Film

Az Északi sokkal több, mint egy tesztoszterontól bűzlő viking Hamlet

Robert Eggers egy könyörtelen, hangulatos, látványos és magával ragadó, a látszatnál sokkal árnyaltabb bosszúsztorival készült. A végeredmény egyszerre egy véres túra és egy mítosz feldolgozása az érzékszervek audiovizuális ostromolásával.

A vikingek az elmúlt időben egyre gyakrabban témái a szórakoztatóiparnak: filmek és videojátékok nyúlnak előszeretettel akár a történelmi korukhoz, akár gazdag mondavilágukhoz. A VIII. század végétől a XI. század közepéig portyázó és fosztogató vikingek pontosan így léteznek az emberek szemében: brutális barbárokként, kegyetlen kard- (és fejsze)forgatókként, provokatív pogányokként. A vikingek azonban Európa meghatározó személyei, kultúrájuk és kereskedelmük behálózta a korabeli kontinenst: városokat alapítottak, népcsoportokat kapcsoltak össze, birodalmakat nemzettek – ezeknek pedig máig érezni hatásait. A kizárólag a harcnak hódoló kép kialakulásához és fennmaradásához jelentős mértékben hozzájárult az, hogy az északiaknak nem volt írásos kultúrájuk, és az őket leíró szövegek mind a legyőzöttek szemszögéből születtek, míg ők maguk csak évszázadokkal később, a kereszténység elterjedése után jegyezték le saját múltjukat.

A XVIII. és XIX. századi festők kezdték el például szarvas sisakkal ábrázolni a harcosokat, ami – mint azt több régészeti lelet is igazolja – hamis. Valószínűleg az őket jóval megelőző fellelt fejvédőkre hitték, hogy korabeliek, illetve az ókori görög és római források is szarvakkal, tollakkal és agancsokkal díszített sisakokról írtak az északiak jellemzésekor. Nem véletlen tehát, hogy amikor az 1870-es években bemutatták Wagner híres A Nibelung gyűrűje című operáját, akkor ilyen öltözetben jelentek meg a szereplők. A XX. századi náci ideológia is kisajátította magának ezt az imidzset, illetve a skandináv népek ikonográfiáját, másokat leigázó, szőke, kékszemű, maszkulin übermenschekként örökítve meg őket operákban és más műalkotásokban, építészeti elemekben és politikai propagandában: például a horogkereszt is egy fellelt régészeti leletből ered, míg az SS és a Hitlerjugend a rúnákat sajátította ki. Nem véletlen, hogy a későbbi popkulturális értelmezések is gyakranvitték tovább ezt a fiktív, káros tévhitet, és az sem váratlan, hogy a modern neonácik és fehér felsőbbrendűséget hirdetők is gyakran merítenek ihletet innen. A történelemhamisítás mellett azért is komoly gond ez, mert a hagyományőrzőket, vagy az ikonográfiát nem ideológiai okból átemelőket is megbélyegezheti.  Pedig a valóság ettől nagyon távol áll, a sokakkal keveredő, ravasz, kulturálisan és társadalmilag is diverz csoport természetesen nem vetette meg a háborút, de egyáltalán nem az a nyers pusztításvágy hajtotta, amit utólag belemagyaráztak. Ennek a képnek a lebontásához történészek, antropológusok és egyéb kutatók kitartó munkája szükséges amellett, hogy egyre több alkotás igyekszik árnyaltabban prezentálni őket. Ennek egy remek példája Robert Eggers legújabb remekműve, Az északi, ami elsőre egy az erőszakkultuszt továbbörökítő produkciónak tűnik, de sokkal összetettebb ennél.

A történet roppant egyszerű: Amleth herceg apját, Hrafnsey királyát, Aurvandillt (Ethan Hawke) 893-ban megöli Fjölnir, a testvére (Claes Bang). A fivér lemészárolja a falut, elrabolja a főszereplő anyját, Gudrúnt (Nicole Kidman), míg a fiatal fiú bosszút esküszik és elmenekül. Évekkel később a már felnőtt férfi (Alexander Skarsgård) egy vikingcsoport tagjaként egy rusz falut ostromol, a portya végén pedig értesül arról, hogy Fjölnir elveszítette királyságát és Izlandon él Amleth anyjával és saját családjával. A harcos az elfogott és északra küldött rabszolgák közé beállva indul beteljesíteni a bosszúját, és szövetséget köt Olgával (Anya Taylor-Joy), egy szláv fogollyal. A történet alapja egyébként a Shakespeare Hamletjét megihlető legenda, amit Saxo Grammaticus XI-XII. századi dán történész jegyzett le. Ezen túl az Eddákban és a sagákban fellelhető mondákból és történetekből is merített Eggers történelmi eposzának létrehozásához.

Hamar egyértelművé válik, hogy Amleth, bár végigjárja a mondakörökben fellelhető „hős útját”, egyáltalán nem a hagyományos értelemben vett hérosz. Alexander Skarsgård elképesztően nyers kisugárzása igazán életre kelti a karaktert, akit bosszúján kívül gyakorlatilag semmi más nem érdekel. Egy nihilista, véráztatta halálmenet a sors által neki szánt út, amiben másnak egyszerűen nincs helye. Ezt árnyalja Olgával való kapcsolata, ahol az emberség és a törődés apró jelei pislákolnak a mészárlás és düh alatt. Amleth teljes testtartása, folyton feszes izmai és pengeéles reflexei is arról árulkodnak, hogy állandóan harcra és gyilkolásra kész. Ő maga is összegzi létét: jelenleg csak a halál diktál számára – ha végzett, kipróbálja az életet is. Skarsgård fókuszált, eltökélt, durva és kíméletlen aurája brutális hitelességet kölcsönöz a karakternek: teljesen átérezzük a benne forrongó haragot és bosszúvágyat, és elhisszük, hogy gyakorlatilag megállíthatatlan. Sőt, a vérontás a nézőt is magával ragadja, szurkol ennek a pusztítónak, és észre sem veszi, hogy a vérgőz őt is megrészegíti. Ehhez a hatás eléréséhez pedig kulcsszerepet játszik Jarin Blaschke precíz, hosszú, gyakran vágatlan jelenetekkel dolgozó operatőri munkája, valamint Robin Carolan és Sebastian Gainsborough párosának korhű hangszereket bevető zenéje. Utóbbi ütemet diktál a történéseknek, ritmust ad mind a vérengzésnek, mind az eseményeknek, és feltüzeli magát a nézőt is. Egy elképesztően erős atmoszférájú filmről van szó, amit kifejezetten érdemes moziban nézni az audiovizuális összhatás miatt.

A kamerafókusz szinte kizárólag Amlethen van, folyton őt veszi a kamera, betölti a látóteret, így kevés lehetőségünk van befogadni az aprólékosan összerakott környezetet. Eggers történelmi hitelességéről híres, és ez Az északi esetében sincs máshogy: a rendező a legegyszerűbb fazekaktól kezdve az épületek, öltözetek és fegyverzet kialakításáig odafigyelt arra, hogy korhű legyen minden. A háttérben elcsíphetünk pillanatképeket. Billogozás alatt álló szolgákat, egy erős foglyokat kereső harcosnőt, a rabok konstantinápolyi és egyéb értékesítését vitató, felfegyverzett katonákat, a konyhában tevékenykedő személyzetet. Első megtekintéskor kevés lehetősége van a nézőnek befogadni ezeket, elvégre a rendező célja is az, hogy Amleth bosszúútjára vonzza a tekinteteket: amikor egy a néző számára ennyire izgalmas eseménysorozat zajlik, kit érdekel a háttér mozgolódása? Pedig a remekül összerakott csatajelenetek, az elképesztően kinetikus és dinamikus, brutális, zsigeri küzdelmek mellett olyannyira hitelesek a statiszták öltözetei és a háttérszereplők dörmögései. Az egész a hitelesség auráját kölcsönzi az egyértelműen legendás történetnek, a mű különlegessége pedig, hogy hasonló precizitással nyúlt Eggers a mitikus és pszichedelikus elemekhez is.

Amleth sámánnal, vajákossal, papnéval, rituális tánncal és transzbaeséssel is találkozik útja során, amik bámulatos látványelemeket és elmetágító élményeket kínálnak a „hősnek” és a nézőknek egyaránt. Ezek alapja is a fennmaradt regék és elbeszélések, valamint a különféle spirituális rituálék, míg maguk a jelenetek egyedi képi világgal tényleg úgy hatnak, mintha álmok, tünemények vagy jelenések lennének. Sőt, a főhős és környezete is ebben a spirituális létben és gondolkodásmódon belül létezik, ahogy nagy eséllyel a korabeli emberek is így tekintettek a világra. A történelmi hűség és a ritualisztikus túlzás kéz a kézben járhat, hogy egy egyedi saga születhessen. Ehhez társulnak a teljes mértékben a skandináv mitológiában gyökerező villanások, amik a látványt egy újabb szintre emelve teszik egésszé ezt a rétegelt eseménysort. A valós, rítusi és mitikus trió összefonódása és váltakozása nemcsak egy remek ütemet ad az egyébként sem rövid játékidejű filmnek, hanem egy olyan egésszé gyúrja, amely simán beleilleszkedik a mondák és regék kánonjába. Ebben nagy szerepet játszhatott a forgatókönyvírásban is részt vevő izlandi író-költő, Sjón, akinek gyakori együttműködője, az énekes Björk is felbukkan hozzá illő szerepben.

A képleten pedig csavar is egyet a film azzal, hogy nem túlzottan, de dekonstruálja a bosszúmítoszt, árnyaltabbá téve a körülményeket. Sosem lesz demagóg vagy didaktikus, és apró utalásokat tesz nemcsak a helyzetek ellentmondására, hanem a nagyobb történelmi vonzatra és a társadalmi – és nemi – tagozódásra. Az egész cselekmény egyébként úgy hat időnként, mintha egy horrorfilmet néznénk, ahol az áldozataira vadászó szörnyet kísérnénk. „Rémálom” – dörmögi egy pillanatban Amleth – „Nem a miénk, az ő rémálmuk”. A cselekményről nem is szeretnék többet elárulni, és bár hatalmas csavarokra nem kell számítani, remekül ragadja meg a bosszúállás predesztinációját, az erőszak ciklikusságát és a gyakran elfeledett, de ugyanannyira fontos körülményeket. Ehhez pedig az apát játszó Ethan Hawke rövid, de hatásos alakítása mellett Nicole Kidman kiváló szereplése, mint Amleth anyja és Claes Bang eltökélt játéka Fjölnirként is sokat hozzátesz – nem beszélve a kisebb, de ugyanannyira az összhatáshoz hozzájáruló mellékfigurákról.

Az északival Robert Eggers újra bizonyított, hogy korunk egyik mesteri rendezője, aki egyszerűnek tűnő, erősen a folklórra építő történeteivel nyúl az emberi psziché és a korabeli zeitgeist legmélyére. A részletekre való odafigyelés, az érzékszervek audiovizuális ostromlása, a zsigeri valóság és a legendás allegória összhatása mind egy kimagasló alkotást eredményeznek, amely, bár elsőre csak egy egyszerű, agresszív, vikinges bosszúsztorinak hat, sokkal több annál. Azzal, ahogy eltereli a nyers erőszakkal a figyelmet, egyszerre vezeti félre tudatosan a nézőt és világít rá arra, hogy miért annyira népszerűek azok az alkotások, amikben bosszúra éhes, elárult emberek gyilkolnak halomra látványosan másokat. Rájátszik emellett azokra a tévképzetekre és prekoncepciókra, amik jellemzik a viking kultúrát, miközben finoman utal a háttérben lévő szociális dinamikákra, egy geopolitikailag összetettebb világra is. Nem, itt nem kereskedő, kulturálisan nyitott vikingeket látunk, de betekinthetünk mondavilágukba és kultúrájukba – csak oda kell figyelni. Ellentmondásai és összhatásai együtt tesznek ki egy intenzív remekművet, ami elemi szinten tüzeli fel a nézőt, de aztán az elméjét is megszólítja.

Az északi (The Northman) – angol-amerikai történelmi thriller. Játékidő: 140 perc. Hazai premier: 2022. május 13. Értékelés: 9/10 Szarvassisak nélküli véres viking

Szerző