Az Elemi nem a Pixar legérzelmesebb filmje, de általános és kellemes története biztos közönségére lel. Filmkritika.
Az animációs filmek különlegessége, hogy formanyelvüknek köszönhetően teljesen egyedi módon tudnak történetet mesélni. A komolyabb mondanivalók sokkal fogyaszthatóbbak lehetnek úgy, hogy a hagyományos, élőszereplős korlátok nem kötik a készítőket. Ráadásul stílusuknak köszönhetően egyszerre szólhatnak kicsiknek és nagyoknak, többrétű üzeneteket közvetítve. Erre kiváló példa az Elemi, amely a négy hagyományos természeti elemmel kínál egy romantikus vígjátékot és
egy látványos mesét a bevándorlásról.
A történet középpontjában Elemetropolisz áll, ahol a tűz, a víz, a levegő és a föld elemei élik életüket. A tűz elemek azonban jellegükből fakadóan a város peremén élnek, ugyanis veszélyesnek tartják őket a többiekre: főleg a növényi részeket tartalmazó föld, illetve az elpárolgó víz elemekre. Az amerikai, multikulturális településeket idéző helyszínbe érkezik egy középkorú, babát váró tűzpár, akik egy kis vegyeskereskedést nyitnak a lakónegyedben. Idővel megszületik Lumen Parázs, egy lobbanékony lány, akinek átadná vállalkozását édesapja – csak tanulja meg kezelni dühét és legyen képes kapcsolatot létrehozni vevőivel. Parázsnak ez nehezen megy, ugyanis könnyen felbosszantják, a hagyaték kérdése pedig állandó feszültséggel tölti el. Ez a tetőfokára hág, amikor összehozza a sors Örvénnyel, egy laza, érzékeny vízfiúval, aki mellesleg ellenőrként érkezik a család számára mindent jelentő kicsiny üzletbe. Örvény kénytelen megbírságolni a családot különféle hibák miatt, de a könnyen meghatódó, empatikus srác ezzel együtt szeretne segíteni is újdonsült ismerősének, hogy megoldják ezeket a problémákat. Hamar kiderül azonban, hogy sziporkázhat is valami közöttük, de
ehhez le kell küzdeniük a társadalmi sztereotípiákat és családi elvárásokat.
A film egyik erőssége látványos képi világa. Elemetropoliszt Peter Sohn rendező remekül álmodta meg, és pazarul tükrözi azokat az olvasztótégely-szerű nyugat-európai városokat, amelyek ihletként szolgáltak. Sohn maga is bevándorlók gyermekeként érkezett New Yorkba, és ez átjárja a narratívát, valamint a vizuális elemeket. A tűz elem több különböző ázsiai kulturális jegyet hordoz, de egyértelművé teszi különbözőségét a többi elemtől, akik viszont nem „beazonosíthatók” a földi elemeken túl. Különlegessége, hogy a bevándorlást, a xenofóbiát és az asszimilációt tudta remekül átültetni a vizuális látvánnyal. Az elemek feszültek, ha közel kerülnek egymáshoz, de meg sem próbálják az érintkezést, mivel generációk óta ezt nevelik beléjük. Az épületek, járművek, üzletek és öltözetek mind kreatív módon igazodnak lakóikhoz: a belvárosba egy hatalmas, vízen közlekedő vonat jár, amely hullámaival kellemetlenséget okoz a tövében élő tűznépnek. A város zöldtetős és -falas felhőkarcolóiban egyértelműen a földlények laknak, míg a vizek medencékben léteznek. Az Elemi remek, archetipikus színekkel operálva kiválóan szemlélteti, hogy ki vagy mi épp hova tartozik, de akkor a legizgalmasabb, amikor ezek az elemek összeérnek és különleges új színek, formák és következmények születnek: a tűz közelében a víz forrni kezd, míg a növények perzselődni. Sőt, az asszimilációt is remekül tükrözi így: a tűz itt a kívülálló igazán, ő jelent – látszólag – veszélyt a többiekre, és ők vannak idegenként kezelve. A mese pedig érthetően vezeti fel mondanivalóját, aminek a lényege: ez nem így van, a xenofóbia megalapozatlan.
A narratíva is igyekszik ezt tükrözni, bár tipikusan olyan történet, ami élőszereplős filmként egy – kissé pejoratívan fogalmazva – „átlagos netflixes sztori” lenne. A bevándorló, temperamentumos lány, akit nyom a hagyaték és a felmenők áldozatának terhe, megismeri a laza, jóképű, érzékeny srácot, aki segít megértetni vele, hogy nyugodtan lehet önmaga, és a határokat is emberek rajzolják. Ebben a formában az Elemi azonban szórakoztató, látványos, akciójelenetekkel megtűzdelt rom-kom kalandfilm lett, ahol a kliséket ellensúlyozzák a képi elemek, lehetőséget adva az üzenet szikrájának kibontakozásához.
Talán könnyedsége egyszerre hátránya is valamennyire.
Idealisztikus felépítése nemigen hagy helyet a hagyományos konfliktusokon kívüli témák tárgyalásának, ráadásul az egész egyoldalúan hat. Parázs az, akinek fejlődnie kell és változnia; Örvény már egy készen kapott, kiforrott, modern, liberális, befogadó elme. Sőt, a filmben gyakran van az, hogy a tüzek az előítéletességre felkészülve válnak maguk is előítéletessé, holott kiderül, hogy alaptalan volt félelmük: és azért lássuk be, a való világban sajnos ez a legtöbb esetben nem így van. Mindezzel együtt azonban kifejezetten jó, hogy ebben a formában született meg ez a történet, ugyanis a kisgyerekek, még ha nem is értik teljesen, hogy miről szól, elraktározhatják magukban. Felnőttként azért más élmény, és a szórakoztatás iránti elköteleződése a mélység kárára megy, túlzottan leegyszerűsítve témáit.
Érdemes még kitérni a nagy múltú Thomas Newman zenéjére, aki egyedi, hol a goából, hol egyéb, távol- és közel-keleti hangzásokból rakott össze egy igazán egyedi, kevert, egyszerre modern és a tradíciókból merítő hangvilágot, ami – főleg a pörgős jeleneteknél – még egy különleges réteget pakol az élményre. Hangzása dinamikus és kreatív, és illeszkedik ahhoz az olvasztótégelyhez, ami napjainkat jellemzi – érezni különlegességét, de könnyedén nem lehet behatárolni és szétszálazni ihleteit.
Az Elemi kétségtelenül a „gyengébb” Pixar-filmek közé tartozik, de ez nem jelenti azt, hogy gyenge. Szórakoztató, érzelmes és jó üzenete van, csak míg vizualitásában kreatív, addig narratívája elmesélésében túlzottan leegyszerűsített. Egy családi mozidélutánra remek, de az idegengyűlölet, az elsőgenerációs terhek vagy a különböző származású kapcsolatok mélyebb rétegeit nem meri – vagy nem tudja – feltárni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
