A Játsszunk gyilkosost! egy szórakoztató Z generációs szatíra remek rendezéssel, jó ötletekkel és pazar kivitelezéssel.
A Z generáció egyik fő jellemzője, hogy gyakorlatilag beleszületett az internet és a fejlett okostelefonok világába, ami egyszerre biztosít számára szinte korlátlan mértékű ingereket, de túl sok információval is árasztja el. A közösségi média, a sajátos internetkultúra, az egyre nagyobb politikai szakadék és a nonstop énkeresés mellett a net és a mobil már-már oxigénszintű igény lett. A Játsszunk gyilkosost!-t szereplői pedig (majdnem) mind a Z generáció tagjai. A film egy kíméletlen, de király szatíra a minőségi alkotásokról ismerhető A24-től.Egyszerre társadalom és -osztálykritika, ami gúnyolja a generáció életvitelét, de rávilágít a felszínesség mögötti mélységre is.
A filmben egy csapat – a legtöbben egymást gyerekkoruk óta ismerő huszonéves fiatal – egy vihar alatti bulira gyűl össze egyikőjük apjának erdei villájában. Gazdag szülők kölykeiként a luxus számukra még véletlenül sem idegen – kivétel a kelet-európai, „munkás osztálybeli” Bee-t (Maria Bakalova), aki Sophie (Amandla Stenberg) friss barátnőjeként csatlakozik a brigádhoz. A non-stop piálás, kábszizás és trollkodás alatt finoman már fel-felüti fejét a társaságban régóta érő feszültség, de akkor szabadul el igazán, amikor a srácok elkezdenek erőszakos halálokat halni, a túlélők pedig próbálják kideríteni, hogy ki lehet közülük a gyilkos. Felüti a fejét a kétely, gennyes sebeket tépődnek fel, és
ki-ki kimutatja frankó énjét.
Sarah DeLappe forgatókönyve kiválóan egyensúlyoz a feszültség és a humor között, remekül valósítva meg az oly nehezen kivitelezhető szatírát. Az örökölt luxus és az állandó netes jelenlét keresztmetszeténél veszi el karaktereitől a térerőt. A szereplők egyszerűen nem tudnak mit kezdeni magukkal, így lesz idejük és lehetőségük konfrontálódni saját múltjukkal és kapcsolataikkal, levetve egymásnak és maguknak fenntartott álcát. A halálok pedig a vádaskodást és a gyanút erősítik fel, rávilágítva, hogy a vigyorgás, TikTokozás, felesezés, csíkfelszívás mögött – nem túl meglepő módon – feszültség, fájdalom, magány, féltékenység és az érzelmi spektrum egyéb széles választéka lett eltemetve.
Halina Reijn rendező első angol nyelvű projektje azonban nem lekezelő, sőt. A film forgatásakor 46 éves alkotó kellő távolságból, de azért együttérző, megértő módon kezeli a korosztályt
– szó sincs arról, hogy boomerek hőzöngenének a mai fiatalokon.
Az osztályok közti különbség a gúny tárgya, nem pedig a generációs problémák. A fiatalokat békén hagyja, inkább a gazdagokat feszíti keresztre – pontosabban nem fiatalságuk, hanem gazdagságuk miatt teszi. A figurák egyáltalán nincsenek túljátszva – ami szintén hozzáértő rendezői utasításokra vall –, Jasper Wolf operatőr pedig a humor mellett feszessé, izgalmassá teszi a művet. A vihar kiüti az áramot, de szerencsére nem az a tipikus, horroros sötétség jellemzi a filmet: azt látjuk, amit a szereplők is, ráadásul azt többnyire tisztán. A sötétben főleg (nyilván) telefonjaik és LED-es partikellékek világítanak, miközben bejárjuk a helyszínül szolgáló villát, ahol a medence és a szauna mellett még egy teljes kosárpálya is van.
A tipikus gyilkosos hangulatot pedig egy Agatha Christie-stílusú „na ki lehet a gyilkos?” jelleggel társították a készítők, így mi magunk is folyton tippelhetünk, hogy a fogyatkozó bandából ki és miért tizedeli őket. Az alkotás remekül kihasználja másfél órás játékidejét, és egyáltalán nincs elnyújtva. Sőt, pazarul építi fel a szituációt és gerjeszti a feszültséget, kitűnően időzítve a konfliktusokat. Ráadásul organikusan illeszkednek a narratívába a társadalomkritikai kitekintések is. Egy olyan társaságról van szó, amely telefonján keresztül bármikor hozzáférhet szinte korlátlan információhoz, és szeret is népszerű szavakkal dobálózni, mint a „gaslighting”, a „toxikusság”, az „ableism” és az „enabler” – érvekként is hozva fel ezeket a konfliktusokra. Mindenki lekezeli a másik nyomorát, sajátját pedig a legnagyobbként éli meg, miközben kifelé és egymással szemben ugyanazzal a felszínességgel élnek, mint amit a közösségi média diktál. Késként döfik egymásba egymás titkait, beárulják a másikat és visszaélnek egymás bizalmával és gyengeségeivel, rávilágítva arra, hogy a gyerekkori barátság mit sem ér az önzés kultúrájában. A szatíra remekül merít a progresszív politika és a Z generációs szókincsekből, arra fókuszálva, hogy a netes trauma-szakzsargon és a valóság elég távol állhatnak egymástól. A virtuális térből kilépve a fizikai valóságban mindenki egymás ellen fordul, miközben digitális énjeik fontossága talán csak még jobban felerősödik.
Disasterpeace kiválóan illeszkedő zenéje, valamint a főleg női rapperekből válogatott soundtrack pedig csak fokozza mindezt.
Az, hogy ez működik, jelentős mértékben köszönhető a kiváló színészi alakításoknak is. A Borat folytatásából megismert, bolgár származású Maria Bakalova kiváló „kívülálló”, az akcentusos munkásosztály „képviselője” az amerikai újgazdagok körében, aki igyekszik felvenni a ritmust, alkalmazkodni, de közben valamennyire megőrizni is önmagát. Kiemelném még Rachel Sennottot, aki remekül kelti életre Alice-t, valamint azt, ahogy átveszi az uralmat rajta a pánik. Alice új, jóval idősebb pasijával érkezett, egyébként podcastje van, és jelentősen affektál, amikor beszél – Sennott pedig kiválóan eleveníti meg a figurát. Felbukkan egyébként Pete Davidson is Dave-ként, akinek az apjáé a hely. Ő Sophie gyerekkori barátja, és folyton flegma beszólásaival kóstolgatja környezetét. Egyébként külön érdekesség, hogy a férfiak a történet peremén vannak, a középpontban a nők állnak, ők az aktív cselekvők. A film remekül egyensúlyozik aközött, hogy kiakadjunk a szereplők stílusán és vagyonos mentalitásán, de közben meg is értsük, hogy milyen így létezni a mai világban. Szó sincs a gazdagok sajnálatáról, azonban az elidegenedés és a magány ugyanúgy sújthat bárkit – ez pedig kijön.
A Játsszunk gyilkosost! egy remek fekete-komédia és kiváló krimi-horror, ami egyszerre vicces és véres amellett, hogy pazar társadalomkritika. Nem ítélkezik, de megfigyel és bemutat úgy, hogy rávilágít a generációs és társadalmi gondokra anélkül, hogy érzelmileg megterhelő lenne. Formanyelve tökéletesen passzol üzenetéhez, és minden aspektusa a műhöz igazodik. Lehet, hogy a Z generáció jobban élvezi majd a filmet, de ez is az erőssége: egyre több film szól rólu(n)k, és ez így van rendjén.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
