradt az átívelő szál, a Tűz Népe elleni küzdelem –, Aang és barátai különböző kalandokba keveredtek, új embereket ismertek meg, sokszor szándékosan le is térve az útjukról, mert Aang nem akarta felvállalni a szerepét, és próbálta kiélvezni, hogy még gyerek. Érintettünk súlyos témákat, minden karakternek megvoltak a küzdelmei, Aang gyászától Zukónak, a tűz száműzött hercegének az apjával való kapcsolatáig, de folyamatos maradt a humor: sokszor a legkomorabb helyzetekben is elhangzott egy-egy poén.

Shyamalan Az utolsó léghajlítója azonban rengeteget változtatott ezen a bevált formulán. Egyrészt, mivel nem sorozatról volt szó, hanem egy nem egészen kétórás mozifilmről (ami az első évadot dolgozta fel), értelemszerűen beáldoztuk az epizodikusságot, az átívelő szál kapta a hangsúlyt. Kevesebb lett a humor, több a dráma, az egész film jelentősen sötétebb, mint a rajzfilmsorozat. Ennek pedig megvolt a jó és rossz oldala.

Egyes karaktereknek, például címszereplő Aangnak igazából jót tett. Elsőre nagyon bosszantó lehet Noah Ringer játéka, mert teljesen elvész belőle Aang könnyed játékossága, gyerekes poénjai: egyúttal azonban a főhős sokkal hitelesebbé válik tőle. Egy tizenkét éves kisfiúról beszélünk, aki elveszítette a szülőfiguráját, meghaltak a barátai, és történetesen megtalálta a csontvázaikat a régi otthona romjai között. Akinek nincs kapaszkodója ebben az új világban, aki értelemszerűen bosszút akar, de a teljes filozófiája, amiben felnőtt, azt mondja, hogy ez helytelen. Akitől azt várják el, hogy rövid időn belül sajátítson el olyan technikákat, amik másoknak évekbe, akár egy életbe telnek, és végül a saját személyes boldogsága, és a kapcsolatai teljes feláldozásával mentse meg a világot. Noah Ringer Aangja frusztrált, küzd az érzelmek elengedését szimbolizáló víz irányításával, gyakran szomorú és elveszett. És valljuk be… kevesen nem lennének azok a helyében. 

Hasonló komolyodást tapasztalunk Shaun Toub Irohja esetén, aki a száműzött herceg Zuko pártfogója – a rajzfilmben teakedvelő, kövérkés, sokszor nagyon humoros nagybácsi, aki spirituálisan megvilágosodott, és efelé terelgeti az unokaöccsét is. Az utolsó léghajlító Iroh-ja szintén bölcs, és szintén tud kedves, támogató, akár vicces lenni: de nem annyira általánosan jókedélyű és könnyed. Ez az Iroh egy harcos nép megszégyenített koronahercege maradt, és egy apa, aki elvesztette a fiát – és nem biztos, hogy baj, hogy ezt folyamatosan látjuk rajta. 

Más karakterek, például Sokka esetén azonban ugyanakkor a humor finomítása kevésbé vette ki jól magát: Sokka karakterének szerves része a humora, és nemcsak mások szórakoztatására használja, hanem a szarkazmusába menekül, mikor nála erősebb, elemeket irányító barátok között elveszettnek érzi magát. Ahogy beszél, tervez, a gyors gondolkodása és a cinikus megszólalásai meghatározzák az egész személyiségét, és Jackson Rathbone alakítása ezzel a forgatókönyvvel egyszerűen üres lett.

A filmet sok kritika érte kulturális szempontból is, mert áldozata lett némi whitewashingnak: Sokka és Katara az eredeti sorozat szerint inuitok, de a filmben nem kisebbségi színészek, hanem a már említett Jackson Rathbone és Nicola Peltz kapták a szerepeket. Az Aangot játszó Noah Ringer sem ázsiai származású. Azonban talán ennél is erősebb, hogy az egyik nép egyszerűen kultúrát váltott: míg az eredeti széria szerint a levegő népe Tibeten, a víz az inuitokon, a föld Kínán alapult, a tűz pedig elsősorban Japán, néhány kínai elemmel, addig Az utolsó léghajlítóban a Tűz Népének alapját India szolgáltatja, a színészek nagy része is indiai. Ez problémás abból a szempontból, hogy India nem kötődik olyan mélyen a tűzhöz, mint Japán, nincs az a fajta nap- és becsületkultusza, de nagyon jól illik a képbe, ha azt nézzük, hogy rengeteg fogalom (például a tűzpárbaj, az Agni Kai) a hindu mitológiából került a szériába. Shyamalan ezzel a változtatással igazából elsimított néhány kulturális zavart a Tűz Népe körül, ami megkérdőjelezhető, de indokolható döntés.

És talán ez az a pont, ahol Az utolsó léghajlító igazán erőssé válik – bár megvannak a hibái filmként, és nem kifejezetten jó adaptáció, a változtatásai legtöbbje a film konzisztenciáját szolgálja.

The Last Airbender (2010)

A traumatizált karakterek traumája nem tűnik el hosszas epizódokra, hogy aztán egy véletlen pillanatban visszatérjen, csak azért, mert ideje már megmutatni a nézőnek, hogy mi történt. A pacifista karakter a legnagyobb csatában is pacifista marad, így végig ott marad a kérdés, ami a sorozat végére már értelmét veszítette, hogy Aang rengeteg végigharcolt csata és legyilkolt katona után pontosan miért aggódik az egy szem főgonosz életéért. A film mellékantagonistája, Zhao is sokkal komolyabb fenyegetést jelent, mint a rajzfilmsorozatban. Ahelyett, hogy egy rendszeresen, könnyen elverhető, arrogáns ostobát kapnánk, akit azért mindig előléptetnek, Zhao itt egy kémhálózatot és bérgyilkosokat is ügyesen használó, és hibáiért tényleges következményeket elszenvedő katona marad, a nagy arcával együtt is.  

A világépítés reális – a szellemek, a bölcsek, a mesterek nemcsak léteznek, hanem vannak valódi vallások. A karakterek mitológiákra, istenekre, történetekre hivatkoznak, amit fontosnak tartanak a mindennapi életükben, amik hatnak a moralitásaikra, és amik népenként, kultúránként erősen eltérnek. Az avatárt egyesek tényleg szinte messiásnak látják, mások pedig kételkednek a létezésében is. Csak azért, mert a világban létezik valamilyen mágia és léteznek szellemek, ezt nem fogja minden nép ugyanúgy értelmezni és tisztelni. Imádtam látni, hogy a Tűz Népe nem úgy gonosz, hogy közben pontosan tudja, hogy működik a világszerkezet. A tűzidomárok ereje külső forráshoz kötött lett, ami ugyan nem néz ki annyira menőn, mint a simán röpködő, adott esetben egyszerűen haragból idézett tűzgolyók, de reálissá teszi, hogy a háború száz évig elhúzódjon – meg azt is, hogy a képesség birtokosai ne gyújtsák fel magukat véletlenül. A Víz Északi Törzse esetén megszűnik az erősen patriarchális berendezkedés egy olyan kultúránál, aminek egyik legtiszteltebb vallási figurája, az erő forrásának tartott szellem, egy nő. Kikerül a feleslegesen túlhúzott, Rómeó és Júlia jellegű szerelmi szál Sokka és a törzs hercegnője, Yue között is – gyorsabban épülő, de alapvetően egészségesebb és logikusabb kapcsolatot láthatunk, többet elő sem kerülő, kidolgozatlan epizódszereplők nélkül. (Nagyon érdekel, hány ember emlékszik még, kicsoda Hahn.)

Az utolsó léghajlító

Persze, van, ahol Az utolsó léghajlító egyszerűen spórol – az epizódok kimaradása bár érthető, de sajnos olyan karakterek is kiestek így, akik viszont fontosak a folytatásban (például Sokka első és későbbi szerelme, Suki). A szellemvilágból keveset látunk, és az sem látványos, pedig a sorozat talán legcsillogóbb fantasy eleme – Aang előző életei, hatalmas pandaszellemek, és arcokat lopó csúszómászók helyett egyetlen beszélő sárkánnyal kell beérnünk. A cselekmény szempontjából működik, de töredékannyira sem lenyűgöző. A tájak között van pár csodálatos, az Víz Északi Törzsének városa monumentális, a Levegőtemplomok gyönyörűek, és akkor ott van a Föld és a Tűz Népe, amik pusztaságok. Néha vannak rajtuk fák. Az idomítás vagy hajlítás szintén kissé csalódást keltő – Aangot jó nézni, ahogy légáramlatról légáramlatra pattan, de a tűz is veszített a dinamikájából, a föld pedig egy rossz vicc. 

Összességében annyira rossz film tehát Az utolsó léghajlító, mint ahogy elsőre, a rajzfilm élményével a fejünkben érezhetjük? Nem. Az utolsó léghajlító készítői egy bátor döntést hoztak, amikor nem csak feldolgozni, de átdolgozni is próbálták az eredetit, ami bár tényleg nagyon szerethető, de a tökéletestől messze van. Ez nem mindig sikerült, persze, a filmnek megvannak a hibái, amiknek egy része kiküszöbölhető, egy része viszont egyszerűen a játékidőből is fakad. Azt pedig mindig érdemes észben tartani, hogy Az utolsó léghajlító egy trilógia első filmjének készült, nem egy önmagában álló alkotásnak – és így tizennégy év távlatából én azt mondom, Shyamalan és csapata megérdemeltek volna egy esélyt, hogy végigmeséljék a történetet.

9 /10 megvilágosodott raptor

Az utolsó léghajlító

The Last Airbender

fantasy, kaland
Játékidő: 103 perc
Premier: 2010. június 30.
Rendező: M. Night Shyamalan

editor
Nagyjából 2015-ben kezdtem el blogot írni, elsősorban science fiction témákban. Később nyitottabbá váltam a keleti kultúrákra, érdekelni kezdtek az animék, és az ázsiai filmművészet is. Jelenleg ezekkel is sokat foglalkozom kritikusabb, elemzőbb szemmel.