Képregény

Istenország kritika – A texasi vendégszeretet a kozmosz nagyjait sem kíméli

Kozmikus konfliktusok, isteni fegyverek, megrendülő világok, de mindenek elött roppant intim, már-már kiszszerűen személyes tétek. Ez az Istenország, az elmúlt évek talán legjobb képregény „meglepetése”.

Az elmúlt években szerencsére eléggé felpörgött a hazai képregény kiadás. Olyannyira, hogy már olyan fél-kult címek is megjelenhetnek, amelyek sajnos Amerikában sem feltétlen kapták meg a kellő figyelmet. (Olyannyira, hogy ha rákeresünk a konkrét címére egy Blake Shelton dal és egy 2022-es B-kategóriás thriller is előbb fog felbukkanni, amelyekhez semmi köze).  És, hát félő, hogy itthon is agyonnyomja őket a Marvel dömping. Ilyen a Donny Cates és Geoff Shaw által jegyzett Istenország (God Country) is. Amiért tényleg kár lenne, ha elsikkadna a kínálatban, hiszen nem csak egy szórakoztató, szép és kreatív kozmikus kaland, de egy kifejezetten érett történet is.

Roy Quinlan feleségével és gyerekével aggódva érkezik meg apja házához. Nem csoda: a seriff hívta. Ez sem meglepő. Az örege ugyanis már régóta nem önmaga. Az alzheimer miatt egyre kezelhetetlenebb. Nem is kéne már egyedül élnie. Ám a makacs, önmagával és a környezetével egyre haragosabb Emettel nem könnyű szót érteni. Aztán jön a vihar. Minden idők vihara, ami porig rombolja a Quinlan házat.  És ez a kisebb baj. Roynak és családjának ugyanis szempillantásnyi ideje sem marad a tragédia feldolgozására.

Tekintve, hogy a vihar szeméből egy rusnya, nem e világi borzalom ront rájuk. Ám a szörny épp olyan hamar bevégzi, ahogyan megjelent. A helyén pedig ott áll a halottnak hitt öreg, kezében Valofaxszal, a gigantikus pallossal. Minden kardok (és egyéb-szúró vágó harcieszközök) Istenével. A fegyverrel, amit a haldokló világ, Mindiglét ura Attüm kovácsolt, és gyermekei örökségének szánt. Ám a kard elhagyta mesterét, és Emmetben talált új gazdára. Attüm pedig nem örül ennek.

Így kezdődik az Istenország, ami első blikkre egy Amerikai istenek esetleg Prédikátor (Preacher) utánlövésnek tűnhet. Hiszen azokhoz hasonlóan az Egyesült Államok délvidékét és annak western áthalásait használja egy kozmikus Isteneket és más túlvilági hatalmasságokat mozgató történet helyszíneként. Cates maga is texasi, és ez a képregényén is nagyban érződik. Nem pusztán – a George Shaw által tökéletesen megjelenített – környezeten, hanem a karakterekben. Emmet Quinlan ugyanis a megtestesült morcos, vidéki amerikai. Ha ez film lenne, akkor valószínűleg Clint Eastwood játszaná. Az a fajta ember, aki minden gond nélkül shotgunnal megy ki köszönteni a kertjébe érkező földönkívülieket, hogy „legyenek már olyan kedvesek és takarodjanak a pázsitjáról”.

Az Istenországnak tehát minden szegmensét épp annyira átjárja ez a tipikus közép/dél-USA hangulat, mint a fentebb említett műveket. (Olyannyira, hogy már a kötet is a nemrég elhunyt Cormac McCarthy főmüvének egyik idézetével nyit.) Cates azonban egészen máshová helyezi a hangsúlyokat, mint elődjei. Hiszen, míg azok a szélesebb amerikai társadalom elé tartanak görbetükröt, addig – címével ellentétben – az Istenország valójában egy családregény. Sokkal személyesebb és intimebb témákkal foglalkozik. Nem pusztán ami a Quinlan háznépet illetti, hanem az ő kozmikus ellenségeiket is.   

Cates és Shaw képregényében az úgynevezett isteneket ugyanis épp olyan kisszerű és önző dolgok hajtják, mint az embereket.

Nevezetesen az, ami sokunkat a leginkább nyomaszt: mit hagyjunk örökül? Mi marad utánunk? Hogy fognak ránk emlékezni? Az Istenországban valójában két megkeseredett és rendíthetetlenül makacs ember küzdelmét látjuk. Mind a Texasi nagyapa, mind pedig Mindiglét istene tulajdonképpen múltbéli önmagáért küzd. Valofax ereje képes volt kigyógyítani Emmetet az alzheimerből. Így visszanyerte elméjét és elveszettnek hitt emlékeit. A karddal a kezében végre lehetősége lenne annak az apának és nagyapának lennie, akire a családjának is szüksége lenne. Erről pedig egy majd minden ható kozmikus lény kedvéért sem hajlandó lemondani.  Ahogyan Attün sem hajlandó elengedni a kardot, birodalma régmúlt nagyságának utolsó bizonyítékát. Mindketten azt mondják, hogy a családjukért küzdenek, ám épp ezek a családok szorulnak a konfliktusuk kereszttüzébe.

Így nem az a kérdés, hogy a texasi öreg vagy a csillagközi király az erősebb, hanem hogy melyikük képes előbb elfogadni a keserű igazságot. Mégpedig, hogy olykor kénytelenek vagyunk tovább lépni. Lemondani. Elengedni. Akármennyire is fáj, akármennyire is szomorú.

Vagy, ahogy Harvey Dent mondaná: képesek vagyunk-e hősként meghalni, mielőtt gonosztevővé válnánk?

Cates képregénye így épp annyira pszichológiai mintsem kozmikus utazás. Persze nem kell megijedni. Utóbbiból is akad jócskán. Emmet útját ugyanis nem csak az önmarcangolás, hanem zombiszörnyek, pokoljárás és összeomló bolygók is keresztezik. Shaw képein pedig ezek a túlvilági kalandok épp olyan letaglózóak, amennyire megkapó a texasi porta vagy feszült a sivatagi vihar. Az akció ábrázolása a festett hatású vizualitás mellett is egészen dinamikus.

A színhasználat (Jason Worde) pedig csillagos ötös, mert bár az idegen világok és Texas színvilága egészen eltérő, a képivilág mégis képes egységes maradni. Az Istenország legnagyobb erőssége pedig épp ebben rejlik, hogy elképesztően gördülékenyen olvaszt egymásba két egészen eltérő világot. Nem csak a képekben, de a történetében is. Cates úgy épít fel egy saját – leginkább Jack Kirby kozmikus DC/Marvel képregényeit idéző – mitológiát, hogy az ne vonja el a figyelmet a valódi tartalomról. De ne is érezzük azt, hogy „csak bedobja az isteni csalit”. Pont, annyit mutat meg és mesél el Mindiglétről és isteni lakóiról, amennyi a történethez szükségese, úgy, hogy ne maradjon hiányérzetünk. Cates tökéletesen alkalmazza a szórakoztató képregények formai és tartalmi jegyeit ahhoz, hogy azok segítséggel meséljen komoly, felnőtt és érett témákról. Apaságról, megbánásról, családról és kötelességről.


Az eredetileg hat részes minisorozatban publikált történet cselekménye nagyon jó tempóban halad.

Bár a külön füzetek/epizódók cselekménye is nagyon szépen/precízen van felépítve (minisztorik a nagy egészben), de kötetbe gyűjtve teljes élmény. Nem csak, mert a Fumax a szokásos magas színvonalán adta ki, hanem mert egy gyönyörű, kerek-egész történet. Bár képregényes fejjel nyilván felmerülhet bennünk, hogy bőven lehetne bővíteni, spin-offokkal/folytatásokkal jobban elmerülni a képregény világában. Valójában tényleg fölösleges lenne ehhez bármit hozzá fűzni. Az egyetlen minimális negatívum, hogy a végére talán enyhén szájbarágós azzal kapcsolatban, hogy miről is kéne utána elgondolkodnunk. De ennyi baj legyen.

Hiszen az Istenország egy gyakorlatilag hibátlan képregény. Az a ritka tökéletes példája a médiumnak, amiben úgy élvezhetjük a szórakoztató és kreatív fantasy elemeket, hogy közben bőven ajánlható azoknak a szkeptikusoknak is, akik szerint „a képregény csak gyerekeknek való”. Hiszen a gyönyörű, színes külső, egy meglepően érett és átgondolt belsőt takar. Mindenképpen olvassátok el, mielőtt a Netflix elrontja!

10 /10 Dühös kozmikus Istenraptor

Istenország

God Country

Szerző: Donny Cates
Műfaj: kozmikus családképregény
Kiadás: Fumax, 2023
Rajzoló: Geoff Shaw
Fordító: Bayer Antal
Oldalszám: 168

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.