A fekete özvegy halála az a misztikus krimi, ami még egy metálkoncerten is leköti a figyelmed

1986-ban Detroitban – hol máshol – egy lekoszlott hotelszobában rettenetes – milyen más – körülmények között talál a rendőrség egy sokkos állapotban lévő fiatal lányt, aki Amy Archerként mutatkozik be. Megbilincselték, megerőszakolták, de egy adandó alkalommal módot talált rá, hogy kinyírja a foglyul ejtőjét, egy taxisofőrt. Hogy tetézzük a dolgot, egy hűtőládában két további holttestet találnak, mindkettő rettenetesen elöregedve, képtelenül előrehaladott rákos elváltozásokkal tele. Ez a tetthelyszín fogadja hősünket, a zöldfülű közrendőrt, Walter O’Brient egyik első bevetésén. O’Brient az ügy felgöngyölítésében nem csupán az igazság iránti lángoló elköteleződés hajtja, hanem azért a farka hívó szózata is megkísérti olykor-olykor, mert rögtön a lány kiszabadításakor összetalálkozik a pillantásuk és meglehetősen erős vonzalmat érez iránta. A hirtelen jött szerelem ugyanolyan hirtelenséggel el is oszlik, mert amikor O’Brien a rendőrségre szállítja Amyt, a lány egy óvatlan pillanatban kereket old, a főhős pedig magára marad csillapítatlan vágyával és egy jókora adag megfejtetlen rejtéllyel.

Ezzel veszi kezdetét A fekete özvegy halála több évtizedet felölelő cselekménye, egy megszállott nyomozás valami megfejthetetlen, valami megfoghatatlan után.

A fekete özvegy halála tehát egy misztikus krimi, melyben nyomon követhetjük Walter O’Brien közrendőrt, ahogy pályafutása különböző állomásain egyre jobban beszippantja az 1986-os eset. Csakhamar kiderül, hogy sokkal többről és fenyegetőbbről van szó egy perverz taxisofőr ámokfutásánál. A helyzet fokozódását a megmagyarázhatatlan módon elöregedett, megcsonkított, elrákosodott hullák tömkelege jelzi. James Patterson és J. D. Barker két szálon futtatja a regényt: az egyik a jelenben játszódik, a cselekmény lezárását jelentő, végső rendőrattakot kísérhetjük figyelemmel. A másik szál – ez teszi ki a könyv legjavát – az 1986-tal kezdődő múlt, amelynek újabb és újabb pillanatait megismerve a kirakós újabb darabkáit rakhatjuk a helyére.

Ahogy írtam, „egyszerű” misztikus krimivel van dolgunk, az evilági bűnügy hétköznapiságát fokozatosan kikezdik a megmagyarázhatatlan körülmények. A fekete özvegy halála nem találja fel a spanyolviaszt, az ilyen műfaj rutinos kedvelői elég jó érzékkel fogják előrelátni a csavarokat. Viszont ez a könyv nagyon jó annak, ami.

Egy bűnügyi történet húzóerejéhez sokat hozzátesz az, hogy bevonja az olvasót, jó időzítéssel adagolja a nyomokat, ad neki teret a megfejtéshez, és közben új kérdésekkel tartja fenn a figyelmet. Ilyen szempontból A fekete özvegy halála csaknem hibátlan, profi munka. Maga a két idősíkon vezetett cselekmény is folyamatosan mozgásban tartja az olvasó elméjét, s ahogy a figyelmünk ide-oda ugrál a különböző időpontok között, folyamatosan próbáljuk összeegyeztetni a múltra vonatkozó ismeretmorzsáinkat a jelenben ábrázolt eseményekkel. Viszont a regény ettől eltekintve is folyamatosan fenntartja a figyelmet.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

Itt egy megmagyarázhatatlan nyom, ott egy sötét titok valaki életében, amott egy kis rendőri önfejűsködés annak káros következményeivel – Patterson és Barker mindezt és sok mást egy jól építkező, szervesen haladó regénnyé gyúrta egybe, és mire az ember a végére ér, szinte nem is tűnik túlzónak a közel 450 oldalnyi terjedelem. Ami egy közönséges erőszakos bűncselekménynek indult, sokkal fajsúlyosabb problémává növi ki magát. Hogy mindez mennyire jól működik, hadd szemléltessem személyes példával: egy metálkoncerten is simán elővettem és képes voltam zavartalanul koncentrálni rá.

Az atmoszférateremtésre ugyancsak nem lehet panasz. A szerzők nem nyeretlen kétévesek, kollaborációjuk sem ezzel a regénnyel kezdődött (lásd A zaj). Így hát jó érzékkel teremtik meg a borongós, sejtelmes hangulatvilágot, aminek egyik elemét a lepattant, enyészeté lett városnegyedek és a kilátástalan, félresiklott életek alkotják, a másikat pedig a természetfeletti rettenet fenyegetése, az üldözött lény módszerei és céljai fölötti megrökönyödés.

Mind a hangulathoz, mind a cselekményhez sokat hozzátesz a karakterek közötti dinamika. O’Brien heves, önfejű közrendőr, aki többször konfliktusba keveredik feletteseivel, mert nem a szakma szabályai szerint jár el vagy gondolkodik. A szerzőpáros jól elkerülte a 2023-ban már ultrasablonosnak tekinthető ábrázolásmódot, miszerint az éles szemű főhősnek a rá nehezedő intézményi bürokráciával és a megcsontosodott gerontokráciával is meg kell birkóznia. Ehelyett A fekete özvegy halála  hihető karaktereket mozgat – ha nincs is túl sok belőlük –, akik a maguk helyzetében érthetően viselkednek. O’Brien törtető és forrófejű rendőr, akinek jó szeme van a szokatlan körülményekhez is. Wes Breyman pokróc modorú, sokat látott, az ellentmondást nem tűrő „mentora” O’Briennek. És így tovább, a regényt olvasva egyszer sem támad az az érzésünk, hogy elnagyolt, sztereotip figurákkal lenne dolgunk, még úgy sem, hogy

A fülszöveg a True Detective-et és az X-aktákat jelöli meg a könyv referenciapontjaiként, érdemes hát kicsit elidőzni ezen az összehasonlításon. A fülszöveg írója nem lőtt mellé, a szövegből tényleg árad az a fajta paranormális hangulat, ami oly markánsan jellemezte az X-aktákat azok számára, akik a ’90-es években nevelkedtek és kulturális újdonságként ismerkedhettek meg a sorozattal. O’Brien karakterében van egy bizonyos fokú „Mulder-vibe”, ezt azonban tévedés lenne túldimenzionálni. Mulderrel szemben, aki tudatosan és kifejezetten a rendhagyó ügyek után vetette magát, O’Brien inkább csak belecsöppent egy paranormális ügybe, amelyben az igazság iránti vágy mellett a punciszag okozta megszédültség is vezérelte kutatását.

A True Detective világával A fekete özvegy halála inkább a cselekmény épített és társadalmi környezetét tekintve mutat rokonságot; úgy a sorozat, mind a regény elég karakán noir jegyeket visel magán. Ami azt illeti, ez az a pont, ahol némi csalódást tapasztaltam a könyvet olvasva. A True Detective, egész pontosan annak első évada mestermű a szememben, egy izgalmas, az emberi oldalra jelentős hangsúlyt fektető sorozat, amiben megjelenik egy érdekes – és kisebb plágiumbotrányhoz vezető – filozófiai/világnézeti szál is. A sorozatra való utalás alapján kicsit reménykedtem, hogy ez a filozofálós vonal is képviselteti magát a regényben, de ilyesmiről nincs szó.

A filozofikus tartalom hiánya tulajdonképpen következetes húzás egy nyilvánvalóan az élvezeti érték kimaxolására törekvő regény esetében, tehát a szó szoros értelmében nem hiba, de ha már a True Detective a referenciapont, elfért volna benne valami ilyesmi.

Ami viszont kifejezetten szemet szúrt, az a könyv vége felé a „főgonosszal” folytatott beszélgetés. Eleve egy ilyen jól építkező regény végén kissé lelombozó az, hogy a főhős és a természetfeletti nemezise nekiállnak beszélgetni, de ráadásul ez a beszélgetés zavaróan emberi, amolyan „a szörnyek is éreznek” felhangú, ez viszont látványosan nem illik egy ilyen könyvbe. Ez a hiba nem vágja haza a könyv élvezeti értékét, de észlelhetően a kevésbé sikerült pillanatai közé tartozik, amelyeket szívesen átugrana az olvasó. Szerencsére nem tart sokáig.

Verdikt

A fekete özvegy halála mindent tartalmaz, amit egy izgalmas, sötét hangulatú, misztikus krimitől elvárunk. A figyelmünk egy pillanatig sem lankad, fordulatok és felfedezések akadnak dögivel, lepusztult, nyomasztó környékeken kóválygunk, marcona, sokat látott zsarukat kísérünk, mindezt egy jól felépített történet keretében, ami nem igyekszik többnek látszani, mint ami. Néhány bárgyú pillanattól eltekintve gyorsan pörgethető, élvezetes olvasmányélmény a bűnügyi és misztikus történetek kedvelőinek.