Sorozat

Két szék között lebeg a padló fölött az Obi-Wan Kenobi – évadkritika

Az Obi-Wan Kenobi első két része alapján még élt bennem a remény, bár hogy mire vonatkozóan, annak a megfogalmazásával még mindig küzdök. A hatodik, évadzáró epizód végére mindenesetre arcul csapott a valóság: hiába lengettek be néhány éve több projektet is Kathleen Kennedy-ék, ami eddig megvalósult közülük nagyjából annyira kívánt személyre szabott lenni, mint a McDonald’s étlapja. Pedig adott lenne a lehetőség a piacszegmentálásra: lehetne minden bőrszínnek, korosztálynak és felekezetnek saját csillagháborúja, de inkább ugyanabba a galaxisfaluba próbálja a Disney/Lucasarts beköltöztetni a Föld nevű bolygó érintett lakosságát, a náluk behízelkedni próbáló installációk pedig legjobb esetben is csak egész szórakoztatóak. Az Obi-Wan sem más, mint némileg kikövetelt jutalomfalat: kérdés, kinek-hogy ízlik. Beszéljünk róla a Raptorsimogatóban!

Tudom, kissé hosszúra nyúlt a felvezetés, de beszéljünk még kicsit az SW híveiről. Róluk aztán sok mindent el lehet mondani, de azt semmiképp, hogy (stílszerűen) egységben lenne bennük az Erő. Mint a futball esetén, huligánjaik színészeket zaklatnak (jobb esetben csak) online, csak mert utálják az általuk játszott karaktert (Ahmed Best / Jar Jar Binks, Kelly Marie Tran / Rose Tico, Moses Ingram / Reva). Úgy sejtem, őket ugyanaz a generációformáló élmény fialta, ami 1977-től 1983-ig tartott, és ami bennem is konzervált egy nagy adag szirupos, szeretetteljes nosztalgiát. Ez a szegmens tűnik a legelhivatottabbnak, és egyben ők azok, akik a befektetők üdvére a leghatékonyabban oltják tovább a rajongást. Az ifjabbakat tömörítő szektor felé haladva aztán többeket az 1999-ben indult „midikloriános” korszakban olvasztott magába a Csillagháborús program, amit a legtöbbek megint csak az előbbi tábor képviselőivel, azaz a szüleikkel ültek végig először.

Tovább szegmentálnunk már csak azért is egy másik elemzés keretein belül lenne érdemes, mert lényegében ez utóbbi két csoportosulás egyszerre történő kielégítésével próbálkozik ezúttal a Disney, miközben nagyon izgul, hogy a közösségi médiában hangoskodva stadionszékekkel dobálózók is örüljenek végre. Az eredményt elnézve a záróepizódot követő koktélpartin a produkció munkatársai azért nem ünnepelhetnek önfeledten – helyette, utána egy magunkba szállós, meditációs workshopot javasolnék, mivel

a minden nézőnek megfelelni vágyó, „összstarwarsos” népünnepély reprodukálásának hajszolását most már muszáj lenne elengedni.

Itt van például ez a jó Obi-Wan. Lehetne izgalmas figura. Fanatikusan hitt bizonyos elvekben, de legyőzték. Megtört? Meghasonlott? A túlélés érdekében feláldozza az elveit? Sörösdobozokat röptet magához a tévé előtt terpeszkedve kitartott középső ujjal a Birodalom felé? Azért azt nem, de kezdetben valamivel sötétebben árnyalja a nevével fémjelzett miniszéria, mint akár a dögunalmas Boba Fettet tette néhány hónappal korábban. A Jediségére szünetgombot nyomó hős húst lop, lézerkardot ás el, tőle segítséget kérő sorstársat hajt még a sivatagnál is melegebb éghajlat felé, és ezeknél még mélyebb hullámvölgybe is kerülhetne, hiszen karakterívének végpontját az Új remény jelöli, amiben ugye feláldozza az életét. De nem kerül, mert az már túl sarkos lenne, így sajnos még mindig az a jóhiszemű Tamás bátya marad, akit ugyan megtépázott az élet, de a romok csak részben tudták maguk alá temetni. A felszínen kissé karcos, de lényegét tekintve változatlan. Mitől vinne el tehát a hátán akár egy kétórás filmet (ami végül ugye nem született meg), akár öt-hat órányi sorozattartalmat?

A feladat megoldásához már készen áll az ötletláda, mindössze bele kell túrni: kell ugye egy húzónév, ez ugye Ewan McGregorral, kipipálódott. Őt vegyük körül a következő sablonokkal: valaki cuki és kedvelhető (Leia – Vivien Lyra Blair, remélem, az ő Instáját nem trollkodja szét senki), kell valami jópofa droid (Lola), nyilván acsarkodjanak szemét főellenfelek (erről mindjárt), jelenjenek meg kúl, új helyszínek… Aztán ugorjon be pár meglepetésszemély- vagy elem, másnéven fan service, a lények egy része legyen animatronikus, vagyis elektronikusan vezérelt báb, de legalábbis olvadjon hitelesen a CGI-jal… A többi meg már tényleg porhintés. Hogy jelenleg ezektől az elemektől az a franchise, ami, annak mondjuk elég hiteles ellenpéldája a Zsivány Egyes, ami ugyan építkezik az előbbiekre, mégis kiválóan működik. Hogy miért, azt már tényleg fejtsék meg a jogtulajdonosok, mert bár tudni vélem a választ, nem szeretnék helyettük dolgozni.

Az Obi-Wan viszont hiába húzócíme a Disney+-nak, csupán részben tudja sikerrel kombinálni a lista elemeit. Talán azért, mert nemigen áll másból, mint ezekből, drámaisága pedig előzménysorozat voltából fakadóan szélbe fingott.

Nem akarok igazságtalan lenni, az a jellemfejlődés, ami Bennek kijut, legalább logikusan értelmezhető. Ezt azonban beárnyékolja, ahogy a széria egyik fontos, korábbi karakterét újrázza: Reva (Moses Ingram) ugyanaz a hisztis, megfelelési kényszeres alak, mint Kylo Ren, csupán erősebb benne a szociopátiás vonal. Sajnos le kell írjam, hogy fekete női mivolta sem segít rajta, és emiatt az SW-huligánok még erőteljesebben támadták – férfiként szégyellem is magam miattuk. Ettől függetlenül ha a forgatókönyv nem kívánta volna a sorozatdinamika szükségleteit kiszolgálandó ide-oda ráncigálni a motivációját, Ingram talán egyértelműbben instruktálható lett volna. Ez tudatos dizájndöntés kellett, hogy legyen, egy habzó szájjal utált, Vader melletti másodgonoszt tökösebb lett volna ráereszteni a nagyérdeműre. De hát ez ugye nem a Trónok harcának harmadik évadja, így számomra nem Reva zavarodottsága látszik a képernyőn, hanem megformálójáé.

McGregor és Lyra Blair (Leia) már egy fokkal működőképesebb párost alkotnak. Azt ugyan egy pillanatig nem hittem el, hogy köztük ne szövődne záros határidőn belül öribariság, a kislánynál egyszer sem éreztem, hogy színészkedne, a skót színészlegenda pedig kisujjból hozza az öregedő mestert. Ahogy az utolsó részben elsiratja Anakint, valóban szívfacsaró, és az intenzívebb bajuszösszeakasztásoknál sem érezzük azt, hogy a felvételek elkészültével azonnal oxigénsátorba terelnék. Az akciót pedig egészen korrekt ütemezéssel adagolja az Obi-Wan; komolyabb üresjáratosnak én nem éreztem, a kivitelezés pedig passzolt egy ilyen névhez dukáló sorozatformátumhoz. Más szóval a pénzen úgy gondolom, semmi nem múlott.

Főleg nem a befejező epizódnál, és akkor itt is álljunk meg egy pillanatra.

Az kétségtelen, hogy a petárdákból bőségesen maradt a zárásra. Mi több ebben lőtték el a javukat, és ebben nincs is semmi meglepő. Néhány dolgot, amit más nézők szóvá tettek, én most nem fogok – hagyjuk csak meg a fórumoknak, hogy hadd töltekezzenek tartalommal. Ezért aztán nem onnan fogok közelíteni, hogy iszonyatosan menőn nézett-e ki a félbevágott sisakú Darth Vader, mert nyilván, vagy hogy akkor Luke Skywalker amnéziás lett-e később, és a többi. A végső összecsapás a fennálló ellentétekhez mérten kissé vértelenre sikerült, a „Megkövezlek!” „Nem, én kövezlek meg, de jobban!” kisfiús torzsalkodásnál pedig láttunk már félprofikat odaverősebb Obi-Vader párbajt megálmodni. Szóval mi marad a kreditek után? Mit kapunk, úgy istenigazából?

A válaszhoz ne érjük be kevesebbel, minthogy fogalmazzuk meg a Star Wars I-VI. epizódjainak egyik, ha nem a lényegi mondanivalóját. Ugyanazt az üzenetet, amit most az Obi-Wan Kenobi is elszajkóz. Ez pedig nem más, minthogy

a két fél szembenállásába belecsontosodó, diskurzusra képtelen fundamentalizmus minden érintettnél szörnyű fájdalmat szül.

Vallom, hogy az arrogáns Jedik és a könyörtelen Sith-ek dialógusképtelensége miatt igázta le a fél univerzumot a Birodalom. Emlékezzünk csak vissza, hogy Mace Windu, meg a többi terpeszkedő seggfej előtte nem csinált mást, mint a helyére pofozta Anakint, akire végig ferde szemmel tekintettek. Utolsó lökésként pedig igyekeztek kihasználni Palpatine ellen. Ezzel szemben a későbbi Darth Vader mindenféle Sidious-szal szembeni érvelés elől elzárkózott. Sőt, még a házassága megromlása árán is védelmezte a vénembert, hiába hajtotta épp a Padmé Amidala iránt érzett szerelme őfelé (toxikus maszkulinitás, valaki?). Elzárkózás szülte szenvedés. Ám amikor Luke alázatot mutatott és letette a fegyvert, az apjában olyan szövetségesre talált, akivel tényleg új reményt kapott a világegyetem. Ennek egyébként elhinti magvait az Obi-Wan sorozat utolsó párbeszédje Vader és korábbi mestere között, amiért jár a piros pont.

Viszont ezt a tanulságot most már ne fogalmazzuk meg többször. Megtette A Sithek bosszújával záródó első trilógia, majd feloldotta A Jedi visszatérrel befejeződő kvázi második. Hacsak a Disney nem tűzte zászlajára a véleménybuborékokból fakadó szociális feszültség felszámolását – amit személy szerint nem hiszek – felesleges többször újrázni. Legyen ez most így kerek, nem kérek több évadot, desszert utáni desszertet.

De minek is magyarázok? Hiszen megnéztem a sorozatot, ráadásul azt sem bírtam ki, hogy ne rendeljem elő a belőle kiadott figurákat, amik pont úgy néznek ki, mintha a hetvenes-nyolcvanas években gyártották volna őket. ’77, ’80 és ’83 nem ereszt. Ezek után kellene, hogy érdekelje a gyártókat a véleményem? Nyilván nem, mert az ő szempontjukból vizet prédikálok, és nem is hibáztatom őket ezért az értelmezésért. Egyfelől nekem, meg a hozzám hasonlóknak kellene elfogadniuk, hogy gyerek csupán egyszer lehet élete során az ember. A Disney pedig a maga részéről hagyhatná, hogy ez bekövetkezzen.

És akkor talán végre látnánk valami igazán kimagaslót Star Wars-témában tőlük.

Obi-Wan Kenobi – amerikai sci-fi kaland sorozat.
Évad 1. Epizód 6, játékidő: kb. 45 perc. Csatorna: Disney Plus
Értékelés: 6.5/10 kilóra csak részben megvett, nosztalgiázó csillagraptor

A Star Wars: Obi-Wan Kenobi teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.

Szerző

Leave feedback about this

  • Quality
  • Price
  • Service

PROS

+
Add Field

CONS

+
Add Field
Choose Image