Túlzok-e ha azt mondnom, hogy a dinókat mindenki szereti? De ha nem is szereti annyira, biztosan kíváncsi arra, hogy a valaha a Földet uraló monstrumok hogy nézhettek ki! Nagyobb volt-e egy raptor feje, mint egy felnőtt emberé? Hosszabb volt-e pteranodon szárnyfesztávolsága, mint a nappali? Magasabb-e egy ankylosaurus, mint egy négyéves gyerek? A Dínóverzum nem fárasztja a nézőit tudományos szakszövegekkel, de életnagyságban mutatja meg a földtörténet legkülönösebb élőlényeit.
Nem sok gyerekprogramon veszek részt a keresztlányommal, Lili Pannival. Egyrészt mert a munka/ráérés/energia tengelyen nem mindig vagyunk kompatibilisek egymással, másfelől hiába ismerem őt születésétől fogva, mivel még mindig csak négyéves, nehéz összeegyeztetni az érdeklődésünket. Pedig nyilván az a keresztapa szeretnék lenni, aki mindenre nyitott, miközben menő dolgokkal ismerteti meg a keresztlányát, mindig jó fej és akivel ki lehet majd beszélni a szülőket.
Éppen ezért tűnt tökéletes keresztapa-keresztlány programnak a Dínóverzum kiállítása. Lili Panni, az apukájának köszönhetően egészen kicsi kora óta dínófan, ami bizonyos szempontból ezerszer jobb, mintha ló-rajongó lenne, ami eleinte lovas dolgok megvásárlásával, később lovasoktatással, majd lovardázással, aztán lóversennyel, még később meg a lóversenyzés utáni bűntudatból eredő ló-jogvédelemmel járna. Bár könnyen lehet, hogy egyszer eljutunk ide is, egyelőre a cicákkal és a dínókkal ismerkedünk, amik azért szintén okozhatnak hasonló mániát.
Dínópark a belvárosban, gyalog és kocsival
A kiállításra is végül hármasban mentünk (Lili Panni, az apukája Maci és én), apa és lánya kocsival én pedig gyalog. Maga a kiállítás a BOK Sportcsarnok egyik 3000 négyzetméteres hangárjában kapott helyet, ami közel van a Sportcsarnokhoz, viszont negyven fokban, végig betonon gyalog a Keletitől azért hosszúnak érződik az út. Busszal és metróval, de még kocsival is könnyen megközelíthető, pláne mivel lehet bent parkolni.
Valamivel előbb értem oda, ezért amíg várakoztam a Roboraptor-különítmény többi tagjára, belestem a kiállítás első termébe, ahol a sötétben enyhén megvilágítva egy hatalmas dínó csontváz állt. A terem végéből beszüremlett ugyan némi neonos világítás és őserdei háttérzaj, de az járt a fejemben, hogy nem lesz-e túlságosan ijesztő ez egy kisgyerek számára?
A dínók félelmetesek, pedig nem is igaziak
Lili Panni aztán apja lába mögé bújva lépett be a terembe, köpni-nyelni nem bírt és bár elszaladni nem akart, tudta is, hogy hova jön, láthatóan megdöbbentette a látvány. Nem félelem volt a szemében, hanem valamiféle tisztelettel teljes nyugtalanság, amit egyszerre váltott ki belőle a fölé tornyosuló csontváz, a sötétség és az erdei zajok kakofóniája. Hogy ez mennyire volt tudatos a kiállítók részéről, nem tudom, mert akármennyire is volt impozáns a látvány, egy gyerek számára nem volt túl csalogató.
Még egyszer elmagyaráztuk Lili Panninak, hogy ezen a kiállításon olyan élőlényeket fogunk megnézni, amik sajnos már nem léteznek, de most alaposan meg tudjuk őket figyelni. Lili Panni továbbra is gyanúval kezelte a helyzetet, de bátran beleállt a dologba és a következő teremben nagyjából 5-10 perc asszimilálódást követően már visszafogott érdeklődést mutatott.
Ez a második terem sem volt sokkal világosabb, mint az első, csak közben minden dínó-installáció ízlésesen volt bevilágítva. Neonos és természetes fények keveredtek, amit olykor az éjszakai sötétség imitálása váltott fel, amit sötétkék fényjátékkal értek el. Megfordult a fejemben, hogy a világítás azért ilyen hangsúlyos, hogy így fedjék el a nem túl jól sikerült részleteket, textúrákat, anatómiai pontatlanságokat. Amikor viszont közelebbről vizsgáltunk meg egy-egy dínót, hamar kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs.
Egyszerűen csak egy olyan, talán sose volt vizuális hangulatot akart teremteni a tárlat, ami kiszakíthat felnőttet és gyereket is a valóságból.
Ha valaha láttam volna élőben dinoszauruszokat, biztos azt mondtam volna, hogy pont úgy néznek ki a kiállított, mozgó, hangot kiadó bábuk, mint az igaziak. Igaz, hogy az animatronikus mozgásokban volt valami eredendő sutaság, ahogy néha a túlságosan halk, nem jó ritmusban bejátszott hangokban is, de az illúzió ezzel együtt működött. Különösen a gyerekek számára.
Lili Panni szorongása a bejutástól számított tizenkettedik percben már egyáltalán nem volt tapasztalható, hamar átjárta a hatalmas élőlények tisztelete és csodálata. A kiállítás bár a valóságtól nagyon elemeltnek hat, azért néhány installáción bekopog a valóság. A dínók eleve nem cukinak és kedvesnek vannak ábrázolva, sőt még egy iguanodon raptorok által való elejtéséről is van egy animatronikus szobor, de csak annyira félelmetes, mint egy természetfilm. A kiállításnak egyáltalán nem célja az ijesztgetés vagy a pánikkeltés, mégsem cukiskodja el saját magát.
“Dani dínó jó barát, a jelenből szól hozzád”
Minden egyes dínóhoz próbáltam hozzáfűzni pár okos gondolatot, de ha nagyon meg voltam rekedve, akkor jól jött az az igényes információs tábla, amiről az alapadatokon kívül (lelőhely, név, méret) minimális érdekességet, különlegességet is leleshettem, hogy a saját gondolatomként adhassam elő. De lehet, hogy egyébként bármit mondhattam volna, Lili Panni akkor is áll-leesve bámulja az állatokat. Őt elsősorban a növényevő és repülő dínók érdekelték, így azokat vizsgáltuk meg egynél több alkalommal is.
Ez egyébként a kiállítás egyik nagy erénye, hogy bár van javasolt haladási irány, sőt a kiállítás végeztével még egy csomó dínós kézműves foglalkozási lehetőség is adott (régészkedés, dínólovaglás, rajzolás és színezés, és egy izgalmas VR-élmény), amíg az ember át nem lépi a kijáratot, jóformán bármennyi időt eltölthet a kiállítási térben.
Virtuális kaland dínóháton, vagyis dínóglás
A fentiek közül csak azért emelem ki a VR-élményt, mert Lili Panninak is ez volt az egyik kedvenc programpontja a repülődínókon kívül. Mivel még soha korábban nem volt hasonló élményben része, izgalmas volt nézni, hogyan reagál egy ennyire kicsi gyerek egy ilyen, néha még felnőtteket is, a szó pozitív értelmében sokkoló élményre. A terv az volt, hogy hárman egyszerre vesszük fel a szemüvegeinket, hogy végigdumálhassuk a virtuális utat, aminek jó részében egy dínó hátán lovaglunk vagy repülünk, hogy megoszthassuk egymással az élményeinket. Ebbe minimális hiba csúszott, ugyanis a VR-élmény automatikusan újraindul, ha egy bizonyos szögbe emeljük a szemüveget. Így egy kis spéttel lemaradva, de Lili Panni végül teljesen átadta magát a élménynek, különösen azután, amikor rájött, hogy ha forgatja a fejét, még több mindent lát! Csak azért nem néztük végig harmadjára is az egész kalandot, mert a kiállító térben megjelent egy igazi dinoszaurusz!
A tárlat negyvenféle őshüllőt mutat be, aminek jó ha a negyedét ismertem korábban. Természetesen minden klasszikus megtalálható a tyrannosaurus rex-től a triceratopsig, és sok olyan állat is van, aminek a nevét már legalább egyszer megpróbáltam kimondani nyelvgabalyodás nélkül, de ez most sem sikerült. A tárlat gazdag és látványos, ami a legfontosabb pedig, hogy tényleg le tudja kötni a látogatót, mivel nagyon erős hangulatot varázsoltak a kiállítók. Kisgyerekes családoknak remek másfél-két órás program, még akkor is, ha a kiállított állatokat nem szabad tapizni vagy felmászni rájuk. A komplex élmény ára ugyan nem olcsó, de garantálom, hogy aki kicsit is érdeklődik a dinoszauruszok iránt, ami tapasztalataim szerint elég sok embert jelent, annak bőven megéri az árát.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
