Agustina Bazterrica felkavaró és provokatív regénye, a Pecsenyehús a végletekig megosztó jelenség. A nagyüzemi húsipar tenyésztett emberi termékekre átformált verziója evidens módon hozza magával a túlzott húsfogyasztás és az állatokkal való bánásmód kritikáját. Választott írói megközelítése egyszerre brutális és távolságtartó, és ebben rejlik letaglózó ereje is. A kritikai tartalom azonban inkább csak kérdések, mintsem határozott válaszok formájában van jelen. A hatása viszont hosszan kitart. Spoilermentes Pecsenyehús könyvkritika.
Éljen a különleges pecsenyehús!
A Pecsenyehús valamikor a nem tisztázott közeljövőben játszódik, amikor az összes állatot megfertőzte valamilyen rejtélyes vírus, amitől azok húsa emberi fogyasztásra alkalmatlanná vált. A járvány és a tömeges pusztítások következtében az állatok szinte teljesen el is tűntek a világból. A húsiparban keletkezett űrt viszont be kellett tölteni, amit az emberek csillapíthatatlan húsvágya is sürgetett. Mi tehát a megoldás? A nagyüzemi, legalizált és tabumentesített kannibalizmus. Nem arról van szó, hogy bárki megehet bárkit bármikor: a vezeték- és keresztnévvel rendelkező hús fogyasztása továbbra is bűnnek számít.
Az emberek egy csoportját az ipari állattartáshoz hasonlatos körülmények között tenyésztik, hogy aztán a szinte luxuscikknek számító húsukkal lássák el a boltok polcait. Az viszont ironikus módon mégis tabunak számít, hogy nevén nevezzék, valójában milyen hús is kerül a csomagolásba. Végül is,
a hús csak hús, mindegy, honnan származik.
A nyelv alkalmazkodó- és valóságteremtő képességét pedig nem szabad lebecsülni.
A főszereplő Marcos Tejo húsipari dolgozó, aki már az Átmenet, azaz az emberi húsra váltás előtt is az iparban dolgozott. Többekkel ellentétben azonban ő már nem húsevő. Ehhez a váltáshoz pedig kisfia halála is hozzájárult. Marcos fásultan és apátia közeli állapotba süllyedve éli mindennapjait. A munkájával járó mocskos részletek már látszólag meg sem érintik, csak túl akar lenni az egészen. De vajon mit tesz a hússal dolgozó, érzelmileg kiüresedett, csendesen gyászoló férfi, amikor ajándékba kap egy ritka értékes nőstény jószágot?
Hiába ízletes, ha megfekszi a gyomrod
Bazterrica bizony egy percig sem finomkodik a Pecsenyehús lapjain. Marcos mint egy idegenvezető kíséri végig az olvasót a vágóhidak borzalmain. Egészen az áru üzembe érkezésétől ismerhetjük meg a húsfeldolgozás folyamatát, a szerző pedig gondosan ügyelt rá, hogy minden szegletét bemutassa. A legapróbb felkavaró, gyomorforgató részletekig. Figyelmünket nem korlátozza kizárólagosan az üzemben folyó munkára. Bepillantást nyerhetünk még az ábrázolt disztópiában is deviánsnak számító viselkedési formákba is. Az embervadászat, állati sorba süllyedt dögevő falkák, önfeláldozó vallási szekták és a korlátok nélkül zajló emberkísérletek is hozzájárulnak a végtelenül nyomasztó világ megfestéséhez. A Bazterrica által felvázolt világ Marcos elbeszélésén keresztül nem csupán baromi szomorú és lehangoló. Az egész mű mintha csak a negatív energiákból táplálkozna, hogy ezzel gyűrje maga alá az olvasót.
Nem egyszerűen öncélúan brutális, de sivársága okán lelkileg is kifejezetten megterhelő.
A gyengébb gyomrúaknak pedig érdemes komolyan venni a brutalitásra vonatkozó figyelmeztetést, mert a Pecsenyehús kendőzetlenül és végtelenül rideg tárgyilagossággal ábrázolja emberek módszeres lemészárlását. Bazterrica itt nyilvánvalóan a húsipar etikátlan kegyetlenségét kívánja bemutatni. Egyúttal abban bízva, hogy ha az állatokat emberi lényekre cseréli, akkor több együttérzést tud kiváltani az olvasóból. Ez azonban a vegán és állatvédő aktivisták extrémebb akcióihoz hasonlóan kétélű fegyver. Bár értjük az üzenetet, nem biztos, hogy a sokkhatásra építő elborzasztás a legjobb taktika a kritikai gondolatok megfogalmazására. A figyelemfelkeltő hatása viszont tagadhatatlan. A Pecsenyehús viszont nem csupán hatásvadász vagy figyelemhajhász. Azt is eredményesen éri el, hogy valódi, hosszantartó hatása legyen, miközben gondolatébresztő marad. Mert akárhogy is viszonyuljunk a témájához, biztosan nem hagy reakció nélkül.
Dehumanizált hússzimfónia
Hogy milyen lesz az a reakció, az azonban nagyban múlik az olvasó témához fűződő viszonyán is. Közel sem biztos, hogy valakit éppen a Pecsenyehús olvasása térít majd a vegán életmódra. Mint ahogy az sem elképzelhetetlen, hogy lesz olyan, akit éppen ez az olvasmányélmény indít el az úton. Saját elmondása szerint Bazterrica vegán életmódra térése mögött is egy erőteljes médiaélmény húzódik meg, és ma már talán nem kell ecsetelni a fikció életünkre gyakorolt hatását sem. De a regény ezen személyes oldalától kicsit hátrébb lépve, objektívebb szemüvegen keresztül is bőven vannak erényei.
A Pecsenyehús szenvtelen brutalitása mögött meghúzódó egyik hamar nyilvánvalóvá tett, bár nem túlboncolt témája, hogy pusztán szavakkal hogyan vagyunk képesek torzítani a valóságot. Mennyire egyszerű megfosztani egy emberi lényt az emberi mivoltától, ha húsként, jószágként kezdjük nevezni.
Hogy miként tudjuk legitimálni egy élőlény legyilkolását, ha az kulturálisan nemcsak elfogadott, de nem is gyilkosságként hivatkozunk rá.
A szavak valóságformáló erejét vizsgálva nem is feltétlenül kell a fikció felé fordulnunk. Elég csak megnézni különböző sajtóorgánumok ugyanazon témáról szóló beszámolóit, vagy a politikai nyilatkozatokat.
A szavakkal és a nyelviséggel való trükközés pedig Bazterricánál is egy távolságteremtő gesztus, ugyanakkor megküzdési és önigazolási stratégia is. Hiszen a könyv szereplői is nagy nehézségben lennének, ha mindig csak a színtiszta igazat kellene mondaniuk, és nevén kellene nevezniük a dolgokat. Ezért maga a szerző is rájátszik erre az aspektusra, amikor a vágóhidak borzalmát ecseteli. A rideg távolságtartás és tárgyilagosság segít elviselni a valódi események súlyát. Ugyanakkor Marcos személyes szálára fókuszálva gyakran kúszik be egy sötét költőiség is a műbe. A Pecsenyehús persze nem válik reménytelivé, vagy a jobb világban bízó művé. Bazterrica elképzelt világának legsötétebb mélységei csak az utolsó oldalakon öltenek igazán testet. A felkavaró transzgresszív lezárás esélyt sem hagy, hogy nyugodtan tegyük le a könyvet.
Alulkészült húsétel
A Pecsenyehús regényének megosztó voltát jól jelzi, hogy minden irodalmi értéke mellett számos aspektusból támadható és kritizálható. A már említett személyes viszonyulást félretolva is. Az egyik ilyen jogos kritikai pont lehet a regény világépítése. A szerző kétséget sem hagy afelől, hogy elsősorban a kannibáldisztópia szimbolikus jellegére fókuszál. Egyfajta tükröt tart jelen társadalmunk elé, ebben a gesztusban pedig fontosabb a sokkesztétika, mint a belső logika. Ebben a szerzőt persze segíti a szűkre húzott perspektíva, de zavaróan sok nyitva hagyott kérdést sorakoztat fel. Miért ragaszkodnak például ennyien a húsfogyasztáshoz egy ilyen helyzetben? Mi a helyzet a növényi alapú ételekkel, és a már ma is létező szintetikus hússal? Ráadásul szóba kerül a túlnépesedés kérdése is, amin az ipari mennyiségben tenyésztett emberállatok éppen, hogy nem segítenek. Még úgy sem igazán, hogy nincsenek emberszámba véve.
Másik ilyen kritikus pont lehet, hogy eleinte Bazterrica öncélú módon sok időt tölt a vágóhidak véres környezetében. A regénynek nagyjából a feléig nincs is igazán cselekménye azon túl, hogy Marcos bemegy dolgozni, és szembesülünk a húsfeldolgozás körforgásával. Mintha eleinte az egész koncepció nem tudna mit kezdeni Marcos jelenlétével, csak kellett egy megkeseredett, kiábrándult főszereplő is a történetbe. Viszont amikor Marcos személyes szála is elkezd nagyobb szerepet kapni, sokat javul a helyzet. A regény szerkezete még így is jobbára inkább epizodikus, mintsem szerves egységgé válna, de ezt nem nehéz megszokni. Továbbá Bazterrica szereti a hosszú-hosszú mondatokat, amelyekben könnyű elveszni, és a modorosság sem áll távol a stílusától.
Jó étvágyat!
A Pecsenyehús biztosan nem az év legegyszerűbb olvasmánya. Végtelenül sötét és nyomasztó, amiben a morzsányi irónia és humor sem jelent felüdülést. A témája miatt végletekig megosztó lehet, a provokációja pedig minden oldalról szándékos. Bazterrica azonban nem akar agresszív módon leszoktatni a húsfogyasztásról. Inkább csak a maga módján tükröt tart az olvasó elé, egy kulturális jelenséget a középpontba állítva. Minden brutalitása és felkavaró jelenetei ellenére is van líraiság a prózájában, miközben rávilágít a nyelvhasználat valóságformáló erejére is. A valódi borzalma is éppen a rideg tárgyilagosságában rejlik.
Erényei azonban nem képesek teljesen felülírni a hiányosságait. Főleg a világépítés szimbolikus jellege kerül előtérbe a belső logika hátrányára. A Pecsenyehús nem egyszerűen úgy megosztó, hogy képes lehet heves vitákat generálni különböző nézőpontok között. De az olvasóban is képes ambivalens érzéseket kelteni. Az alábbi pontszám is főleg annak a hatásnak szól, amit ha néhol vitatható módszerekkel is, de végül a Pecsenyehús mégis csak elér.
Ki tudja? Lehet, hogy évek múlva az irodalmi kánon majd az olyan klasszikus disztópiák közé fogja emelni, mint A szolgálólány meséje, az 1984, vagy a Mechanikus narancs.
Mert a potenciál megvan benne erre is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
