A Vortex című francia minisorozat egy rejtett gyöngyszem a Netflix kínálatában. Az időutazás klasszikus témáját alapvetően emberi és lélektani szemszögből közelíti meg, emiatt pedig nemcsak egy sima sci-fi, de remek dráma is. Látványos, tele nagyszerű színészi alakításokkal. A története feszült, és tipikusan az a sorozat, ahol azonnal nyomunk a “következő epizód” gombra. Spoilermentes kritika.
2025, Brest városa. Ludo (Tomer Sisley) huszonhét évvel korábban, egy tragikus balesetben elvesztette a feleségét, Mélanie-t (Camille Claris). A férfi nyomozóként dolgozik a helyi rendőrségnél, és egy nap olyan halálesethez hívják, ami ugyanazon a helyen történt, ahol a felesége is meghalt. A tett helyszínét rögzítő és megjelenítő VR programban egy bug azonban megnyit egy tér-idő kaput. Ludo a VR szobában találkozik újra a feleségével és figyelmezteti: 11 nap múlva meghal. Hamarosan kiderül azonban, hogy Mélanie halála nem baleset volt. Ludo 2025-ben, Mélanie 1998-ban próbálja meg kideríteni, mi is történt valójában. Ludo azonban a múlt megváltoztatásával új életét, új feleségét és kisfia létezését veszélyezteti.
A Vortex forgatókönyvét Franck Thilliez, francia író ötlete alapján Camille Couasse és Sarah Farkas írták. A sorozatot a Quad Drama francia filmstúdió forgatta elsősorban francia televízióknak, de a Netflix is nemrég felvette a kínálatába. A Vortex ugyan merít elemeket más időutazós történetekből, de a főhősei és a lélektani fókusz miatt egy egyedi és emlékezetes sztori lett.
Története jól ötvözi a romantikus dráma, krimi és sci-fi zsánereit, de a sci-fi elemei nem túl erősek benne: az időutazós részt nem akarja túlmagyarázni a forgatókönyv. Itt nincsenek nagy elméletek a tér idő kapu keletkezéséről vagy időhurkokról. Egyszerűen két, különböző idősíkban élő ember találkozik egy adott helyen és időben.
A sorozat legerősebb része az időutazó házaspár dinamikája.
Mindketten esendő, de szerethető karakterek. A sztori kettejük viszonyában jól árnyalja az időutazás komplex kérdéseit is. Ludo esélyt kap arra, hogy megmenthesse feleségét, viszont azzal, hogy előre figyelmezteti a nőt a közelgő halálra, egy elképzelhetetlenül nehéz terhet is rak a vállára. Mindannyian együtt érzünk a fiatal nővel, aki döbbenten nézi a saját holttestéről készült fotókat. Szorongva számolja vissza a napokat, és próbál mindent megtenni azért, hogy elkerülje a végzetét. Dühe, szomorúsága és az elmúlástól való félelme mélyen emberi, akaratereje és kitartása csodálatra méltó. Camille Clarisnak nem volt egyszerű dolga, de a színésznő remekül megállta a helyét.
Az epizódok előrehaladtával kiderül, hogy hiába telt el 27 év, Ludo nem tette túl magát felesége halálán, és bűntudat is emészti miatta. Az ő karaktere összetettebb: egyszerre próbálja a múlt eseményein óvatosan alakítva megmenteni a volt feleségét, de megtartani is új családját. Nem mindig tudunk együttérezni vele, mert egy idő után szinte csak a múltban él, ennek ellenére együttérzést vár feleségétől, kisfiát pedig sokszor elhanyagolja. A motivációi sem mindig egyértelműek: újrakezdte ugyan az életét, de Mélanie-val való találkozásakor az az érzésünk támad, hogy még szereti őt; de legalábbis még nem engedte el teljesen. A jelenben futó szálban azonban új párjához is ragaszkodik, kettejük kapcsolata meghitt és harmonikus.
Sokszor nehéz eldönteni, hogy önző módon mindkét nőt meg akarja tartani (és menteni), vagy Mélanie kapcsán leginkább a bűntudata motiválja?
A Vortex jól építkezik, a feszültséget lassan építi fel, és remekül ábrázolja, ahogy Ludo és Mélanie a végzetes nap közeledtével egyre inkább összezuhan a nyomás alatt. Kapkodnak, végigmennek újra a gyász stádiumain. A köztük lévő kémia végig jól működik, és ugyan sok érzelmet kapunk az epizódok során, a giccs határát szerencsére egyszer sem lépik túl.
A nyomozós szálat is jól kidolgozták a készítők. A Vortex dobálja, sőt ládával önti ránk a vörös heringeket, folyamatosan megtéveszt minket a gyilkos kilétéről. A múlt megváltoztatása miatt a jelenben zajló nyomozásban viszont mindig változik valami – akár az áldozat, akár egy körülmény, és ezt néha nehéz követni.
A nyomozás kapcsán viszont felvet egy érdekes kérdést a sorozat: Mélanie is keresi a gyilkost, aki az ő idővonalán még el sem követte a gyilkosságot. Le lehet-e tartóztatni valakit egy olyan tettért, amit még el sem követett? Mi a biztosíték arra, hogy minden idővonalon gyilkos lesz belőle? A sorozat lezárása szerencsére nem megy el a giccs, vagy az abszolút happy end irányába. Megmarad a realitásoknál. Egyrészt minden tettnek – legyen az múltbéli vagy jelenbeli – következménye van, és ezt nem akarja elbagatellizálni, másrészt a múlt megváltoztatása áldozatokkal is jár. Ludo és Mélanie története így megfelelő lezárást kapott, és nem marad hiányérzetünk.
A Vortex az időutazás lelki hatásait és következményeit remekül, árnyaltan ábrázolja és tulajdonképpen megmutatja, miért is nem olyan buli, ha belenyúlunk a múltba. A krimi szál ugyan kevesebb hangsúlyt kap, de az is izgalmas és feszült. Egy különleges és egyedi sorozat, ami ismét bebizonyítja, hogy Európában is lehet jó sci-fi sorozatokat készíteni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
