Talán jobb is, hogy nem került a mozikba az új Pinokkió, mert így az otthon melegében lehet duzzogni, aránylag olcsón.
A Disney élőszereplős próbálkozásai hol működnek, hol nem, de a bukott kísérleteket két dolog köti össze: az egyik, hogy a realisztikussággal elveszik belőlük az eredeti, színkavalkádos varázs; a másik, hogy hiába az újítások, nem nyújtanak semmi extrát. Egy újraalkotásnak – szerintem – akkor van igazán értelme, ha a modern közönségnek tud releváns vagy izgalmas maradni. Elvégre az eredeti akkor és úgy közölt és tett valamit, aminek az „egy kaptafa” feltámasztása aligha bír hozzáadott értékkel: már ha a piacit nem számítjuk. Sajnos az 1940-es Pinokkió 2022-es remake-je is ugyanebbe a hibába esett, és hiába az effektek, a nagynevű rendező vagy a világsztár a csapatban, ez a fabábú lelketlen maradt.
Az elnyújtott nyitányban megismerkedhetünk a bábukészítő, asztalos Gepettóval, akit Tom Hanks valahol a kedves, idős bácsi és a szenilis vénember között próbál lavírozni, kisebb-nagyobb sikerrel.
Kifejezetten ötletes, hogy a férfi előtérbe helyezésével kerekebbé válik valamennyire a történet, és megtudhatjuk, hogy elhunyt kisfiát „pótolná” Pinokkióval (Benjamin Evan Ainsworth), a Kék tündér varázslatával (Cynthia Erivo) életre kelő fabábúval.
Hanks még két, részben passzoló dalt is eldurrant, mielőtt végre valahára a lényegre térünk: a fiú akkor válhat csak igazi emberré, ha bátran és önzetlenül viselkedik, és persze igazat is mond. Hősünk elindul hát a nagyvilágba, ahol szembesül az „igazi” emberek kapzsiságával, könyörtelenségével és manipulációjával, miközben az otthonukba betévedt Tücsök Tihamér (Joseph Gordon-Levitt) morális iránytűjeként és külső belső hangjaként funkcionál.
Az otthontól való elszakadás vizuálisan is egy stimulálóbb élményt nyújt, még ha a narratív részekkel – minden jó szándékuk ellenére – kapufára is lőttek. A tényleg lehengerlő képi világ, ahogy halad, egyre tündöklőbb, kulminációja pedig a Vidám Sziget, ahova a csak szórakozni vágyó gyerekeket rabolja el a gonosz kocsis. Itt csak úgy pompázik a környezet, a kölykök kiélhetik vágyaikat, miközben a néző megfigyelheti, már-már becsatlakozhat a hullámvasutazó Pinokkióhoz. Ezen túl kifejezetten lenyűgöző a ravasz Derék Rókus róka, aki miatt egy vándorbábszínházba kerül fogságba a karakter. Rókus és csatlósa, Durr Béla pazarul illeszkednek ebbe a realisztikus, de mégis meseszerű hibrid világba, amit Robert Zemeckis megálmodott. Ruháik szövete, textúrája, az öltözéken fityegő ékszerek és kiegészítők, a lendületes mozgás és az azt csak kiegészítő Keegan Michael Key karakteres szinkronjától a páros még úgy is szórakoztató, hogy Béla meg sem szólal.
Ezeket leszámítva azonban a Pinokkió erőltetett és pár hasznos újításon túl unalmas, és hiányzik belőle az a lélek, ami a Disney meséket olyan szerethetővé tette.
Egyértelmű, hogy üzenete szerint nem attól lesz valaki „igazi”, hogy tényleg igazi, de mindezt olyan fapadosan kommunikálja, hogy gyakran olyan, mintha listaszerűen menne csak végig a kötelező pontokon, anélkül, hogy bármit ki lehetne olvasni a sorok között.
A hús-vér színészek túlgrimaszolt játéka nem segít a feleslegesen hosszú játékidő kibírásán sem, ahol egy igazán paradox helyzet alakul ki: sokat beszélnek mindenről, de igazán keveset mondanak. Pont egy ilyen furcsa pont az ikonikus, hazugságra megnövő orr – aminek eredeti ellentmondásaiba most nem mennék bele. Itt csupán egy eszköz, amivel Pinokkió kiszabadulhat, és nem egy tanulság, amit a néző kölykök – meg persze mindenki más – levonhat.
Pozitívabb kiegészítés Fabiana (Kyanne Lamaya), a marionett bábus lány, akivel hősünk megismerkedik, miközben fogságban van. Ő szervesen illeszkedik a cselekménybe, kapott egy okés dalt is, természetesen játszik, ráadásul az eredetihez képest a nemi arányokon is javít anélkül, hogy erőltetett lenne. (A kellemetlen, nagyszempillájú halat nem vagyok hajlandó idesorolni.) Illeszkedik a háttértörténete is, ahogy az is, hogy az emberek felé bizalmatlankodó Pinokkióval balettozó babáján, Sabinán (Jaquita Ta’le) keresztül kommunikál.
A legnagyobb probléma, hogy még kreatív és ötletes kiegészítései sem teszik indokolttá a film létezését. Csupán egyike a sorban érkező újraalkotásoknak, amik lehetnének frappáns újragondolások is, miközben a Disney és a producerek nagy eséllyel szigorúbban liheghetnek az egyébként nívós rendezők és írók nyakában – ne felejtsük el, hogy Guy Ritchie (!) rendezett egy Aladdint. Zemeckisnek testközeli az animációs-valós hibrid, ami meg is látszik azokon a szegmenseken. A körítés azonban céltalan, értelmetlen és indokolatlan.
Egy hatalmas pozitívuma, hogy a fináléja az eredeti mese alternatív befejezését gondolta tovább, és minden mással ellentétben kevésbé szájbarágós.
Összességében azonban kár érte, mert se nem igazán inspiráló, se nem igazán motiváló. Érezni a szándékot, néha át-átcsillan egy-egy egyedi gondolat, de hősével ellentétben ez az adaptáció lelketlen marad.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
