Ha a technológia egy drog – márpedig nagyon annak érződik –, vajon mik a mellékhatásai? Ezzel a felütéssel indult a brit Charlie Brooker disztópikus rémálomgyára, a Black Mirror, aminek gyakorta ultradepresszív, olykor meg profetikus epizódjaiban az az igazán viszolyogtató, hogy legtöbbjük fél lábbal a jelenben áll. A széria a negyedik évaddal aztán mintha elérte volna a horrorholnapba történő extrapolálás határait, alkotója pedig bátrabban kezdte interpretálni felmerülő ötleteit, tágítva a fenyegető képernyők által megszabott kerekteket. Éppúgy, mintha eddigi érdemeit megkoronázandó valóban már csak egy, a Mirror által inspirált flipperre vágyna, mint ahogyan arról viccesen nyilatkozik. De mit tesz ez a fajta távolodás a kezdetek óta lojálisan fenntartott nézői élménnyel? Enyhe spoileres kibeszélő a 6. évadról.
Ahogyan a Black Mirror épül az Alkonyzónára, esetleg a Végtelen határokra, úgy inspirált ha nem is szolgai, de legalábbis szellemi örökösöket például a Love, Deaths + Robots, vagy a Philip K. Dick’s Electric Dreams képében (és a lista természetesen mindkét irányba szabadon bővíthető). Amiben a Mirror különbözött ezektől, az a figyelmeztető jelleg: ha nem vigyázunk, tényleg a saját szenvedéseinket fogjuk figyelni azon a bizonyos fényesen tükröződő, sötét felületen, nem pedig olyan bejáratott nevekét, mint az új szezonban Salma Hayek Pinault, Josh Hartnett, Aaron Paul, vagy Kate Mara. (És a mi életünkben még jópofa easter-eggek sem lesznek.) Legalábbis én úgy gondoltam, hogy valamiféle kultúrmissziót tűzhetett zászlajára Brooker, miközben alufóliába csomagolt fejtetővel üldögél valahol a civilizációtól távol egy 5G hullámok elől leárnyékolt bunkerban, de ebben alighanem oltári nagyot tévedtem.
A történetek gyenge emberekről szólnak, nem pedig gonosz technológiákról. Imádom a technológiát!
– mondá az író/koncepciófelelős, és valóban, moralitásban csupán az ember szenvedhet hiányt, az eszközeinkbe táplált algoritmusok legfeljebb interpretálni próbálhatják azt, amit üresedő lelkeinkből kiölünk. Ilyenformán érthető, ha Brooker nem kíván egyhelyben toporogni, és kísérletezik interaktív történetvezetéssel (Bandersnatch), vagy éppen Annabel Jones-szal közös produkciós cégén, a Broke and Bones-on keresztül inkább fekteti energiáit az elmúlt évek szatirikus pofánverésébe (Death to 2020/2021/2022). A kreatív pihenő különben nem feltétlenül rossz ötlet: bár az ötödik szezon megítélése minimum vegyesnek bizonyult, én ennek megtekintését követően kezdtem el először azt érezni, hogy már nem vágyom kitépni a szemgolyóimat, mielőtt még horizontomon felderengene a Fekete tükör-közeljövő. (Charlie Brooker meg valahol úgy kommentálta a szünetet, hogy a pandémia alatt a világ helyzete az ő vészmadárkodása nélkül is kellően szar volt. Ezek szerint kimásztunk a gödörből. Ha-ha.)
Akárhogy is, június 15-én debütált a Netflixen a hatodik évad, úgyhogy további múltba révedés helyett vegyük sorra az – ezúttal – öt epizódot.
A nyitó, Joan is awful című rész talán a legklasszikusabban Mirror-os az újonnan a karosszéke karfájába szorongva kapaszkodó nézőre eresztett agymenések közül. Napjainkat szinte élő adásban viszontlátni magunkat az egyik legnagyobb streaming-platformon (a Streamberry dizájnja hatalmas Netflix-fricska) elég para lehet, főleg, ha életünk filmje a legkisebb hibáinkat felnagyítva, egy világsztár (Salma Hayek Pinault) tolmácsolásában jelenik meg. Szegény Joan (Annie Murphy) pont így jár, úgyhogy amolyan polgárpukkasztásra szakosodó, a gyilkolást mellőző Harley Quinn-ként igyekszik is a sárba rántani a róla készült dramedy színvonalát. A hordozó csatornára tett önreflexív szurkálódás persze nem áll meg két dimenzióban, megint csak jut belőle a médián csüngő befogadónak is bőven. Összeségében nyomasztást helyett mégis inkább szórakoztató nézni Joan deep fake-kel, konteóval, szokásos társadalomkritikai kiszólásokkal nyakon öntött szenvedését, amit a sorozattól szokványosnak mondható megoldások láncolnak végképp a Mirror-fősodorhoz. A végeredmény mégis kellemes csalódás, vagyis nem akarok tőle magzatpóza gömbölyödve zokogni valamelyik sarokban.
A Loch Henry alcímű második felvonásban a Brooker szerint stagnáló modern technológia helyett a múltbélieket idézzük meg, a mostanában oly’ felkapott True Crime drámák népszerűségére reflektálva. A huszonéves Sam (Davis McCardle) újdonsült, Mary Sue-prototípus barátnőjével (Myha’la Herrold) visszatér szülővárosába, amit egy brutális gyilkosság elvágott Skócia turisztikai fősodrától. Az elhaló idegenforgalom a közösséget is lassú pusztulásra ítélte, de legalább a párocska filmes karrierjét beindíthatná az eset, gondolják a fiatalok naivan. Aztán persze jóval többet kapnak a vártnál, amikor a múlt csontvázai után kezdenek áskálódni. A sztori kezdetén mintha a Netflix visszakövetelné a jussát az előző rész önreflexiójáért a sablon női főhőssel (toxikusan feminista, ripacskodóan amerikai stb.), de aztán egy újabb Streamberry-gyomrossal ismét élcelődünk rajtuk kicsit, az epizód vázát képező horror-klisé köré pedig felépül a kedélyes léleknyúzás. Talán a legelső, malacprücskölős rész óta nem volt ennyire „földhözragadt” a Black Mirror, ami felveti a kételyt, hogy inkább ez az old-school audiovizualitásba oltott pszichopátia jelentheti a széria jövőjét – mielőtt még a kelleténél eggyel többször ébred arra az aktuális főkarakter, hogy egy kvantumszámítógépbe zárva kínozzák drága sorstársai.
A harmadik, Beyond the Sea elnevezésű etap 79 perces hosszával mindenképp kiemelkedik az évadból, az írás minősége szerintem ebben a leggyengébb. Aaron Paul hangja néhány szó erejéig felcsendült a USS Callister végén (S04E01), és mintha most jóvátéteményként szerepének rövidségéért a színész megkapta volna az űrhajós sci-fi horror témakörének kiterjesztett változatát. Nem is Paul-lal van a baj, akinek The Path című sorozata kicsit visszaadott az emberiségbe vetett reményemből (majd ugyanennek elkaszálása rögtön el is vett belőle), és itt is az ő alakítása sikerült a legemlékezetesebbre. Pedig Josh Hartnett az, akinek űrhajós karaktere elveszíti a családját, miközben még évekig nem térhet vissza a Földre. Van itt minden, Manson-bandától A szív hídjain át, csak épp az arányokat tévesztette szem elől az író, aki bár tagadta, hogy a ChatGP által generált sztorivázat adaptálta volna, mégis élek a gyanúperrel, hogy a „romantikus Black Mirror” kulcsszavaknak köszönhetően kaptuk meg a Beyond the Sea-t. Spoiler nélkül nehéz meggyőzőbben érvelnem, így csak annyit kardoskodnék, hogy minimális változtatásokkal a cselekményben mindennemű brutalitás kihagyható lett volna az epizódból, ami így nem zuhant volna két szék közé a románc és a „hű, de durva” olcsó, hatásvadászatra törekvő végkifejlet között.
A Mazey Day tényleg kompenzál – játékidőben mindenképp, mert ez meg feltűnően rövid. Ismét a múltban – habár a Beyond the Sea-hez hasonlóan egy alternatív szálon – játszódó, egy csattanóra felhúzott rémtörténetet kapunk munkája miatt gyötrődő paparazzival, eltűnt színésznővel, de legalább ez a rész nem próbálja magát többnek mutatni annál, ami. Az emberek meg immorális rohadékok, de gondolom ez mostanra mindenki számára egyértelmű.
A Demon 79 is a Mazey-vel megkezdett fantasy-s vonalat viszi, Nida (Anjana Vasan) nevű hősnőjére pedig nem kisebb feladat hárul benne, minthogy meggátolja az apokalipszist. A Boney M-klipből megelevenedő démon talán az évad legszórakoztatóbb jelensége, a lezárás pedig amolyan Mirror-osan optimista, amivel persze nem mondtam sokat.
Ötlettelennek tehát nem nevezhető a Black Mirror hatodik évadja. A fejvakarást inkább az okozza, hogy most akkor merre tovább? A koncepció megnyitása járt út, számos kedvrontó sci-fi követte már, ha Brooker és csapata meg túlságosan ragaszkodik a már lehelyezett sarokkövekhez, félő, hogy a kiszámíthatósággal flörtölnek majd. Mégsem mondanám, hogy ezt itt akkor abba is lehetne hagyni – inkább találják meg azokat a bizonyos járatlan (na jó, ilyen formában még nem agyonjárt) ösvényeket, mint ahogy tették 2011-ben is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
