Könyv

Poptechnikák: a bölcsészkedés még mindig izgi, de néha túltolja a komplexitást

Helyenként bonyi, de informatív popkultúra-tudományi tanulmánykötet érkezett a MA Popkulturális Kultúra Kutatócsoport boszorkánykonyhájából: Poptechnikák könyvkritika.

A fantasytörténetek faék egyszerűek és csak annyi történik bennük, hogy a harcosok/varázslók mennek és halomra ölik a sárkányokat/zombikat/orkokat. A számítógépes játékok primitívek és csak arról szólnak, hogy mész és lősz mindent, ami mozog. A popzene az eltömegesedett fogyasztóknak szóló igénytelen, szabványosított, véges számú ütemek tartalom és értelem nélküli egymásutánja. A képregény mint médium egyet jelent a gyerekes, üres szórakozással. A korosztályom – a ’80-as évek szülöttei, akik a ’90-es években voltak gyerekek – könnyen találkozhatott ilyen és ezekhez hasonló megjegyzésekkel, elvégre ez a lekezelő hozzáállás sokáig jellemző volt a modern popkultúra jelenségeinek fogadtatására.

Nem feltétlenül generációs probléma ez és nem szűkíthető le kizárólag az említett nemzedékre, ezt a példát csupán a személyes érintettség okán hoztam fel: a gyerekkorom jelentős része a ’90-es évekre esik, játszottam a korszak mérföldkő jelentőségű videojátékaival, olvasgattam fantasyt, és popzenét ugyan nem hallgattam, metált viszont annál inkább. Egyszóval a felcseperedésem arra az időszakra esett, amikor a rendszerváltás nyomán a piacgazdaságra frissen átállt magyar társadalom szembesülhetett a nyugati népszerű kultúra tömegesen beáramló alkotásaival, és e folyamatnak magam is aktív élvezője voltam.

Ezerféle – értelmes és értelmetlen – aggály fogalmazódott és fogalmazódik meg a populáris kultúra különféle megjelenési formáival kapcsolatban.

A fentebb bemutatott sztereotípiák közös eleme az egyszerűség – vagy egy fokkal degradálóbban: primitívség –, amivel a populáris kultúrát gyakran leírják és szembeállítják a magas kultúrával.

A Poptechnikák az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport kutatómunkájának 2022-es állásáról kínál látleletet, a benne szereplő hat tanulmány vezérfonala, ahogy azt a kötet alcíme is egyértelműsíti, a népszerű kultúra világának komplexitása. Mondhatnám, hogy provokatív a címadás, amiért komplexitást lát a kultúra olyan szegletében, amit – nem teljesen ok nélkül – éppen a komplexitás hiányával azonosítunk. De túlzás lenne ez a szóhasználat, mert a popkultúra jelenségei, rétegei immár több évtizede komoly kutatói, elemzői figyelmet kaptak, és ez a tendencia szükségszerűen begyűrűzött Magyarországra is, ennek állomása volt az MA PKK megalakulása is. A Poptechnikákat olvasva nem jutunk olyan felismerésre, hogy egy Lady Gaga-sláger zeneileg pontosan egyenértékű egy Bach-szonátával, vagy hogy a Bűn és bűnhődés pszichológiai és erkölcsi mélységeit pont ugyanúgy képes visszaadni egy százoldalas képregény, mint egy 600 oldalas könyv, de nem is ez a cél: a szerkesztők az előszó alapján a popkultúra mint komplex rendszer folyamataiba igyekszik betekintést nyújtani.

Forrás: Prae kiadó

A Poptechnikák mindösszesen hat tanulmányt tartalmaz, ami kevésnek tűnik, de az egyes írások terjedelme kompenzálja a csekély mennyiséget. Nem feltétlenül a legrosszabb leosztás ez, mert egyértelmű, hogy bőven van miről beszélni a téma kapcsán. Ez a mondanivaló-túltengés kicsit rá is nyomja a bélyegét a könyv tartalmának befogadhatóságára. A Poptechnikák ugyanis nem adja túl könnyen magát, legalábbis annak a szerkesztői szándéknak a fényében, hogy a szakembereken túli érdeklődő közönséget is elérje. H. Nagy Péter és Nemes Z. Márió tanulmányait – melyek együtt kb. 100 oldalt tesznek ki – tekinthetjük amolyan „módszertani és elmélettörténetialapozó blokknak” is, mert a szerzők a szűken vett tárgyon túl áttekintést is kínálnak a populáris kultúra elméletének történeti változásairól. Viszont az olvasó, főleg ha nem járt bölcsészkarra, óhatatlanul azt fogja érezni, hogy a tanulmányok aktuális állításai mögött olyan mély problémakomplexum rejlik, amire nincs rálátása, és e hiány pótlására egy röpke gyorstalpaló messze nem elég. Ez jóformán elkerülhetetlen, mivel az akadémikus szerzők nyilvánvalóan kb. együtt lélegeznek az idevonatkozó terminológiával, és erre még azt sem tudom mondani, hogy egyértelműen baj lenne, mert óhatatlanul együtt jár a műfajjal, de azért érdemes felkészülni rá, hogy az első két tanulmány igényel némi odafigyelést.

H. Nagy Péter nyitó tanulmánya (A popkultúra rétegei. Dance In The Dark)felvillantásszerű pillanatképet nyújt a popkultúra kapcsolatrendszereinek szövevényességéről Lady Gaga képi világán keresztül. Gondolatmenete a tanulmány fő tézisének megfelelően cikcakkos és szerteágazó: központi gondolati szála az, hogy Lady Gaga klipes világa és élő performanszai a chiaroscuro-technikától kezdve a gótikus hagyományon át Galilei plasztikus holdábrázolásáig a legkülönfélébb kulturális hagyományokat és hatásokat egyesíti magában. E konkrét popkulturális fenomén elemzésével a statikus médiaelméletek meghaladásának, illetve annak szükségességét igyekszik érzékeltetni, hogy a popkultúra jelenségeinek kapcsolatrendszerét, a különböző hatásokat „olykor redundáns, töredékes, szabálytalannak tűnő” jelenségként lássuk.

Nemes Z. Márió egy manapság a legkülönfélébb kontextusokban előkerülő fogalmat, a hibriditást állította tanulmánya középpontjába (Boldog Bábel és digitális Pompeji. A hibridizáció alakzatai a posztmodern popkultúrában). Gondolatmenete analóg H. Nagyéval abban, hogy igyekszik túllépni a statikus fogalmi kereteken, jelen esetben a hibriditáshoz való, holaz „eufória”, hol a „fóbia” által dominált, de túlnyomórészt egyoldalú viszonyuláson. Nemes Z. parádés elmélettörténeti tablója szerint

a nyugati kultúra a hibrid fogalmát egyes korszakokban a tisztátalansággal azonosította és megpróbálta elfojtani, máskor pedig pozitív határsértésként ünnepelte.

A szerző ezt az egyoldalúságot igyekszik meghaladni, és két spekulatív fikciós esettanulmányon keresztül a kultúra állandó újjáalakulásának, újrakeveredésének folyamatát követi nyomon. Az első elemzés Dan Simmons Ílion című, az Iliászhoz következetesen visszanyúló, azt újraértelmező regényével foglalkozik; a szerző ebben többféle hibriditást detektál: Horkheimer és Adorno nyomán a felvilágosult, szabad, ám eközben mégis uralkodó – tehát elnyomó – szubjektum önellentmondásosságát, valamint a sci-fi és a magas irodalom keveredését. Emellett poszthumanista szempontokat is bevon az elemzésbe, és az antropocentrikus, illetve a poszthumán jellegzetességek keveredését észleli abban, ahogy a regény a nem antropomorf alakok ábrázolásával újragondolja az „emberi lényeg” mibenlétét.

Ladislav Rivendel Bily illusztrációja China Mieville könyvéhez

A második esettanulmány China Miéville Bas-Lag-trilógiájával foglalkozik: ez a trilógia – ahogy Miéville munkássága általában – már zsánerkategóriájában is egyfajta hibriditást képvisel, elvégre a rendszerint a new weirddel összekapcsolt brit író a fantasy és a sci-fi határterületén mozgott. De hasonlóképpen, Miéville Új-Crobuzonja is hibrid a maga örök átalakulásában, emellett az egész regényciklust átjárja a hibriditás ciklikussága, vagyis annak élménye, hogy az ismerős világ („a humanista modernség tisztaságrezsimje”) egy mélyen idegen, ugyanakkor a maga módján „normális” világgal („egy radikálisan alternatív tisztaságrezsimmel”) találkozik, és az olvasót az új „tisztaságrezsim” normalizálódásának, majd további idegenségekkel való szembesülésének ciklikus dinamikája vezeti.

Azt hiszem, Replikánsok és replikátorok. Az elhúzódó nyolcvanasévek-nosztalgiáról a popkultúrában című tanulmányának megírásakor talán

még O. Réti Zsófia sem volt teljesen felkészülve arra az orgazmikus nosztalgiapornó-túlcsordulásra, amit a Stranger Things negyedik évada, a benne felvonultatott masszív korszakidézés, Kate Bush és a Metallica meghökkentő sikere és a végeláthatatlan mémcunami eredményezett.

A Duffer tesók kortárs kultszériájának új évada azonban csak még aktuálissá tette a szerző írását, aki a nyolcvanas évek nosztalgiájának, pontosabban e nosztalgia „természetesnél” hosszabb elhúzódásának okait igyekszik felgöngyölíteni. O. Réti a film és a televízió médiumain keresztül igyekszik bemutatni, miért nyúlt át ez a nosztalgia a 2010-es évekbe is. Szerinte abból érdemes kiindulni, hogy a ’80-as években elképzelt jövő többé-kevésbé a 2010-es évekre esik, továbbá ennek a jövőnek a technikai körülményei – tévé, személyi számítógép – a ’80-as években vagy bekerültek a mindennapokba, vagy a nosztalgia létrejötte szempontjából fontos változásokon mentek keresztül. Ezek bemutatását követően a dawkinsi mémelméletet használja fel a nosztalgia magyarázatára. A mémek sikeres továbbhagyományozódásához három tényező szükséges: a másolatok tartós fennmaradása, a termékenység és a másolási megbízhatóság, és a modern technológia mindhárom feltétel teljesüléséhez ideális volt.

Aki szemezget Keserű József Lehetnek sárkányaid is című, a fantasy zsáneréről szóló monográfiájával, tekinthet egyfajta demóverzióként is A világépítés komplexitása a fantasyben című tanulmányra. A szokatlan ívet leíró, egyúttal kreatív és éles meglátásokat tartalmazó tanulmány először a térkép motívumát járja körbe, áttekinti annak a fiktív világ felépítésében játszott feladatát, esztétikai szerepét, innét pedig továbbszövi a gondolatmenetet a fantasy világainak transzmediális jellege irányába. A Trónok harca példáján keresztül mutatja be, milyen összetett viszony állhat fel egy regényciklus és az annak alapján készített filmsorozat között, mert az utóbbi nem egyszerűen „feldolgozása” az előbbinek és nem vezet messzire, ha így fogjuk fel. Inkább azt érdemes nézni, milyen sajátos módon engednek belépést ebbe a mediális határokon túlnyúló világba.

A két utolsó tanulmány a politika kérdései és a spekulatív fikció határvidékére vezet. L. Varga Péter Lázálmok után. Posztpandémiás politikai kórkép Stephen King Standjében a magyarul Végítéletként ismert regény feldolgozásainak azt az aspektusát járja körbe alapossággal, hogyan szerveződik új közösséggé az elszabadultvírus miatt összeomlott amerikai társadalom. A tanulmány többé-kevésbe már bejáratott hagyományt követ, mert King munkássága bőségesen teret ad a társadalomkritikai és politikai értelmezésnek. L. Varga írásának fókuszában minden aktualitása ellenére nem maga a pandémia, hanem az emberi közösségek kohéziója és organizációs képessége áll.

A túlélők közössége egyfajta köztes állapotba kerül: a régi élet már nem térhet vissza, de a járvány utáni új társadalom létrehozása még nem történt meg.

És a cselekményt átszövi annak dilemmája, mi az, ami megtartandó az „előtt” állapotából, milyen szimbolikus aktusokat kell elvégezni, hogy a túlélők csoportja társadalomként létezhessen, egyúttal intelem a fennálló amerikai kormányzat számára is, melynek anomáliáit a Végítéletben bemutatott „apokaliptikus zárlat” oldhatja fel.

A Poptechnikák Lapis József tanulmányával zárul (Szenvedő szerkezetek. (Ellen-)utópisztikus hagyomány a kortárs irodalomban ), egy nagyívű tablóval, ami a nemzetközi és magyar disztópiairodalom jelentősebb állomásait mutatja be, nagyjából az újkortól kezdődően.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

A szerző nem különösebben kategorizál, elemzésében ugyanúgy van helye Babitsnak, Kosztolányinak, Orwellnek („magas irodalom”), mint Atwoodnak , Collinsnak vagy éppen Moskátnak („népszerű irodalom”). Különbséget tesz ugyanakkor a disztópikus rendhez való viszony alapján. Ennek megfelelően megnevezi a „The Hunger Games-paradigmát”, amire a – gyakran a létező valóságtól időben-térben távol helyezett – disztópia megdönthetősége jellemző, ezzel szemben a „The Handmaid’s Tale-paradigmát” a fennálló társadalmi helyzethez közelebb álló fiktív világ jellemzi, ami akár a mi világunkban folyó diskurzusok egy lehetséges következményeként is elképzelhető.

A kötet a popkultúra komplexitásának tematizálását ígérte, és ezt alapvetően be is váltotta, legyen szó H. Nagy Péter kapcsolatrendszereiről és elmozgó praxeológiájáról, a Nemes Z. Márió által kitapintott hibriditásról, O. Réti Zsófia nosztalgikus összefonódásairól vagy egyes fantasyvilágok Keserű József által körvonalazott transzmedialitásáról. Nehéz lenne azt mondani, hogy ez a hat írás átfogó, kodifikált látleletet ad a kortárs popkultúra-elmélet állásáról, elvégre egy sokkal-sokkal bonyolultabb, folyamatosan változó jelenséghalmazról van szó. A maga rendkívüli változatosságában is egy viszonylag koherens nézőpont rajzolódik ki, ha az ember egymás után olvassa ezeket az okfejtéseket.

Ráadásul akinek megtetszik a téma, annak a bőséges szakirodalmi hivatkozásoknak köszönhetően van merre tovább kutakodnia.

Viszont – ahogy fentebb ezt már tárgyaltam – ez eredményezi azt, hogy nem minden tanulmány egyformán hozzáférhető a nem gyakorló bölcsész akadémikus számára. Akit a könyv érdekel, azoknak lehet, hogy nem is az első két szöveggel érdemes kezdeniük az ismerkedést. Ettől még megéri a küzdelem, de a kötet tartalmának két utolsó harmada az, ami befogadható, szórakoztató, érdekes elemzéseket kínál és nem igényel különösebb háttértudást.

8 /10 raptor

Poptechnikák. Komplexitás a népszerű kultúrában

Szerző: H. Nagy Péter, L. Varga Péter (szerk.)
Műfaj: ismeretterjesztő kötet
Kiadás: Prae Kiadó, 2022
Oldalszám: 269

Szerző

Leave feedback about this

  • Quality
  • Price
  • Service

PROS

+
Add Field

CONS

+
Add Field
Choose Image